Hellraiser III: Hell on Earth - Pokol a Földön (1992)

Na, ezt már nem kellett volna - ez volt az első gondolatom, miután végignéztem a Pokol a Földön-t. A Hellbound egy mesterinek egyáltalán nem nevezhető, ugyanakkor korrekt folytatásnak bizonyult, főleg az elképesztő gore-fesztiválnak és a pokol hangulatos ábrázolásának köszönhetően, de a harmadik részben már nincs meg az az esszencia, ami eddig a szemünk előtt tombolt.

Az emberi lényétől különvált Pinhead (még mindig Doug Bradley) egy oszlopba zárva várja, hogy újra életre keljen. A rejtélyes oszlopot egy éjszakai klub nagypofájú tulajdonosa, JP Monroe (Kevin Bernhardt) veszi birtokba, aki akaratlanul feltámasztja a kenobita főpapot. Tűfej el akarja pusztítani a kockát, hogy ne álljon rendelkezésre semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba. Véres ámokfutásba kezd, amelyet csak egy minden lében kanál újságírónő, Joey (Terry Farrell) állíthat meg.

Levente a második rész kapcsán a Rémálom az Elm utcában 3. részét emlegette, én most a hatodik etapot, az Utolsó rémálmot hoznám fel: Pinhead egy ripacs Freddy Krueger-replikává változik, aki miközben a bűvös dobozt szorongató Joey-t üldözi, hahotázik, hevesen gesztikulál, és autókat robbantgat. Mi történt itt, könyörgöm? A korábban vérfagyasztó és kimért kenobita egy közepes slashergonosszá alakul, aki mindenkinek bekasztja a húskampót, aki az útjába áll, de főleg azoknak, akiknek semmi köze nincs a kockához. Hát köszi. De a legnagyobb baj mégicsak az, hogy a bizarr családi dráma, amely eddig a Hellraiser savát-borsát adta, teljesen eltűnik a képből. Persze a fényképezés és a zenei aláfestés még mindig nagyon tuti, de nincs már mellettük film, amin rettegni és izgulni lehetne. Egyszerűen hiányzik az a hangulat, amely az előzményeket jellemezte.

A Pokol a Földön mindezek ellenére szórakoztató tud lenni, már ha kizárjuk emlékeinket, és csupán a bűnös élvezet (olyan rossz, hogy már jó) szintjén kezeljük a látottakat: ebben az esetben hatalmasakat röhöghetünk az idióta párbeszédeken, a kamerafejű kenobitán ("Rólad is csináljak egy közelit?"), és persze a CD-lemezekkel gyilkoló társán is - de aztán agyunk rejtett zugaiból előtör valami, ráeszmélünk, honnan indultunk, és szomorúak leszünk.

Ez volt az utolsó előtti Hellraiser-opusz, amelynek munkálataiban Clive Barker részt vett, és nemsokára elhagyta a süllyedő hajót franchise-t. Nem csoda.

5/10

IMDb | mafab

(Lewis)

Hellraiser: Bloodline - Hellraiser: Vérvonal (1996)

Még úgy érzem, maradtak nyitott kérdések a Hellraiser világát illetően, s bár már tudjuk, hogy mit nyit a kocka, kik azok a kenobiták, ki volt életében Pinhead, és mi köze van a fájdalomnak a gyönyörhöz, nem tudjuk, hogy ki és miért készítette el a kockát, hogy abba bezárja a poklot, hogy aztán folyamatosan kinyissák a végzetes kalandra vágyók. Úgy gondolom, bár lehet, hogy későbbiekben cáfolom majd magam, a Vérvonal az utolsó releváns, még egészen jónak mondható folytatása a Hellraiser-szériának, ami magyarázatot is ad a feltett kérdésre, hozzátesz a történethez, és le is kerekíti azt. Természetesen azért végleg lezárni most sem merték a sorozatot…

