Nyolc évvel a legendás első rész hűvös fogadtatása után Davenport megcsinálta a folytatást, amelyet néhányan tűkön ülve vártak, pláne az Xtro befejezésének nyitva hagyottsága miatt. De vajon milyen lehet az a film, amelynek már a forgatása kezdetén elfogyott a rá szánt büdzsé, az egyik főszereplő annyira be volt kokózva, hogy a szövegét sem bírta megtanulni, és maga a rendező is szégyelli a kész végeredményt? Nos, ilyen. Ez az Xtro II – A második látogatás.

Sztori pár mondatban: az amerikai hadsereg létrehoz egy kutatólaboratóriumot Texas mellett, amelynek célja, hogy pár tudós embert juttasson egy nemrég felfedezett párhuzamos univerzumba, feltérképezés céljából. A projekt bár sikerrel zárul, a támaszpont megsemmisül egy robbanásban.  Három évvel később ismét feléled a kutatás a Sziklás-hegység alatt 800 méterrel. A tudósok egy csoportja ismét elküld a párhuzamos világba pár önkéntest, akikkel kisvártatva megszakad a kapcsolat.  12 óra múlva egyikük visszatér, magában hordozva egy földönkívüli parazitát, amely kiszabadulva fejlődésnek indul és iszonyú vérfürdőt rendez a titkos bázison.

Mintha ismerős lenne a történet, nemde? Csakugyan. A rendező, Harry Bromley Davenport már az első résznél beismerte, hogy hatással voltak rá a nagy sci-fi klasszikusok, mint az Alien vagy A harmadik típusú találkozások, így a folytatásban még jobban dominál az azóta megszaporodott horrorfilmes kliséhalmaz. Kezdve a történettel, ami gyakorlatilag a Nyolcadik utas és a Bolygó neve: Halált nyúlja, hozzácsapva a Dolog egyes elemeit, megspékelve a Terminátor kamerabeállításaival. Egy ekkora katyvasznál felmerül a kérdés, hogy található-e benne valamicske eredetiség is? A válasz igen, ugyanis a Xtro-sorozatra jellemző rendkívül kidolgozott szörny(ek) kinézete most is magas fokozatot kapott, így erre most sem lehet panasz.

Meg kell jegyeznem azonban, hogy mivel az első rész hatalmas lebőgés volt kritikailag és bevétel szempontjából is Amerika-szerte, így a PolyGram és a New Line Cinema is kiszállt a már elkezdett második rész forgatásából, jelentősen megcsappantva az anyagiakat, így Davenport a maradék pár ezer dollárból csupán két jelenetet (a helikopteres kezdést és a dimenziókapu működésének bemutatását) tudott leforgatni, és utána berekesztette a további munkálatokat. Igen ám, de az Xtro jogait a New Line-nal kötött szerződés értelmében további részek elkészülte nélkül csak 10 évig tarthatta magánál, így muszáj volt leforgatnia még egy epizódot, hogy a névlicenszet magánál tudhassa. Így született meg sovány disznó vágtában a második rész, mindössze ötvenöt nap alatt (utómunkával együtt!), amelyen erősen érződik a sietség és a költségvetés hiánya. Gyakorlatilag egyedül a szörny kinézetére és a lövések/robbanások/dimenziókapu elkészítésére szánták a büdzsé 70%-át, ezek így (kicsit hunyorítva és az akkori filmek viszonyához nézve) egész tűrhetőnek hatnak.

Más tészta a dramaturgia, amely tele van teljesen felesleges jelenetekkel és párbeszédekkel. Már a film első három perce is egy unalmas snittel nyit, egy helikopter belsejéből tekinthetjük meg a bázishoz vezető utat (szia Carpenter), majd egy inkább gyártelepre hasonlító, 8 bites számítógépcsodákkal felszerelt helységben megismerhetjük szereplőinket. Itt jegyzem meg, hogy a ’82-es Tron – A számítógép lázadása című sci-fiben különb effekteket láthatunk, példának okáért a titkos létesítményben egy AutoCad 1.0-ra hasonlító modellező szoftver fut a gépeken. Ellenben a kezdetleges technikával a létesítmény egészében jelen van egy virtuális, hangvezérléses női hangú kontrollegység (szia Cameron), aki flottul teszi a dolgát, így mi baj lehet? Pláne, ha szereplőink nagyja szinte csakis jóképű és tesztoszterontól túlcsorduló, a szokásos sármos kinézetű, negyvenes tudósokból, illetve „szőke haj + kék szem + nagy csöcsök” felállású kolleginákból áll, fehér köpeny alatti szigorúan feszülős atlétában, melltartó nélkül, akikre néha ráengedik a szélgépet, hogy valami izgalmas is legyen a 90 perc alatt.

