Képzeld el, hogy a rettenetes szörny, akiről nagyanyád a vacsora mellett mesélt neked, életre kelt, és személyes ellenségének tekint téged. Képzeld el, hogy ez a szörny elvesz tőled mindent, amiért élni érdemes lehetne, hogy aztán ne maradjon más neked, mint a bosszúvágy, hogy hosszú éveken keresztül életben tartson.

Képzeld el, hogy epidemológus vagy, és egy olyan vírusra bukkantál, ami ellen bizton tudod, hogy nincs gyógymód, és az egész világot leigázza. És képzeld el, hogy a fiad, egyetlen gyermeked, egyetlen élő családtagod azon munkálkodik, hogy ez a vírus biztosan le is győzze az emberiséget.

Képzeld el, hogy rágcsálóirtó vagy, de egy nap azt látod, hogy a rágcsálók fejvesztve menekülnek a csatornákból, mert egy új addig sosem látott, félelmetes kártevő lakta be azt.

Képzeld el, hogy elátkozottként születtél, mert “apád” a terhes anyád vérén lakmározott, megfertőzve azt a benne munkálkodó métellyel. És képzeld el, hogy évszázadokon át küzdöttél azért, hogy elpusztítsd ezt a borzalmat aki az apádnak nevezi magát.

Képzeld el, hogy azok az emberek, akik valaha a szeretteid, a barátaid, vagy ismerőseid voltak, most öntudatlan ragadozóként szomjazzák a véredet, és egy központi akarat szolgálatában mozdulnak, akinek az a célja, hogy épp csak annyian éljétek túl a dolgot, amennyien elegendő takarmányként szolgáltok a mohóságának.

Képzeld el, hogy nukleáris tél van, ahol sosem láthatod a napot, a növények kóróvá fonnyadtak, a madarak a sűrű olajos esővel hullottak alá az égből, és ami még rosszabb, a sűrű felleg, ami elfedi a napot, lehetővé teszi, hogy a vérszívók akár nappal is rajtad üthessenek.

Ezzel az amúgy remek alapkoncepcióval feszes vágással, jól kidolgozott karakterekkel, célirányos történetvezetéssel egy rohadt jó sorozatot lehetett volna összehozni. Azt hiszem A kór nekem valahol a guilty pleasure kategóriába tartozik. Végig tudtam, hogy nem összemérhető az olyan formátumú sorozatokkal, mint mondjuk a Westworld, vagy a Trónok harca, mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nekem tetszett.

Engem nem zavartak a sablonosnak kikiáltott karakterek, a töltelékként funkcionáló sehova sem vezető történetszálak. Engem lenyűgözött a színes szagos atmoszféra, és a tudat, hogy az évadok során egyre erősebben érezhetővé vált, hogy az emberiség bukását, nem holmi vámpírkirály okozza, hanem önnönmagunk. Volt valami torokszorító ebben a történetben a vámpírokon kívül, akik előszeretettel szorongatták az emberek torkát.  Sosem érdekelt annyira, hogy beírjam az évadpremier dátumát a képzeletbeli naptáramba, de mindig megörültem neki, amikor rájöttem, hogy elkezdődött az újabb évad, jelen esetben az utolsó. Kíváncsian vártam, miként fogják lezárni ezt az egyre sötétebbre sikerült történetet.

Az előző évadot ott fejezték be, hogy a szabadság szobornál atombomba robbant, a kis Zack (úúúgy reménykedtem a 4. évadban, hogy valami kíméletlen halált fog halni) jóvoltából. Az új évad 9 hónappal később veszi fel a fonalat, amikorra már a vámpírok  felállítottak egy beteges világrendet, amit a készítők elég szájbarágósan a holokauszt allegóriájaként kezelnek. Az öreg Setrakian sajnálatos módon elég jól ismeri ennek a világnak a játékszabályait, de ereje folyamatosan gyengül, és a totális vámpíruralom, eléggé beszűkíti az ellenállók lehetőségeit.

Ahogy az előző évad a széthúzásról, és az ebből adódó szükségszerű bukásról szól, ebben az évadban szépen lassan ismét egymásra találnak a fontosabb szereplők. Sajnálatos módon a 2. évadot egy tollvonással húzzák keresztül, amikor végül a varázslatos artifactot az Occido Lument sutba dobják. Mintha a filmkészítőknek félúton másik ötletük támadt volna. Talán nem voltak elég bevállalósak, hogy a könyv trilógiában felvázolt mitológiát filmre vigyék. Talán meg is tudom érteni ezért őket. Ugyanakkor a Mester véletlenül született fiát, Quinlant ebben az évadban egész kellemes kis háttértörténettel látták, el, amivel emberközelibbé tették, így a sorozat végére jobban izgultam azon, hogy milyen lesz a végzetes találkozása az apjával, mint azon, hogy az ifjú Zachary Goodweather, miként fog édesapja szemébe nézni.

