Ha van olyan téma, aminek sosem tudok ellenállni, azok a lényes filmek. Legyen az csupakabra, ufó, négyfülű pókkutya, bármi jöhet. Így nem is volt kérdés, hogy mikor pár éve belefutottam jelen tárgyunk ajánlójába, tűkön ülve vártam a premier napját (még jobban a VOD-megjelenést). Már hozzászoktam, hogy a kis költségvetésű filmektől lehet várni a legnagyobb meglepetést, és ezen horror megtekintése után sikerült egy jóízűt csettintettem (valójában majdnem gatyát is kellett cserélnem).

a van olyan téma, aminek sosem tudok ellenállni, azok a lényes filmek. Legyen az csupakabra, ufó, négyfülű pókkutya, bármi jöhet. Így nem is volt kérdés, hogy mikor pár éve belefutottam jelen tárgyunk ajánlójába, tűkön ülve vártam a premier napját (még jobban a VOD-megjelenést). Már hozzászoktam, hogy a kis költségvetésű filmektől lehet várni a legnagyobb meglepetést, és ezen horror megtekintése után sikerült egy jóízűt csettintettem (valójában majdnem gatyát is kellett cserélnem).

Akik kicsit is foglalkoznak a különleges lények hátterével, biztosan hallottak már a Patterson-Gimlin filmről. Ez az 1967-es, alig egyperces videócska volt az első olyan felvétel, amelyen állítólag egy hatalmas szőrös figura, egy amerikai kifejezéssel élve: Bigfoot, alias Nagyláb látható, amint éppen sietősen távozik egy patak partjáról be az oregoni erdőségbe. Számos teória született az évtizedek során, amelyek hol igyekeznek megcáfolni, hol megerősíteni a felvétel, és ezáltal a lény eredetiségét, ám ez idáig nem sikerült egyik oldalnak sem megnyugtató válasszal szolgálnia. Sajnos a készítők, Roger Patterson és Robert "Bob" Gimlin közül Patterson még 1972-ben elhunyt, de haláláig bizonygatta igazát, hogy a film nem hamis, barátja, Gimlin, ellenben a mai napig igyekszik kerülni a témát, interjút is csak nagyritkán ad, de eddig tőle sem kaptunk semmilyen megnyugtató választ. A film mindenesetre remek hivatkozási alap egy jó kis borzongáshoz, ezt használta ki Bobcat Goldthwait is jelen filmjéhez.

Akinek esetleg ismerősnek tűnik a fent említett úriember neve, nem véletlen: ő alakította a Rendőrakadémia-filmekben Zed-et, a kettyós, idegbeteg újoncot, aki állandó jelleggel agresszíven üvöltött le mindent és mindenkit. A valóságban azonban Goldthwait egy sikeres stand-up komikus, majd később elismert rendező vált belőle, filmjeit több fesztiválon, köztük a Sundance-en is bemutatták. Jelen alkotása is több fesztivált megjárt, többségében pozitív fogadtatásban részesült.

BOBCAT GOLDTHWAIT rendező a Rendőrakadémia Zed-jeként, és mostanság a civil életben

A Gimlin-film körüli hype a mai napig tart, ezt a témát igyekszik felgöngyölíteni történetünk szerelmespárja. Főszereplőnk Jim, aki fejébe veszi, hogy barátnőjével, Kelly-vel ellátogat Oregon megyébe, és Pattersonék útvonalán végighaladva bejárják előbb a közeli kisvárost, Willow Creek-et, majd utána ellátogatnak a felvétel helyszínére, Bluff Creek-hez, reménykedve, hogy ők is megpillanthatják a Nagylábút (és mi is reméljük, hogy az eltelt 50 év alatt nem egy járókeretes, görbehátú medvét fogunk látni). Útjuk során meglátogatják a kisvárosbéli jetiboltot, az helybéli lakosoktól érdeklődnek a filmről és készítőiről, találkoznak állítólagos szemtanúkkal is, majd sátrukkal és kameráikkal felkerekedve beverekedik magukat az erdőségbe, abban a reményben, hogy sikerül megdönthetetlen bizonyítékot találni szőrös barátunk létezésére. A találkozás nem is marad el, ám az nem pont úgy sikerül, ahogyan eredetileg tervezték.

