(Miután elolvastad Wooltur alkotását, rágd át magad a TWD-novellapályázatunkra érkezett műveken is (1. - 2. - 3.), és szavazz kedvencedre!)

...Mély csend, s teljes sötétség fogadott a folyosóra kilépve. A lépcsőházból kiszűrődő halovány fény mindössze annyira volt elég, hogy ellássak a szemben lévő koszos, enyhén penészes falig. Lassan kilépek a folyosóra, a levegő teljesen fülledt, érzem, ahogy lassan kiszáradó torkomat egyre erősebben, kíméletlenül fojtogatja. Jobb markomban szorongatott zseblámpám reszketeg fényével először jobbra nézek. A folyosó olyan hosszú, hogy kicsiny lámpám el se világít a végéig, gyönge fénye teljesen beleveszik a teljes járatot uraló sötétség mindent elnyelő, végtelen gyomrába. A falakat ajtók sora töri meg. Így messziről nézve, mind csukva van.

A folyosó bal felét is meg akarom vizsgálni, mikor az épületben uralkodó mély csendet hirtelen megtöri annak a csaholása. Szívverésem ezzel egy időben felgyorsul, úgy érzem, mintha a torkomban zakatolna. Mellkasomat tűzként marja a félelem, miközben hátamat borzolja a rémület fagyos lehelete. Majd meghallom a léptek hátborzongató visszhangját, szinte a hátam mögül! Mit sem törődve, mi várhat rám, belerontok a folyosó balra eső rémisztő, sűrű sötétségébe. Lámpám pislákoló fényében valami kiutat vagy legalább rejtekhelyet keresek, ahol elbújhatok előle. Már több ezerszer megbántam, hogy betettem a lábamat ebbe az átkozott épületbe.

Váratlanul az út jobbra fordul, s egy erkély piszkos üvegajtaja előtt találom magamat. Zseblámpám elemei ekkor adták be a kulcsot. Rohadjon meg, hogy ennek is most kell kimerülnie! A kurva életbe! – szidom magamban az eszközt és a szerencsétlenségemet, hogy miért éppen velem történik meg ez az egész. A lassú léptek visszhangja egyre közeledik felém. Felém tart! – fut végig az agyamon a szörnyű felismerés, mint a sötét égbolton a váratlan villámcsapás, melynek fénye beborítja az egész világot. Vissza már nem fordulhatok, mert akkor egyenesen az ő karjaiba futok. Viszont az erkélyen sem találok menekvést. Pár pillanat erejéig egy helyben toporgok, és magamban rágódok, miközben kint még mindig szakad az eső, s halkan kopogtatja az erkély üvegajtaját.

Egy határozott mozdulattal megmarkolom az üvegajtó hideg kilincsét, s reménykedek, hogy nyitva van. A zár enged, s halk kattanással tudtomra adja, hogy szabad az út előttem. Nem is habozok, azonnal kilépek az esőáztatta erkélyre. Itt már minimálisan, de jobbak a látási viszonyok. Egy szempillantás alatt bőrig ázok. Bár nem látok el messzire, de egyből észreveszem az erkély jobb oldalán húzódó, rozsdás tűzlétrát. Ekkor búcsút veszek lámpámtól, s leteszem a földre. Még egyszer hátranézek, de nem látok semmit sem. A nyitott ajtó hatalmas, ásító szájából a végtelen űr sötétsége tekint vissza rám. Nem tudom, hogy meddig ér le a tűzlétra, de más utat nem látok, hiszen fölfele nem mászhatok, mert akkor zsákutcába jutnék a tetőn.

Óvatosan kilépek az egyik lábammal a létrára, majd a másik lábamat is ráteszem, következik a bal kezem, miközben a jobbal még mindig az erkély rozsdaette fémkorlátjába kapaszkodok. Lassan elengedem a korlátot, mikor hirtelen fagyos ujjak kulcsolódnak karomra. Félelmemben, de főleg ijedtemben óriásit ordítok, s nagyot rántok a kezemen. Próbálok kiszabadulni az erős szorításból, de az nem enged. Karom zsibbadni kezd az érdes ujjak szorításától, s érzem, ahogy kezd elhagyni az erőm. A következő pillanatban ő ránt egy nagyot rajtam. Az erkélyre akar visszarángatni! – csak erre gondoltam, miközben elviselhetetlen dögszag üti meg orromat.

• Engedj el, te rohadék! – ordítom el magamat hirtelen, torkom szakadtából, magamat is meglepve, hogy ilyen szavakkal vágok vissza.