Még úgy érzem mindig maradtak nyitott kérdések a Hellraiser világát illetően, s bár, már tudjuk, hogy mit nyit a kocka, kik azok a kenobiták, ki volt életében Pinhead és mi köze van a fájdalomnak a gyönyörhöz, nem tudjuk, hogy ki és miért készítette el a kockát, hogy abba bezárva a poklot, folyamatosan kinyissák, a végzetes kalandra vágyók. Úgy gondolom, bár lehet, hogy későbbiekben cáfolom majd magam, a Vérvonal az utolsó releváns, még egészen jónak mondható folytatása a Hellraiser szériának, ami magyarázatot is ad a feltett kérdésre, a történethez hozzátesz és le is kerekíti azt. Természetesen azért végleg lezárni most sem merték a sorozatot…

A XXII. században, 2127-ben, a Minos űrállomáson találjuk magunkat, ahol Dr. Paul Merchant (Bruce Ramsay), miután kiürítette az állomást, steril körülmények között megnyitja a jól ismert dobozt. Csakhogy megzavarják, egy csapat állig felfegyverkezett idegen megpróbálja a doktort elszállítani, akinek muszáj elmagyaráznia, hogy mit is csinált, mit szabadított el és pontosan miért, ehhez viszont több száz évet vissza kell utaznunk az időben.

1796-ban, Franciaországban a kor legnagyobb okkultista arisztokratájának, Duc de L'Isle megrendelésére Phillip L’Merchant, játékkészítő elkészítette a titokzatos kockát. Csakhogy nem tudja, hogy a mechanikus kirakósba L’Isle magát a poklot akarja bezárni, minek segítségéhez életet lehet a gyönyörű Angelique-be (Valentina Vargas) aki, mint a Pokol hercegnője és egyben az első kenobita asszisztálására, védelmére lesz szüksége. L’Merchant gondolni se merte volna miféle tárgyat készített el, és hány emberi életet követel majd, saját fejére, leszármazottjaiéra és az emberiségre átkot vonva ezzel.

1996-ban, Manhattenben John Merchant vállalkozó épp azon munkálkodik, hogy őse tervét véghez vigy, elkészítse a kocka nagyszabásúbb mását, ami immáron átjáróként szolgálna a démonok számára. Anjelique útra kell, hogy segédkezzen a tervben, Merchantnak pedig rá kell jönnie, hogy a Pokol útjába nem szabad állni.

Mikor elkezdődött a film, azért nagyokat pislogtam, hogy kiköltözött a cselekmény a jövőbe, az űrbe, mint a Jason X, de rögtön megörültem, mikor vissza is kanyarodtunk a múltba, az okkultista, barokk francia kor, pedig a lehető legjobb helyszín a történetnek. Mindig is volt egy kis gótikus felhangja a sorozatnak, ezt pedig ennél a helyszínnél, díszleteknél, jelmezeknél tudták legjobban kiélezni. A film legnagyobb ágyújának szánt Angelique, a női Pinhead sajnos viszont kissé melléfogás volt, legalábbis a szereplőválasztás tekintetében, míg Doug Bradley, amellett, hogy jól is alakít, Valentina Vargas hihetetlen tehetségtelen, és a készítők sem jöttek rá, hogy a göndör hajtól és szépségpöttytől nem lesz valakiből rögtön végzett asszonya. De a karakter maga jó, egy esetleges remakeben szívesen viszontlátnám, egy tehetséges színésznő által életre keltve, esetleg ugyanazzal a kenobita megjelenéssel, mert az legalább telitalálat.

