Hercule Poirot megérdemli a pihenést, melynek helyszínéül a Szentföldet választotta. Ám, valahogy a munka mindig házhoz jön neki. Már az első estén furcsa beszélgetésnek lesz fültanúja, majd megismerkedik a népes Boyton családdal, akik igencsak furcsa szerzetek. A gyerekek nagyon idegesek, míg az anyjuk kérlelhetetlenül felügyeli őket. Rátelepszik a családjára és érzelmileg zsarolja őket. A fiatal Sarah King és Raymond Boyton között valami alakulni látszik, ám a pöffeszkedő anya figyelmét semmi nem kerüli el. A csapat Petra városa felé veszi az irányt és egyre inkább érződik, hogy valami készülőben van. Mrs Boyton hamarosan elhalálozik és habár első látásra természetesnek tűnik a dolog, jól tudjuk, hogy egy Agatha Christie regényben semmi sem az, aminek látszik. Hercule Poirot feladata, hogy az eset végére járjon.

Már többször is írtam, hogy nagy rajongója vagyok a Poirot történeteknek, imádom a kis belga detektívet. A Találkozás a halállal pedig biztosan benne van a top5 kedvencemben. Először is a Boyton család miatt. Az írónő nagyon érdekes kapcsolati rendszert vázolt fel és egy olyan környezetet, ami már önmagában is fullasztó. Mrs. Boyton karaktere minden csak nem rokonszenves és az, ahogyan a gyerekeivel bánik egészen hányingerkeltő. Az első pillanattól kezdve érezzük, hogy ez egy nagyon nem egészséges kapcsolat, ami kibontakozik a szemünk előtt és teljesen megértjük, hogy ezt a nőt mindenki a halálba kívánja.

Itt jön be a dilemma. Nyilván a gyilkosságot nem lehet elfogadni és nem is lehet megoldás a problémákra, viszont azért csak megértjük, hogy így alakultak a dolgok és nagyon aggódunk a családtagokért. Nem akarjuk, hogy közülük bárki gyilkos legyen, ugyanis a Boyton család minden tagja nagyon szimpatikus, kedves és sajnálatra méltó. Persze bosszantóak is, ezt az olvasóban zajló bosszúságot pedig Lennox Boyton felesége, Nadine karaktere hivatott kifejezni és szavakba önteni. Sarah szintén egy újabb nézőpontot hoz be a cselekménybe, aki jóval határozottabb, önálóbb és lobbanékonyabb szereplő, mint Nadine. Poirot pedig szokásához híven, dolgoztatja a szürke agysejtjeinket és mindent megfigyel.

Agatha Christie szokásához híven nagyon bevisz minket az erdőbe. Mindenkit gyanússá tesz, minden apró részletre kitér, miközben nagyon pontos jellemrajzokat ad nekünk. Ez pedig nagyon fontos, mert ezekből tudunk aztán mi magunk is nyomozgatni. Minden regényében nagyon fontosak a karakterek, de itt a pszichológia és a lélektan kifejezetten hangsúlyos szerepet kap. Sokkal inkább odafigyel ezeknek a felvázolására, kibontására és ez azért is nagyon jó, mert sokkal érthetőbb lesz a szereplők közötti interakció, a helyzetekre adott reakcióik.

Kicsit formabontóbb, eltérőbb ez a regénye, mint a többi és sokkal drámaibb is a hangvétele. Ez magyarázza a kissé mázas befejezést. Gondolom az írónő ellensúlyozni akarta azt az idegfeszültséget és egészségtelen környezetet, amit felvázolt nekünk, ezért aztán nagyon kontrasztos véget alkotott meg. Engem nem zavart, bár én jobban szeretem a realisztikusabb befejezéseket. Ám elnézem neki, mert Poirot nagyot ment ebben a regényben, csodálatos volt a helyszín megválasztása és prezentálása, valamint hihetetlen dolgokat rakott nekünk össze az írónő egy olyan erős érzelmi és pszichológiai vonallal, amire kevesen képesek.

Pontszámom: 8/10