Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a vérfarkasok a kedvenc mitikus teremtményeim közé tartoznak már nagyon régóta, és szerencsére ezzel nem vagyok egyedül. Nem véletlen, hogy már hosszú évszázadok, sőt évezredek óta megmozgatja a modern ember és az ősi népek fantáziáját ez a teremtmény, ami tökéletes hidat képez ember és állat között, rávilágítva egyben az emberi természet sötét oldalára, és az ösztönvilághoz való kapcsolatára, amit akárhogy akarunk, de még ennyi év után sem vetkőzhettünk le. Ilyen alapokkal mindig is hálás témának tűnt egy vérfarkas sztori előadása akármelyik médiumban, de emellett számtalan más elemmel is lehet még kreatívan gazdagítani ezt a mítoszt. Ám sajnos a filmvilágban igen kevés olyan példát lehetne mondani, ahol tényleg igazán kreatívan meg tudták volna újítani, vagy legalább is más szemszögből megközelíteni a vérfarkas mitológiát, elhatárolódva a sablonosnak számító alapvetésektől. Számomra ilyen például Joe Dante 1981-es klasszikusa, a legelső (és egyetlen) Üvöltés, ami nekem a kedvenc vérfarkasos horrorfilmem. Továbbá azt is szomorúan konstatáltam, hogy a kétezres évekre a vérfarkas téma többnyire kifulladt, és amik azóta készültek, nagyobb részt ötlettelen, sablonos és felejthető darabok voltak. Az utolsó igazán ötletes és értékelhető darab a 2014-es Late Phases volt talán, és itt ki is merült a dolog. Egészen mostanáig, hiszen idén, a covid viszontagságok közepette Josh Ruben rendező – akinek a Scare Me című filmet is köszönhetjük – előrukkolt egy igazán frissnek és szórakoztatónak tűnő vérfarkasos horror-vígjátékkal.
Finn Wheeler kirendelt ranger (Sam Richardson) megérkezik egy hegyvidéki kisvárosba, Beaverfield-be, hogy felügyelje a környéket. Hamar barátságot köt a helyi postás lánnyal, Cecily-vel (Milana Vayntrub), aki körbevezeti a férfit a városban, és megismerteti a viszonylag kis lélekszámú lakossal, akik elég érdekes figurákból tevődnek össze. Még ezen az éjszakán hatalmas hóvihar tör ki, ami másnapra elzárja az utakat és teljes áramszünetet okoz az egész településen, ezért a maroknyi lakos a város egyetlen panziójában kénytelen meghúzni magát. Ezen kellemetlen események mellet az is kisebb feszültségre ad okot, hogy az egyik nő kutyáját brutálisan meggyilkolta egy ismeretlen támadó a hóvihar alatt. Az aggodalom pedig csak fokozódik, mikor is reggel Finn jobban körülnéz a városban, és megállapítja, hogy az összes generátort szándékosan megrongálták, majd ezt követően a panzió tulajdonosnőjének, Jeanine (Catherine Curtin) férjének a holtteste is előkerül, akiről azt hitték korábban, hogy lelépett valami nővel. A lakosok elbarikádozzák magukat a panzióban és azon tanakodnak, hogyan kerítsék elő a titokzatos gyilkost. Ám a nyomok és egyéb aggasztó jelek alapján egyre bizonyosabbá válik, hogy az elkövető talán nem is hétköznapi ember, hanem lehet, hogy egy vérfarkas. Rövidesen leszáll az éj, és a panzióban elbarikádozott lakosok hamar elkezdik egymás között is keresni az ellenséget.