A történet nem titkoltan az Ideglelés által kitaposott ösvényen halad előre, a found-footage stílusban forgatott, interjúkkal és rángatózó kameramozgásokkal tarkított jelenetek itt is jelen vannak, de szerencsére nem olyan émelyítő mértékben, mint a blair-i boszi kalandjánál. A készítők a valódi helyszíneken forgattak, a filmben látható épületek többsége a valóságban is megtalálható a városkában, illetve az erdőben játszódó részeket is Bluff Creek-ben vették fel.

A stáb valódi helyszíneken forgatott (balra a Bluff-patak, jobbra a kisvárosban található jetibolt reklámja)

A film legnagyobb erőssége a hangokban rejlik, az alig 80 perces alkotásban minden apró rezdülést és háttérzajt hallhatunk, ami a szereplők útja során csak előkerül. A Willow Creek rövidsége ellenére is garantáltan megdolgoztatja szemünket és agyunkat egyaránt, mivel tartalmaz egy közel húsz percből álló „vágatlan” snittet, ami egyetlen kameraállásból veszi az éjszaka közepén a sátrukban rettegő szereplők reakcióit, és a hangok, zörejek ebben az időtartamban páratlan módon odabilincselik a nézőt a képernyőre, rendesen áthozzák a borzongás érzését a képernyőn keresztül. Jómagam fejhallgatón néztem a filmet, és csodálkozva fedeztem fel, hogy az audió rész annyira rendben van, amire kevés horror képes, egyedül az Exists-ben volt hasonló jelenet, mikor a vadászkunyhóban a belső kamera által rögzített neszeken keresztül végigkövethettük a ház körül ólálkodó nagylábúnk útvonalát. A vizuális megvalósítás is pofásra sikeredett, szép helyszíneket, éles képeket és érdekes karaktereket kapunk, az emlegetett túlzott kamerarángatás is elmarad, talán a végkifejletben (nem) látható események rögzítése hagy némi kívánnivalót maga után.

A szereplőkről is essen szó: a pár hölgy tagjában Alexie Gilmore kisasszonyt tisztelhetjük, aki számos sorozatban (Doktor House, Grace klinika, Castle) és pár kisebb film mellett nagyobbakban is szerepet kapott (Az ördög Pradát visel). Karaktere kicsit egyszerűre van véve a filmben, ám remekül átéli a szerepét a különböző helyzetekben, jelenléte és alakítása csak hozzáad a filmhez, az említett 20 perces jelenetet a hátán viszi partnerével szemben. Szerelmét Bryce Johnson alakítja meglehetősen fanatikus átéléssel, aki már-már rögeszmésen kutatja a célját, ám ez a lelkesedés hamar átfordul rettegésbe, amit nagyszerűen ad át a nézőknek. A páros remekül kiegészíti egymást a vásznon, érződik közöttük a harmónia, működik a kémia, és ez szerencsére megmarad a film egészében. Apró funfact: az Animal Planet-en futó Bigfoot nyomában című dokumentumsorozat egyik alkotója, Cliff Barackman is szerepelt a filmben, azonban a vágás során az ő szerepét kivették, féltve a hitelességet.

Jól működnek együtt: Jim és Kelly

Hogy negatívumokat is írjak Goldthwhait művéről: sajnos nagyon érezni rajta, hogy minimális költségvetésből készítették, amit a nagyszerű fényképezés és párbeszédek próbálnak ellensúlyozni. Sajnálatos módon az igazi főszereplő(k)ről vajmi keveset kapunk, jobbára csak hangokat és pár körvonalat láthatunk, illetve a film végén egy pár dolgot azért az arcunkba tolnak (nem akarok spoileres lenni). Az egyetlen baja a filmnek, hogy ha kicsit bátrabban nyúlnak hozzá, és a végét bevállalósabbra forgatják, az ütősebb befejezés még kiemelkedőbbé tenné a B-horrorok közül. A bemutatása után számos oldalon dícsérő kritikák jelentek meg, a Rottentomatoes-on a mai napig 86% az aránya (az imdb-s 5.1-nem meg ne higgyünk).

