A csúfos bukást megélt második rész után Davenport összeszedte magát, és elkészítette trilógiája záródarabját. Bár az elődjénél sokkalta jobban sikerült, a mára kultklasszikus elsőhöz hasonlóan elég megosztóra sikeredett: vannak, akik a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb darabjának tartják, és vannak, akik szerint ugyanolyan vacak, mint a középső felvonás. Egy biztos: unatkozni nem lehet rajta.

Kezdjük a történettel: Kirn hadnagy megbízást kap a feletteseitől, hogy utazzon el egy ötven éve elhagyatottan lévő szigetre, és robbantási szakértőkből álló csapatával térképezzék fel az esetlegesen ottmaradt aknákat és bombákat. A helyszínre érve azonban egy különös lény elkezdi tizedelni a katonákat, és ahogy Kirnék elkezdik felfedezni a sziget titkait, egy elképesztő összeesküvésre bukkannak.

A történet bár így pár szóban elmondva nem tűnik nagyon acélosnak, és természetesen nem is az, de a tálalása rendkívül szórakoztató, a kiszámíthatóság ellenére is. A film időrendisége remekül lavíroz a múlt és a jelen között, amelyek külön-külön két szálon mozognak: a film elején egy, az 50-es években készült (kamu) archív filmfelvételből értesülünk, hogy a szigeten lezuhant egy idegen űrhajó, amit a kormány azonnal igyekszik eltussolni, majd a film közepén ismét kapunk egy visszatekintést, amelyből kiderül a lény tragédiája és bosszúvágyának eredete. A jelen szintén két síkon halad, egyrészt a katonák kutatómunkáját, majd annak későbbi következményeit követhetjük párhuzamosan. Utóbbi negatívumként előidéz némi csalódást a végkifejletre vonatkozóan, mivel már a film elején tudjuk, ki éli túl a találkozást, bár egy apró csavar még marad a legvégére.

Szereplőink nem nyújtanak semmi extrát, a tipikus felállású, szedett-vetett emberekből álló teamet kapjuk: van köztük hadnagy, parancsnok, közlegény, szimpatikus és irritáló személyiség is, ahogy azt megszokhattuk a kilencvenes évekbeli filmekben. Azonban a dialógusaikban és cselekedeteikben a szkriptíró fejére lehetne olvasni pár nagyon zavaró ökörséget, amely a zsoldosokat kvázi degradálja, példának okáért egy megtalált emberi állkapcsot hosszasan vizsgálva sem tudnak beazonosítani, vagy említhetném Banta közlegény pókhálóba esését is, mikor az őt körülvevő pár fonalat addig húzgálja magára, míg az teljesen be nem lepi az arcát. Az ilyen apró nüanszok miatt csúszik el a film a komikusság irányába, pedig akad pár olyan színész, aki nem először bizonyít a vásznon. Elsőként maga a főszereplő Sal Landi, alias Kirn hadnagy emelendő ki, kinek karakteres arca sokunk számára A báránysültek hallgatnak, az X-akták vagy a 24 egyes részeiből lehet ismerős. A rosszfiúk táborát erősítő Andrew Divoff szintén nagy filmes- és némi horrortapasztalattal rendelkezik, lévén a Wishmaster/Halálmester/Halálosztó Dzsinnjét alakította az első két részben, illetve A terror iskolájában vagy épp a Lostban is tiszteletét tette, így nem meglepő módon itt is negatív figurát játszik. A többiek sajnos a „szódával elmegy”-kategóriás alakítást nyújtanak, köszönhetően az említett Daryl Haney forgatókönyvírónak is, aki a rettenetes Péntek 13 VII-ért is felelt.

Térjünk át magára a lényünkre, kinek megjelenésére sem kell sokat várni: szerencsére nem csak utalgatva jelenítik meg Davenporték, fél óra múltán már megcsodálhatjuk humanoid testfelépítését és földöntúli képességeit, a játékidő elteltével pedig egyre több dolgot tudunk meg róla. Bár morbidul hangzik, de ami különlegessé teszi ezt az alkotást a többi B-ZS-kategóriás szeméttől (lásd második, illetve a nem hivatalos negyedik rész), az az idegen ámokfutásának magyarázata, amely ad némi szimpátiát a lény felé. Ez az, amiben az Xtro 3 remekel: nem csak egy Predator-szintű, „gyilkoljunk le mindenkit és kész”-sztorit kapunk, hanem a film egy pontján okot és magyarázatot ad a szörny tetteire, amely kimondottam naturálisan és az emberi érzésekre hatva jelenik meg.

Ha már Ragadozó: lényünk örökölt pár képességet nemcsak McTiernan teremtményétől, hanem egyéb klasszikus horrorikontól is. Hasonlóan, mint rasztahajú barátunk, ő is képes beleolvadni a környezetébe és fegyvereket használni, de ezen felül a nyála égeti az ember bőrét, a testével tud maró pókhálószerűséget készíteni, és kimondottan intelligens. Dicsérendő, hogy rendkívül sokat van jelen: az első két rész idegenje összesen nem töltött annyi játékidőt a vásznon, mint jelen filmünk alanya, és kijelenthetjük, hogy ez nem is vált hátrányára. Azonban van pár apróság, ami árnyalja a képet: a hangja valami oknál fogva egy nagymacskára hasonlít, illetve animatronikus bábu lévén a mozgása is elég darabosra sikerült.

Ha már horrorhoz van szerencsénk, nem mehetünk el szó nélkül emellett sem. Kifejezetten erős felhozatalt kapunk: van itt boncolás, dobhártyakiszedés, agyban turkálás, marás, égés, mindezeket szépen elnyújtva, közeli képekkel bemutatva. A CGI része az akkori mércéhez képest jól fest, bár néhány apróság bosszankodásra ad okot: a robbanások néhol elnagyoltak, vagy csak a háttérből hallatszó hangok alapján tudjuk meg megtörténtüket, a puskák torkolattüze néhol hiányzik, ám a folyamatosan pörgő cselekmény kárpótol minket ezen hibák miatt.

Davenportnak a gyenge második rész elkészülte és fogadtatása miatt lehetett pár álmatlan éjszakája, ám összekapta magát, és a jogok megtartásának örömére egy egész élvezetes alkotást hozott össze, amelynek bár vannak-kisebb nagyobb hibái, ennek ellenére remekül illeszkedik, sőt, néhol ki is emelkedik a kilencvenes évekbeli sci-fi filmek vonalából. A rendezőnek a trilógia közül bevallottan ez az epizód a kedvence, és ezzel nincs egyedül. Habár mindössze 36 nap alatt forgatták le, és négy hónap volt az utómunka, tisztességes iparosmunka kerekedett belőle. Aki teheti, egyszer mindenképpen tekintse meg, nem fogja megbánni.

7/10

IMDb | mafab