Majd minden erőmet összeszedve nagyot rántok a karomon. Érzem, hogy kezem kicsúszik a szorításból. Ám ezzel együtt egyensúlyomat is elveszítem, lábaim megcsúsznak a vizes létrafokon. Bal kezemmel még a létra után kapok, de ujjaim megcsúsznak, s én zuhanni kezdek. Próbálok valamibe kapaszkodni, de kapálózó kezeim semmit se találnak, csak az üres hideg levegőt markolásszák. Váratlanul vérfagyasztó sikoly üti meg füleimet, melynek forrás az erkélyről ered, miközben én sebesen zuhanok a semmibe…

A saját, erőtlen sikolyomra riadok föl. Csak egy rémálom volt – próbálom nyugtatni magamat. Szívem még mindig hevesen zakatol. A szobám csendjében tisztán hallom minden egyes verését, mely az óra ketyegésével egyfajta ritmust diktál. Szörnyűséges álom volt. Nem is tudom, hogy mikor álmodtam ilyet utoljára. S azok a förtelmes, visszhangzó léptek! Még most is kiráz tőlük a hideg. Ekkor veszem észre, hogy teljesen kiszáradt a szám, olyannak érzem, mintha egy sivatag terülne el odabent. Még fekszek egy darabig, már kezdek megnyugodni. Végül rászánom magamat, s fölkelek, hogy igyak egy pohár vizet, ezzel megöntözve kiszáradt torkomat.

Amint felülök az ágyban, váratlanul elhallgat az óra monoton ketyegése. De ez nem igazán érdekel. Ám ekkor újra meghallom a léptek földöntúli visszhangját. Méghozzá a falakról! Mintha valaki a falakon járna, s léptei visszhangoznának körülöttem. Újra elfog a rémület. Ez már nem álom, ebben száz százalékig biztos vagyok. Vagy mégsem? Nem érdekel, azonnal rohanok a villanykapcsoló felé. Nem mintha sokat segítene az egy szem szerencsétlen izzó fénye, ha tényleg van valami a szobámban. Elérek a kapcsolóhoz, megnyomom, de semmi. Újra és újra próbálom feloltani azt az átkozott villanyt, de semmi. A léptek egyre hangosabbak. Körbe és körbe jár a szobámban. Most már nem érdekel, mi van idebent, csak jussak ki innét. Az ajtó kilincséért nyúlok, megmarkolom, s próbálom kinyitni. De zárva van! Hevesen próbálok kitörni a saját szobámból, de nem tudok. A rémületem a tetőfokára hág, már a sírógörcs kerülget, mikor a léptek egyszer csak elhallgatnak!

Újra megcsap az álmomban is érzett, orrfacsaró dögszag. Valami undorító, nyálkás, nyirkos levegőt lehel finoman a tarkómra. Tisztán érzem, ahogy a miazmás légáramlat átvándorol a nyakamról, a vállamra. A hátamon is feláll tőle a szőr, és a víz kezd kiverni. A fejem éktelen, mindent eltompító zúgásba fog, lábaimból kimegy az erő, s remegni kezdenek, akár a kocsonya. A világ kezd elhomályosodni előttem. Szobám félhomályos alakjait lassan úszó, fekete foltok takarják el szemem elől. Majd teljes sötététség, s én eszméletlenül esek össze, mint egy darab rongybaba.

Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlenül, de arra ébredtem, hogy fázom. Egy ágyon fekszek, nem igazán tudom, hol vagyok, fejemben hasogató fájdalmat érzek, mintha valami belülről feszítené. Szemem lassan hozzászokik a szobában uralkodó félhomályhoz, s ekkor veszem észre, hogy nem az én szobámban vagyok! Nagyon megrémülök, nem tudom, hol lehetek és hogyan kerültem ide. Szívem egyre hevesebben zakatol, miközben légzésem is szaporább lesz. A félelem kegyetlen lángnyelvei kezdik marni mellkasomat.

Azonnal fölkelek a rozoga, nyikorgó ágyból, melyen csak egy koszos pokróc hever. Szerencsémre az egyetlen kis ablakocskán éppen annyi fény szűrődik be odakintről, hogy látom, mi van a szobában. Illetve mi nincsen, hiszen a helyiség szinte teljesen üres. Koszos, penészes falak merednek rám, foszló, virágmintás tapétával, mely valaha ékes pompával díszeleghetett. Mindössze egyetlenegy kis ócska, szúette asztalkát találok, melyen egy kis zseblámpa hever. Azonnal odamegyek, hátha működik, és akkor többet fogok látni. Ismét szerencsém van, az eszközben van elem, és nincs lemerülve, állapítom meg, mikor a zseblámpa kapcsolóját feltolom a megfelelő irányban, s az gyöngécske fénycsóvát lövell ki apró fejéből.