Viszonylag kicsit megkésve jutott tudomásomra, hogy ez a film egyben egy játékadaptáció is. Az alapját ugyanis egy azonos címen futó, a Ubisoft által forgalmazott 2016-ban kiadott videójáték szolgáltatja. A játék sztorija lényegében az, hogy egy középkori fantasy világban egy vérfarkas terrorizál egy falut, és a játékosoknak ki kell nyomozniuk, hogy közülük ki lehet a fenevad. A filmben ez annyiban módosult, hogy a középkori környezetet elhagyva, a jelenkorba helyezték a cselekményt, de a nyomozós, kicsit krimis szál az megmaradt, és a történet fő gerincét képezi. Josh Ruben már a Scare Me esetében is bizonyította, hogy van érzéke a könnyedebb, humorosabb, ám egyben mégis feszült horror sztorik elmeséléséhez. A Scare Me esetében – ami a több TV sorozatepizód és kisfilm után az első nagyjátékfilmes bemutatkozása volt – még nem volt teljesen kiforrott a rendezői stílusa, bár a sajátos ismertető jegyek már itt érezhetőek voltak. A Werewolves Within-re viszont már jól láthatólag rendesen belejött a dologba, és egy jóval energikusabb és szórakoztatóbb produkciót tett le elénk az asztalra. Az külön poén, hogy korábban a Scare Me-ben is egy ponton egy vérfarkasos történetet adtak elő a szereplők, ami elég nagy hangsúlyt kapott. Az ott főszerepet is vállaló Ruben itt most a szereplést félretéve pusztán a rendezői székben maradt, átadva ezt a helyet a megannyi tehetséges kollégájának. A műfaj tekintetében Ruben ismét a horror-vígjáték zsánerénél maradt, ami ha jobban belegondolunk, nem egy egyszerű vállalás. Mármint persze, rengeteg ikonikus, szórakoztató, és méltán klasszikus horror-komédia született az évek során, de ha őszintén megvizsgáljuk ezeket a filmeket, akkor láthatjuk, hogy a mérleg inkább a vígjáték irányába dől el szinte minden esetben, és a horror csak ezt egészíti ki. Nagyon kevés az olyan film, ami tökéletes összhangban kezeli a horrort és a vígjátékot is, ezen a téren a Gonosz Halott 2. számít a legnagyobb etalonnak a mai napig is. Ruben filmje folytatja a nagy többség szokásait, vagyis leginkább itt is egy vígjátékot kapunk, megfűszerezve egy kis vérengzéssel és egy csipetnyi feszültséggel. Ez egyáltalán nem baj, sőt, viszont nem árt letisztáni az arányokat, mielőtt belevágunk ebbe a filmbe.
Ám még jobb lenne inkább azzal a megállapítással élni, hogy Ruben a vérfarkas-horrort tudatosan használta főleg csak a háttér és az alapok megteremtésére, és a fő hangsúlyt inkább a vígjátékra és a kicsit Agatha Christie-s krimi vonalra helyezte. Ez a döntés pedig azt eredményezte, hogy ez a határozottan kijelölt útvonal maximálisan működőképes is lett. A vígjátéki vonalat nem vitte feleslegesen túlzásba és nem operál erőltetett poénokkal, hanem megmarad az ízléses határokon belül. Az alaphangulatot egy kicsit régivágású, bohókás atmoszféra jellemzi, ami a sok furcsa karakternek, és a jó pár abszurd és nevetséges szituáció elegyének köszönhető. A legfőbb poénforrások is főleg ezekre építkeznek, a helyzetkomikumokra és a karakterek interakcióira. Egy csomó valóban vicces és megmosolyogtató esemény váltogatja egymást, amiknél néhol még a fejünket is fogjuk, hogy hogy történhet meg ilyesmi. A legnagyobb őrültségeket és leggroteszkebb és morbidabb momentumokat is olyan hétköznapi természetességgel, vagy szerencsétlenkedéssel kezelik, hogy azt már tényleg nem lehet röhögés nélkül kibírni. Ehhez társulnak még hozzá a szereplők, és atya ég, de jó, hogy vannak, és mennyit hozzátesznek a végeredményhez. Egy olyan sztorinál, ami alapjáraton a szereplőire, és a köztük lévő interakciókra, bizalmatlanságokra, áskálódásokra és belső vívódásokra épít, jóformán minden a karaktereken és az őket játszó színészeket múlik, hiszen ha a szereplők nem tudnak érdekesek lenni, akikért lehet izgulni, akkor az már nagyban rányomja bélyegét a filmre. A teljes cselekmény összesen tizenkét szereplővel dolgozik, és ezt a tucatnyi karaktert sikerült mind rendesen kidolgozni, élettel megtölteni és érdekessé, szerethetővé, vagy jogosan utálhatóvá tenni. Már alapjáraton a két főszereplő is igazi telitalálat. Finn a tipikus szerethető jófiú, aki mindenkihez igyekszik rendes lenni és a problémákat is a lehető legkevesebb baj okozásával megoldani. Egy ilyen karaktert könnyű lenne sablonosan kezelni, de szerencsére Sam Richardson játéka igazi élettel tölti meg a figurát, akit valóban egyből meg tudunk kedvelni és a végsőkig szórítani neki. E között a csapatnyi őrült és furcsa figura között kicsit ő jelképezi a józan épelméjűséget is, mint a külvilágból jött ranger. Az ő partnere Cecily az aranyos és kedves postás lány, aki a cuki külső ellenére nagyon elszánt, gyakorlatias és harcias is, ha kell, és Milana Vayntrub csak úgy ragyog a szerepben, és a nézők nagyrésze egy csapásra bele is tud szeretni. Amellett, hogy mindkét karakter jól meg van írva és előadva, még a kémia is tökéletesen működik közöttük, ami tényleg hitelessé és működőképessé teszi az ő párosukat és kettejük kapcsolatát. De rajtuk kívül még ott van a többi szereplő, aki kegytől egyig változatos, érdekes, és hitelesen megjelenített karakterek. A többségük eléggé megkérdőjelezhető jellemmel rendelkezik és a furcsa szó is enyhe kifejezés lenne rájuk, de mindegyikük egytől egyig egy élő, lélegző figura. Mindenkinek megvannak a sajátos ismertető jegyei, és a maguk arany pillanatai. Itt nincs olyan figura, akit ne jegyeznénk meg valami miatt, és így egyben látni őket, egymással interakcióba lépve, amiből rengeteg vicces pillanat születik, az mindig hatalmas élmény.