A színészi gárda nem meglepően csupa B-filmes szereplőkből áll: Paul Koslo a trash műfaj etalonjának számító RobotJox első részében és az Omega emberben parádézott, a szöszi főtudós Julie-t alakító Tara Buckmant az Ágyúgolyó futamban láthattuk, de a legjobb az ő (ex)szeretőjét, Shepherdet alakító Jan-Michael Vincent (Airwolf, Mestergyilkos), aki annyira tolta akkoriban a kokót, hogy a filmben nincs egy őszinte mosolya. A stábtagok között nyílt titok volt, hogy Davenporttal ki nem állhatták egymást, mivel Vincent a pár soros szövegét sem volt képes megjegyezni, szinte az összes jelenetében, pláne a közeli képeken sosem néz a partnerére, hanem a súgótáblákat olvassa, jelentősen megnehezítve az amúgy is erőltetett forgatást. Vannak még mellékszereplőink is, akik többségében odavezényelt katonák… mondanom sem kell, hogy az Aliens kasztingjáról kiesett embereket rakták be ide, akik a játékidőt hivatottak kitölteni, és szépen hullanak is, mint a legyek.

Akcióból viszont nincs hiány, a film úgy pörög, mintha egyben akarnák letudni a harmadik részt is. Be ne vegyétek, az egész sztori mindenestől beleférne egy szokásos X-akták rész 45 percébe, viszont mivel meg volt hagyva, hogy legalább a másfél órát érje el a runtime, így rengeteg felesleges szkéna lett leforgatva és beletéve a filmbe, mit ne mondjak, a 33. percig még szörnyet sem látunk, és utána sem sok időt töltünk vele. Azonban amíg vásznon van a „kicsike”, közelről csodálhatjuk meg küllemét, amelyre nincs okunk panaszkodni. Kellően fenyegető, szívós dög, persze a xenomorphokra hajazó tulajdonságokkal, mégis öröm látni, hogy erre nem sajnálták a pénzt (illetve a gumit), szemben a rendkívül puritán és nevetséges laborszobák berendezéseivel.

Mivel horrorról van szól (legalábbis annak csúfolják), joggal gondolhatnánk, hogy van benne pár hentelős-véres jelenet, de el kell szomorítsak mindenkit, hogy nagyon visszafogott vértócsákat kapunk. Nyoma sincs az előző részben tapasztalható feszültségnek, viszonyogtató és undorító képsoroknak, ebből is látszik, hogy semmi köze nincs az Xtro-hoz a címén kívül. Borzongásra csupán egy-két jelenet ad okot, de a film 90%-ában csak az ásítás kerülgeti az embert a vontatott játékidő miatt. Az utolsó percekben kapunk ugyan egy kis cliffhanger-szerűséget, de az meg egyenesen zárójelbe teszi az addig történeteket, ezáltal nevetségessé téve a befejezést.

Nem növeli a nívót a magyar szinkron sem: habár olyan neves színészek adták hangjukat a filmhez, mint pl. Szabó Sipos Barnabás, Vass Gábor vagy Andresz Kati, az általuk elmondottak köszönőviszonyban sincsenek az eredeti szereplők szájmozgásával. Kínos látni, hogy egy-egy mondat hamarabb ér véget, mint kellene, illetve gyakran előfordul olyan is, mikor egy angol bővített mondatot egy pár szóval letudnak a magyar hangsávban, és másodpercekig csupán a néma tátogást nézhetünk tovább. Persze ez nem az ő hibájuk, hanem a szinkronrendező Lengyel Lászlóé, aki elég felületesen végezte a munkáját… bár biztosan közrejátszott a készítés során az a tény, hogy egy majdnem ZS-kategóriás förmedvénybe minek feccöljenek bele sokkal precízebb munkát.

Az Xtro II és társaihoz hasonló produktumokra szokták mondani: azért készült, hogy legyen. Jó példa erre a Fantasztikus négyes 1994-es feldolgozása is, amely szintén csupán a jogok megtartása miatt került leforgatásra. Davenport vállaltan utálja a középső részt, és ha tehetné, meg sem történté tenné. Szerencsére a harmadik részre már összeszedte magát, ám még így sem közelíti meg a kezdetleges sikert. Akik anno még a tékás korszakban látták ezen alkotást - jó 25 évvel ezelőtt - azt hitték, ez egy jó film, engem is beleértve. Most már beláthatjuk, hogy nem, nem az. Csupán egy melléfogás, am remekül illik a Karnoszaurusz, a Leskelődők vagy akár a Terror Within második részeinek színvonala mellé.

3/10

IMDb | mafab