Summázva az eddigieket, a Willow Creek még így is bőven az elvárt szint fölött mozog, és bár akkora klasszikussá nem válik, mint az Ideglelés, de nem is nevezhetjük koppintásnak, simán megvan a helye a jobban sikerült szörnyfilmek között. Egy borongós estén, szigorúan 5.1-ben vagy fejhallgatón nézve erősen ajánlott a megtekintése.

10/7a van olyan téma, aminek sosem tudok ellenállni, azok a lényes filmek. Legyen az csupakabra, ufó, négyfülű pókkutya, bármi jöhet. Így nem is volt kérdés, hogy mikor pár éve belefutottam jelen tárgyunk ajánlójába, tűkön ülve vártam a premier napját (még jobban a VOD-megjelenést). Már hozzászoktam, hogy a kis költségvetésű filmektől lehet várni a legnagyobb meglepetést, és ezen horror megtekintése után sikerült egy jóízűt csettintettem (valójában majdnem gatyát is kellett cserélnem).

Akik kicsit is foglalkoznak a különleges lények hátterével, biztosan hallottak már a Patterson-Gimlin filmről. Ez az 1967-es, alig egyperces videócska volt az első olyan felvétel, amelyen állítólag egy hatalmas szőrös figura, amerikai kifejezéssel élve: Bigfoot, alias Nagyláb látható, amint éppen sietősen távozik egy patak partjáról be, az oregoni erdőségbe. Számos teória született az évtizedek során, amelyek hol igyekeznek megcáfolni, hol megerősíteni a felvétel, és ezáltal a lény eredetiségét, ám ezidáig nem sikerült egyik oldalnak sem megnyugtató válasszal szolgálnia. Sajnos a készítők, Roger Patterson és Robert "Bob" Gimlin közül Patterson még 1972-ben elhunyt, de haláláig bizonygatta igazát, hogy a film nem hamis, barátja, Gimlin ellenben a mai napig igyekszik kerülni a témát, interjút is csak nagyritkán ad, de eddig tőle sem kaptunk semmilyen megnyugtató választ. A film mindenesetre remek hivatkozási alap egy jó kis borzongáshoz, ezt használta ki Bobcat Goldthwait is jelen filmjéhez. Akinek esetleg ismerősnek tűnik a fent említett úriember neve, nem véletlen: ő alakította a Rendőrakadémia-filmekben Zed-et, a kettyós, idegbeteg újoncot, aki állandó jelleggel agresszíven üvöltött le mindent és mindenkit. A valóságban azonban Goldthwait egy sikeres stand-up komikus, majd később elismert rendező vált belőle, filmjeit több fesztiválon, köztük a Sundance-en is bemutatták. Jelen alkotása is több fesztivált megjárt, többségében pozitív fogadtatásban részesült.

BOBCAT GOLDTHWAIT rendező a Rendőrakadémia Zed-jeként, és mostanság a civil életben

A Gimlin-film körüli hype a mai napig tart, ezt a témát igyekszik felgöngyölíteni történetünk szerelmespárja. Főszereplőnk Jim, aki fejébe veszi, hogy barátnőjével, Kelly-vel ellátogat Oregon megyébe, és Pattersonék útvonalán végighaladva bejárják előbb a közeli kisvárost, Willow Creek-et, majd utána ellátogatnak a felvétel helyszínére, Bluff Creek-hez reménykedve, hogy ők is megpillanthatják a Nagylábút (és mi is reméljük, hogy az eltelt 50 év alatt nem egy járókeretes, görbehátú medvét fogunk látni). Útjuk során meglátogatják a kisvárosbéli jetiboltot, a helybéli lakosoktól érdeklődnek a filmről és készítőiről, találkoznak állítólagos szemtanúkkal is, majd sátrukkal és kameráikkal felkerekedve beverekedik magukat az erdőségbe, abban a reményben, hogy sikerül megdönthetetlen bizonyítékot találni szőrös barátunk létezésére. A találkozás nem is marad el, ám az nem pont úgy sikerül, ahogyan eredetileg tervezték.

A történet nem titkoltan az Ideglelés által kitaposott ösvényen halad előre, a found footage stílusban forgatott, interjúkkal és rángatózó kameramozgásokkal tarkított jelenetek itt is jelen vannak, de szerencsére nem olyan émelyítő mértékben, mint a blair-i boszi kalandjánál. A készítők a valódi helyszíneken forgattak, a filmben látható épületek többsége a valóságban is megtalálható a városkában, illetve az erdőben játszódó részeket is Bluff Creek-ben vették fel.