Annak ellenére, hogy én megszerettem ezt a sorozatot, keveset nyújtott az utolsó évad. A legjobb jelenetek Fet a patkányirtó, és a Született vámpír közötti bromancnek köszönhetőek, a legnagyobb érzelmi csúcspontot pedig a vén ószeres és a náci Eichorst harca nyújtotta. Az utolsó rész nem tartogat többet, mint a nagyon is várható happy endet. Akik a Faun labirintusa felől, és az Ördöggerinc felől közelítettek eddig Guillermo Del Toro munkásságához, könnyen csalódhatnak ebben a sorozatban, de egy Hellboyjal azért még simán felveszi a versenyt. A film képi világa továbbra is zsigeri, szinte a néző is bemocskolódik tőle, szépen megkomponált beállítások, hangulatfestő fények jellemzik, és Ramin Djawadi zenéje megint tökéletesen teszi a dolgát. Sajnos a sehova nem vezető mellékszálak, és a karakterek indokolatlan hülyesége, vagy színeváltozása rontanak az összképen. Valamint az a tény és itt most spoiler következik,  hogy egy atomrobbanás után egyetlen egy ember sincs aki sugárfertőzést kapott volna. De komolyan, az egyetlen ember a sorozatban, akiről azt hittem hogy na, majd ő biztos sugárfertőzött, az is csak skorbutos volt. Hogy? Hogy hagytak ki egy ekkora ziccert? Érdekességképpen a könyvben sem volt még csak utalás se rá, pedig abban aztán nem is csak egy atomrobbanás intézte el a világot.

Akcióban idén sem szenvedünk hiányt, ropognak az uzik, hullanak a kézigránátok, mintha nem lenne holnap, kemények az öklök, Quinlan ha lehet még badassebb, mint az előző évadban, literszám fröcsköl a fehér vér, ugyanakkor a megszokott karakterek, viszonylag sértetlenül evickélnek el a Nagy Végső Összecsapásig. A készítőkben nincs elég kraft hogy valami váratlannal rukkoljanak elő. A befejező epizód pedig annyira döbbenetesen szégyenletes, hogy napokba telt, mire a egyáltalán felfogtam. Nagyjából két résszel a film vége előtt elolvastam a könyveket is, hogy kicsit mélyebbre áshassak a Kór világába, tettem ezt szerencsétlenségemre, mert így tudom, hogy ennek a történetnek elég jó vége is lehetett volna. Nem úgy értem, hogy happy endebb lehetett volna a happy endnél, hanem értelme lehetett volna a végének. Értelme lehetett volna az egész Lumen szálnak, csak a filmkészítők gyávák voltak és földhözragadtak. Az egész Zack szálnak is értelme lehetett volna, annak a hülyegyereknek nem szükségszerűen kellett ekkora gennyzacskónak lennie. Értelme lehetett volna minden halálnak. De így kaptunk egy lefelé ívelő történetet egy szégyenletes és gyáva befejezéssel.

Összességében, bár a vége igazán feldühített, mégsem bántam meg, hogy megnéztem mind a 4 évadot. Határozottan a guilty pleasure kategória, vagy háttérnek is jó, ha amúgy csak fél szemmel akarsz a képernyőre koncentrálni. Egész kellemes akciójelenetek vannak benne, és a képi világa sokszor kárpótol a nyilvánvaló hülyeségekért. Magán viseli Guillermo Del Toro keze munkáját, de nem tartozik a mester legjobbjai közé. Érdemes megnézni, de ne várjatok csodát tőle. Egyedibb, mint egy jól összerakott iparosmunka, de egyedisége nem csak az erényeiben, hanem a hibáiban is megmutatkozik. A könyvhöz képest vannak benne egyedi és egészen jó elképzelések is, de úgy tűnik, mintha a készítők menet közben találták volna ki, hogy mi legyen, így némely történetszál a semmibe futott ki. Sajnos ez ebben a sorozatban, nem szándékos félrevezetése a nézőnek, hanem egyértelmúen töketlenkedés.

Az utolsó rész felett érzett dühtől fűtve a pontszámom: 6/10.

IMDb | mafab