Körbenézek a szobában, de semmit se találok, ami figyelemre méltó lenne. Amint lámpám fénycsóvája elhalad a mocskos ablak előtt, hirtelen egy árny suhan el a távolban. Rémületem, mely kezdett alábbhagyni, ismét fellángol, mint a tűz, mely újfent erőre kap, ha olajat öntenek rá. Nem tudom, mi várhat odakint, de azt tudom, hogy ebből a szobából menekülni akarok! Az ajtóhoz sietek. Kissé félve, de kinyitom. Meglepetésemre nem egy másik terem fogad, hanem egy sűrű erdő. Most veszem észre, hogy éjszaka van, koromsötét éjszaka. A fák lombozatán itt-ott átvilágít a sápadt hold halovány sugara, de azonkívül mindössze a lámpám fényére hagyatkozhatok. Megteszek pár lépést. Hűvös szellő simogatja arcomat. Lábam alatt cuppog a sár és a félig elrohadt levelek egyvelege. Fejemből teljesen elszállt a fájdalom.

Ekkor váratlanul valahonnan messziről, a hátam mögül vérfagyasztó üvöltést hallok. A hangtól még a szőr is feláll a hátamon, s egész testem libabőrös lesz. Egy pillanatra hátra tekintek, s látom, hogy az épület, ahol még az imént voltam, sehol sincs! Egyszerűen eltűnt! Nincs időm gondolkodni rajta, hogy mi történhetett, mert hirtelen a távolból rémisztő csaholás üti meg fülemet. Majd egy árnyat látok mozogni, amely céltudatosan felém tart. Azonnal futásnak eredek, ahogy csak erőmből telik. Nagyon meg vagyok rémülve. Még soha életemben nem féltem ennyire, s ez a szörnyű érzés erőt ad számomra. Olyan gyorsan suhanok a felém nyújtózkodó fák soványka ágai között, mint a szél egy kihalt város utcáin.

Ám akármilyen gyorsan menekülök, azt a rémisztő csaholás mindig fel-felhangzik mögöttem. Furcsamód sose távolodik tőlem, de nem is közelít! Mintha pontosan arra mennék, amerre az akarja. Nem tudom, meddig futottam, s mekkora távot tettem meg, mikor éreztem, hogy erőm a végét járja. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig. De a csaholás nem szűnt meg mögöttem. Egyszer csak véget ért az erdő, s egy tisztáson találtam magamat. A hold még éppen meg tudott világítani egy háromemeletes, öreg cseréptetős házat, mely a tisztás végében ácsorgott magányosan, egyedül. Azután eltakarták az eget ellepő, sötét fellegek. Esőfelhők gyülekeznek felettem. Könnyű volt rájönnöm, hiszen pár másodperc múlva csöpörögni kezdett a hideg nedű.

Elindultam a ház felé, hátha ott menedékre lelek a fagyos eső meg az elől. Miközben a ház felé tartottam, sietős léptekkel olyan érzésem támadt, mintha ez az egész már megtörtént volna. Nem tudtam mire vélni ezt az érzést, de nem is foglalkoztam vele, mert időközben odaértem a ház egyik ajtajához. Egyszerű bejárati ajtó volt, fejmagasságban koszos ablakkal díszítve. Ruhám ujjával letörölöm nagyjából a port az üvegről, s lámpám fényének segítségével bekukucskálok az ablakon. Kanyarogva felfelé haladó lépcsősort látok.

Óvatosan benyitok, s egy lépcsőházban találtam magamat. Koromsötét van, ezért valami kapcsoló után kutatok. Lámpám fénycsóvájában táncot járnak a porszemcsék. Az épületben halálos csönd és mély sötétség uralkodik. Rövid keresgélés után meg is találom a kapcsolót. Megnyomom, s halk sercegéssel egy lámpácska fénylik fel a sötétségben a mennyezeten. Nem túl erős a fénye, de annyira pont elég, hogy zseblámpám fényével kiegészülve viszonylag tűrhetően lássak. Elindulok fel a lépcsőn. Minden egyes lépcsőfok halk ropogással jelzi, hogy itt vagyok.