A stáb valódi helyszíneken forgatott (balra a Bluff-patak, jobbra a kisvárosban található jetibolt reklámja)

A film legnagyobb erőssége a hangokban rejlik, az alig 80 perces alkotásban minden apró rezdülést és háttérzajt hallhatunk, ami a szereplők útja során csak előkerül. A Willow Creek rövidsége ellenére is garantáltan megdolgoztatja szemünket és agyunkat egyaránt, mivel tartalmaz egy közel húsz percből álló „vágatlan” snittet, ami egyetlen kameraállásból veszi az éjszaka közepén a sátrukban rettegő szereplők reakcióit, és a hangok, zörejek ebben az időtartamban páratlan módon odabilincselik a nézőt a képernyőre, rendesen áthozzák a borzongás érzését a képernyőn keresztül. Jómagam fejhallgatóval néztem a filmet, és csodálkozva fedeztem fel, hogy az audió rész annyira rendben van, amire kevés horror képes, egyedül az Exists-ben volt hasonló jelenet, mikor a vadászkunyhóban a belső kamera által rögzített neszeken keresztül végigkövethettük a ház körül ólálkodó nagylábúnk útvonalát. A vizuális megvalósítás is pofásra sikeredett, szép helyszíneket, éles képeket és érdekes karaktereket kapunk, az emlegetett túlzott kamerarángatás is elmarad, talán a végkifejletben (nem) látható események rögzítése hagy némi kívánnivalót maga után.

A szereplőkről is essen szó: a pár hölgy tagjában Alexie Gilmore kisasszonyt tisztelhetjük, aki számos sorozatban (Doktor House, Grace klinika, Castle) és pár kisebb film mellett nagyobbakban is szerepet kapott (Az ördög Pradát visel). Karaktere kicsit egyszerűre van véve a filmben, ám remekül átéli a szerepét a különböző helyzetekben, jelenléte és alakítása csak hozzáad a filmhez, az említett 20 perces jelenetet a hátán viszi partnerével szemben. Szerelmét Bryce Johnson alakítja meglehetősen fanatikus átéléssel, aki már-már rögeszmésen kutatja a célját, ám ez a lelkesedés hamar átfordul rettegésbe, amit nagyszerűen ad át a nézőknek. A páros remekül kiegészíti egymást a vásznon, érződik közöttük a harmónia, működik a kémia, és ez szerencsére megmarad a film egészében. Apró funfact: az Animal Planet-en futó Bigfoot nyomában című dokumentumsorozat egyik alkotója, Cliff Barackman is szerepelt a filmben, azonban a vágás során az ő szerepét kivették, féltve a hitelességet.

Jól működnek együtt: Jim és Kelly

Hogy negatívumokat is írjak Goldthwhait művéről: sajnos nagyon érezni rajta, hogy minimális költségvetésből készítették, amit a nagyszerű fényképezés és párbeszédek próbálnak ellensúlyozni. Sajnálatos módon az igazi főszereplő(k)ről vajmi keveset kapunk, jobbára csak hangokat és pár körvonalat láthatunk, illetve a film végén egy pár dolgot azért az arcunkba tolnak (nem akarok spoileres lenni). Az egyetlen baja a filmnek, hogy ha kicsit bátrabban nyúlnak hozzá, és a végét bevállalósabbra forgatják, az ütősebb befejezés még kiemelkedőbbé tenné a B-horrorok közül. A bemutatása után számos oldalon dícsérő kritikák jelentek meg, a Rotten Tomatoes-on a mai napig 86% az aránya (az imdb-s 5.1-nem meg ne higgyünk). Summázva az eddigieket, a Willow Creek még így is bőven az elvárt szint fölött mozog, és bár akkora klasszikussá nem válik, mint az Ideglelés, de nem is nevezhetjük koppintásnak, simán megvan a helye a jobban sikerült szörnyfilmek között. Egy borongós estén, szigorúan 5.1-ben vagy fejhallgatón nézve erősen ajánlott a megtekintése.

10/7

IMDb l mafab