A nevem Iris. Mielőtt elkezdeném ecsetelni az itt történteket, szeretnék tisztázni pár dolgot. Szeretném, ha tudnák, miért keveredtem bele ebbe az őrült játékba. Van egy testvérem, Raleigh, aki súlyos beteg. Csontvelő-átültetésre van szüksége, de ahogy az lenni szokott, amikor legnagyobb szükség lenne a pénzre, akkor valahogy mindenki hátat fordít nekünk. Megpróbáltam mindent, ezernyi állásra jelentkeztem, de mindez kevésnek bizonyult. Az idő rohamosan fogy, nekünk pedig még a számlák kifizetése is komoly terhet jelent. Őszinte leszek, úgy gondolom, most már ez a legkevesebb, amit tehetek: elfáradtam. Halálosan fáradt vagyok, de az öcsémről van szó, és úgy gondoltam... a fenébe, még most is úgy gondolom, hogy addig nem állok le, míg nincs túl ezen a szörnyű betegségen. De mit lehet tenni, ha a gyógymód csak a pénz csalogatásával merészkedne a közelünkbe? Mit tehet egyetlen ember, ha egy valóságos vagyonra van szüksége ahhoz, hogy megmentse a szerettét? Magam is ezen tanakodtam, és ekkor találkoztam Shepard Lambrickkel.

Az első ránézésre úriembernek tűnő, végtelenül gazdag férfit dr. Barden mutatta be nekem. Szinte képtelen voltam elhinni, de Lambrick segítséget ajánlott. Teljesen ingyen. Persze feltételeket szabott, de ez volt a lehetőség, amire végig vártunk. Valaki, egy idegen, tud és fog is segíteni, ha... és ez a ha az, amit meghallva hátat kellett volna fordítanom, és kisétálni az ajtón. Pedig igazán nem tűnt nagy dolognak. Mindössze részt kell vennem egy ünnepi vacsorán, és ott játszanom egy játékot más, hasonlóan nehéz helyzetben levő személyekkel. Aki nyer, egy életre elegendő pénzt kap. Hogy mondhattam volna nemet? Hogy néztem volna ezek után Raleigh szemébe? A tükör összetört volna, ha beletekintek ezután az árulás után. Így hát beleegyeztem.

Miután az öcsém gyanakvását elaltattam, elhagytam otthonunkat, és vártam jótevőimre. Egy gyönyörű fekete kocsival érkeztek, pár perc után pedig már meg is érkeztünk egy hatalmas házhoz. Festői volt az egész. A csillárok kissé sejtelmes fénnyel világították meg a hatalmas termeket, valamelyest baljós hangulatot kölcsönözve az egyébként tökéletes helyszínnek. Vendéglátóim egy szobába kísértek, ahol megismerkedhettem a vacsora további résztvevőivel. Őszintén szólva, kissé olyanok voltak, mintha papírmaséból készítették volna őket. Megvolt itt a velejéig romlott fekete özvegy (Amy), a kedvesen naiv öregasszony (Linda), a jófiú (Lucas), vagy éppen a marcona exkatona (Travis), az egykori alkoholista (Conway), a szerencsejátékos (Peter), valamint a segítőkész, rendes fickó (Cal). Becsületükre legyen mondva, amennyire unalmas és kiszámítható mindegyikük, a szerepükből nem estek ki, és arra a rövid időre, míg össze voltam velük zárva, elhittem nekik, hogy valóban ilyenek. Hamarosan mind a nyolcan betértünk az ebédlőbe, ezzel pedig a vacsora elkezdődött.

Itt ért az első meglepetés. Házigazdánk, miután megtudta, hogy megrögzött vegetáriánus vagyok, 10 000 dollárt ajánlott fel, ha megeszem a szelet húst, amit elém tett. Láttam rajta, hogy nem viccel, így kisebb vívódás és nagyobb belső viták után döntöttem: legyőztem undoromat, és megettem a húst. Ha hiszik, ha nem, megkaptam a pénzt. Ezek után Lambrick rávette Conwayt, hogy igyon meg egy teljes üveg skót whiskey-t. Ez az ember 16 éve nem ivott alkoholt, és most 50 000 dollárért feladta az elveit. De mindez még csak a jéghegy csúcsa volt. A játék csak ezután kezdődött.

Kaptunk esélyt, hogy elmenjünk. Még kiszállhattunk volna, de hát nem tudtuk, mire vállalkozunk. Miután mindenki eldöntötte, hogy marad, ismertették a szabályokat. Az egész a "Melyiket választod?" keretei között működik. Adva van két lehetőség, melyből egyet – korlátozott időn belül – választani kell. Viszont bárhogy döntünk, azt végre is kell hajtani. Aki ezt nem hajlandó megtenni, az kiesik. Most már tudjuk, ez mit jelent.

Nem tudom leírni azokat a szörnyűségeket, amiket láttam és átéltem a következő egy órában. A feladatok egyre vadabbak, egyre kegyetlenebbek lettek. Láttam embereket meghalni, láttam embereket teljesen kifordulni önmagukból a győzelem és saját maguk védelme érdekében. A vér vérnek nézett ki, nem olcsó színpadi kelléknek, a petárda felrobbant a férfi kezében, és ha csak átverés is az egész, valóságosnak tűnt.

Nincs sok időm, de leírom ennek a beteges játéknak az első körét. Egyesével kaptunk választási lehetőséget: vagy áramot vezetnek a fejünkbe közvetlenül, vagy ugyanez történik a mellettünk ülővel. 15 másodpercet kaptunk a döntés meghozására, ha valaki ezt megtagadta... kiesett. Voltak önfeláldozók, voltak szívtelenek. A megszokott séma.

Egy dolgot nem értek csak. Őrült házigazdánk fia, úgy tűnt, nagyon szeretne kezdeni valamit magával, de nem történt igazán semmi, amikor pedig mégis, azonnal eltűnt a képből. Mintha soha nem is lett volna jelen. Miért vonta bele ez az elmebeteg a fiát, ha nem is volt célja vele? Az elején ott ült velünk, hizlalta, ahogy látott minket szenvedni, aztán... mintha csak kitörölték volna. Akár egy sorozatból írtak volna ki egy elsőre főszereplőnek tűnő karaktert. Már kezdjük kiismerni, aztán egyszer csak nincs többé. Az őrületbe akarnak kergetni...

Kezdődik az utolsó kör. Ketten maradtunk. A feszültség egyre nagyobb, ha ez egy film lenne, a néző nem unatkozna, végig lenne mit néznie. Nincs több időm, elkezdődött. Csak egy maradhat...

7/10

IMDb | mafab