Felérek a lépcsősor tetejére, s egy nyitott ajtó fogad. Az ajtón kilépve egy folyosón találom magamat. Teljes sötétség fogad, s a kínosan üres csend már kezd zavaró lenni. A lépcsőházból kiszűrődő fény mindössze annyira volt elég, hogy ellássak a szemben lévő koszos, enyhén penészes falig. Lassan kilépek a folyosóra, a levegő teljesen fülledt. Jobb markomban szorongatott zseblámpám reszketeg fényével először jobbra nézek. A folyosó olyan hosszú, hogy lámpám el se világít a végéig, gyönge fénye teljesen beleveszik a mindent elborító sötétség mindent elnyelő végtelen gyomrában. A falakat ajtók sora töri meg. Így messziről nézve, mind csukva van. A folyosó bal felét is meg akarom vizsgálni, mikor az épületben uralkodó mély csendet hirtelen megtöri annak a csaholása. Szívverésem ezzel egy időben felgyorsul, úgy érzem, mintha a torkomban zakatolna. Mellkasomat tűzként marja a félelem, miközben hátamat borzolja a rémület fagyos lehelete. Majd meghallom a léptek visszhangját, szinte a hátam mögül!

Most már mindenre emlékszem. Hiszen ez az egész rémséges esemény álmomban már megtörtént egyszer! S most az álmom valósággá válik. Gondolkodás nélkül berontok a folyosó jobb oldali járatába. Eszeveszetten szaladok végig rajta, miközben minden egyes lépésem hangos visszhangot ver. Gyors tempót diktálok, így hamar elérek a végébe. Itt egy újabb nyitott ajtó fogad. Lámpám remegő fényének segítségével gyorsan végigpásztázom az ajtóból nyíló termet. Egy szinte teljesen üres szoba fogad, amelyben mindössze egyetlenegy kis íróasztalszerűség hever a bal oldali sarokban. Eközben ismét megüti füleimet a léptek visszhangja. Mivel nincsen más választásom, belépek a szobába. Az íróasztalhoz sietek, s fiókjait sorba kinyitván valami olyasmi után keresgélek, melyet védekezésül használhatok. Szerencsémre rögtön a második fiókban találok valami fémrudat. Nem gondolkozok rajta, hogy mi lehet az és mire való. Azonnal megmarkolom, s az ajtó mellé lapulok a falhoz, arra várva, hogyha bármi is belép rajta, azonnal lecsapok rá, és lesz, ami lesz.

A léptek egyre közelednek, s ugyanígy növekedik az én szívverésem és szapora légzésem is. Szegény szívem már annyira kalapál, hogy dübögését fülemben hallom. Olyan erősen szorongatom a kissé rozsdás, körülbelül fél méter hosszú fémrudat, hogy ujjaim belefehérednek. Szám teljesen kiszáradt, és a szemem is már sajog a sötétség fürkészésétől. Már majdnem elérte a léptek nem evilági visszhangja az ajtót, mikor eszembe jut, hogy a zseblámpám továbbra is világít gyönge fényével, ezzel elárulva, hogy itt vagyok. Az utolsó pillanatban kikapcsolom. Utána szinte azonnal érzem, hogy valami belép az ajtón. Minden erőmet és bátorságomat összeszedve lesújtok. Valamit eltalálok! S érzem, hogy valamit eltörtem. Sőt, szilánkosra zúztam! Valamit, ami fájdalmas nyögés közepette összeesik.

Nem tudom, hogy mi lehetett az, és nem is érdekel, csak hadd menekülhessek innét! Ekkor váratlanul ismét megcsapja orromat az az undorító, gyomorforgató dögszag. Fejem zúgni kezd, s rám tör a szédülés is. A világ kezd eltűnni szemem elől. Fekete foltok úszkálnak előttem. S én eszméletlenül rogyok össze.

A nap kellemesen langyosan sütött be rám a szobám ablakán keresztül. Erre ébredtem föl, s tudatosult bennem, hogy ez az egész mindössze egy igen komplikált és szörnyűséges rémálom volt. De szerencsémre csak álom volt. Soha nem álmodtam azután se ilyen szörnyűséget, s nem is tudtam kiverni a fejemből ezt a szörnyű álmot. Bár idővel azért halványult az emlék, de a léptek rémséges visszhangját sose felejtem el.

(Miután elolvastad Wooltur alkotását, rágd át magad a TWD-novellapályázatunkra érkezett műveken is (1. - 2. - 3.), és szavazz kedvencedre!)