A szereplők és a humor faktor kipipálva, ám van itt az adott műfajokból adódóan még egy lényeges elem. Ez pedig a krimis, nyomozós szál. Miután szereplőink bezárkóznak a panzióba, egy amolyan Agatha Christie-s vonal indul el, ahol hőseink próbálják kideríteni, ki lehet a vérfarkas, és ezzel arányosan a bizalmatlanság is egyre jobban növekszik egymás iránt, miközben a fenevad is néha támadásba lendül. Ruben ezekben a szegmensekben nagyon jól rájátszik a feszültségre, és minket nézőket is sikerül bevonni ebbe az elmejátékba, és a szereplőkkel együtt próbáljuk kideríteni, ki lehet a szörnyeteg, és néhány szereplőért is elkezdünk izgulni, hogy nehogy meghaljon, vagy pedig ne ő legyen a vérfarkas. Ehhez szerencsére pedig az is hozzátársul, hogy a rejtély nagyon is működik. Jó pár félrevezető nyom van, de még ezek ellenére is nehéz megtippelni, hogy ki lehet valójában a vérfarkas, és a rendezőnek szinte végig sikerül az orrunknál fogva vezetnie minket. Egészen a fináléig nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy ki lehet a mi emberünk, mert valami plusz tényező mindig felmerül, ami megkavarja a dolgokat. Max a szereplők fogyatkozása lehet, ami egy idő után leszűkíti a körünket. Az eddig felsoroltak már mind elegendőek ahhoz, hogy egy remek filmélményt kapjunk, és így még az is elhanyagolható tud lenni, hogy a horror vonal egy kicsit visszább van fogva. Kapunk néhány enyhébb, de pofás véres jelenetet, illetve amikor a vérfarkas támadásba lendül, vagy más feszült helyzetre kerül sor a szereplőink között, ott azért tényleg érezhető egy kis para hangulat, de a horror ennyiben ki is merül. Rubennek figyelnie kellett az arányok tisztességes elsoztására, és végeredményben kijelenthetjük, hogy bölcs döntést hozott, mert ez a történet így ebben a formában a legműködőképesebb.
A Werewolves Within egy kifejezetten szórakoztató és élvezetes horror-vígjáték, erős krimi vonásokkal. Számomra egyértelműen 2021 egyik meglepetése volt, és a zsáneren belül is szerintem tisztességes figyelmet érdemelne. Reméljük az idő előrehaladtával ez így is lesz, mert napjainkban kevés az igazán jó horror-vígjáték, jó vérfarkasos film pedig még kevesebb, és Ruben alkotása mindkét területen jeleskedik.
- Pro
- A rengeteg érdekes és fura karakter.
- A jó és valóban vicces poénok.
- Az enyhén Agatha Christie stílusát idéző krimi szál.
- A működőképes rejtély.
- A feszültség és a paranoid hangulat.
- Kontra
- A horror kicsit visszább van véve.
- Néhány szereplőből még többet is kaphattunk volna.
Pro | Kontra | 77% |
A rengeteg érdekes és fura karakter. | A horror kicsit visszább van véve. | |
A jó és valóban vicces poénok. | Néhány szereplőből még többet is kaphattunk volna. | |
Az enyhén Agatha Christie stílusát idéző krimi szál. | ||
A működőképes rejtély. | ||
A feszültség és a paranoid hangulat. |