A színészi játék ebben a részben a legtűrhetőbb, köszönhetően Bruce Ramsaynek, a fent említett Bradleynek és az okkultista doktort játszó Mickey Cottrell-nek. A kivitelezés még mindig jó szerencsére, ahogyan a hangulat és a zene is, s bár egy kicsit vontatottabb és kevésbé vérbő, mint az előző részek, egy abszolút értékelhető, sőt, akár kedvelhető folytatás a Vérvonal, ami után viszont tényleg hagyni kellett volna a franchise-t.Még úgy érzem mindig maradtak nyitott kérdések a Hellraiser világát illetően, s bár, már tudjuk, hogy mit nyit a kocka, kik azok a kenobiták, ki volt életében Pinhead és mi köze van a fájdalomnak a gyönyörhöz, nem tudjuk, hogy ki és miért készítette el a kockát, hogy abba bezárva a poklot, folyamatosan kinyissák, a végzetes kalandra vágyók. Úgy gondolom, bár lehet, hogy későbbiekben cáfolom majd magam, a Vérvonal az utolsó releváns, még egészen jónak mondható folytatása a Hellraiser szériának, ami magyarázatot is ad a feltett kérdésre, a történethez hozzátesz és le is kerekíti azt. Természetesen azért végleg lezárni most sem merték a sorozatot…

A XXII. században, 2127-ben, a Minos űrállomáson találjuk magunkat, ahol Dr. Paul Merchant (Bruce Ramsay), miután kiürítette az állomást, steril körülmények között felnyitja a jól ismert dobozt. Csakhogy megzavarják, egy csapat állig felfegyverkezett idegen megpróbálja a doktort elszállítani, akinek muszáj elmagyaráznia, hogy mit is csinált, mit szabadított el és pontosan miért, ehhez viszont több száz évet vissza kell utaznunk az időben.

1796-ban, Franciaországban a kor legnagyobb okkultista arisztokratája, Duc de L'Isle megrendelésére Phillip LeMarchand játékkészítő elkészítette a titokzatos kockát. Csakhogy nem tudja, hogy a mechanikus kirakósba L’Isle magát a poklot akarja bezárni, minek segítségéhez életet lehel a gyönyörű Angelique-be (Valentina Vargas), mert az ő (a Pokol hercegnője és egyben az első kenobita) asszisztálására, védelmére lesz szüksége. LeMarchand gondolni se merte volna, miféle tárgyat készített el, és hány emberi életet követel majd, saját fejére, leszármazottjaiéra és az emberiségre átkot hozva ezzel.

1996-ban, Manhattanben John Merchant vállalkozó épp azon munkálkodik, hogy őse tervét véghezvigye, elkészítse a kocka nagyszabású mását, ami immáron átjáróként szolgálna a démonok számára. Angelique útra kel, hogy segédkezzen a tervben, Merchantnak pedig rá kell jönnie, hogy a Pokol útjába nem szabad állni.

Mikor elkezdődött a film, azért nagyokat pislogtam, hogy kiköltözött a cselekmény a jövőbe, az űrbe, mint a Jason X, de rögtön megörültem, mikor visszakanyarodtunk a múltba, az okkultista, barokk francia kor pedig a lehető legjobb helyszín a történetnek. Mindig is volt egy kis gótikus felhangja a sorozatnak, ezt pedig ennél a helyszínnél, díszleteknél, jelmezeknél tudták legjobban kiélezni. A film legnagyobb ágyújának szánt Angelique, a női Pinhead sajnos viszont kissé melléfogás volt, legalábbis a szereplőválasztás tekintetében. Míg Doug Bradley jól alakít, Valentina Vargas hihetetlen tehetségtelen, és a készítők sem jöttek rá, hogy a göndör hajtól és szépségpöttytől nem lesz valakiből rögtön végzet asszonya. De a karakter maga jó, egy esetleges remake-ben szívesen viszontlátnám, egy tehetséges színésznő által életre keltve, esetleg ugyanazzal a kenobita-megjelenéssel, mert az legalább telitalálat.

A színészi játék ebben a részben a legtűrhetőbb, köszönhetően Bruce Ramsay-nek, a fent említett Bradley-nek és az okkultista doktort játszó Mickey Cottrellnek. A kivitelezés még mindig jó szerencsére, ahogyan a hangulat és a zene is, s bár egy kicsit vontatottabb és kevésbé vérbő, mint az előző részek, egy abszolút értékelhető, sőt akár kedvelhető folytatás a Vérvonal, ami után viszont tényleg hagyni kellett volna a franchise-t.

Szerintem: 6/10

IMDb | mafab

(Levente)