Manapság igen ritka az olyan különlegesen egyedi filmalkotás, mint a két független filmes, Bruno Forzani és Hélène Cattet első nagy munkája, a 2009-es Amer. A Színes könnyek és a Hullák a napon alkotói kisfilmekkel kezdték a karrierjüket, amiken már erősen érződött a sajátos önkifejező hangvétel és a klasszikus giallo műfaj iránti tisztelet. Ez nem maradt el első egész estés produkciójuknál sem, sőt! Maximálisan éltek a másfél órás játékidő adta lehetőségekkel, és ezeket az elemeket igyekeztek is csúcsra járatni. Az eredmény egy igazán egyedi, szürreális és zavarba ejtő filmélmény, amit egykönnyen nem lehet elfelejteni.

Maga a történet három részre osztható, amik a főhősnő, Ana életének három meghatározó pillanatát mesélik el. Először gyermekként ismerjük meg, amikor szüleivel együtt nagyapja temetésére készülnek az ódon családi házban. Az esemény előtti éjszaka viszont egy igazán rémálomszerű élménnyé válik. Utána kamaszként látjuk viszont, amikor édesanyjával a városba indulnak, de makacs és vágyakozó természete egy motoros banda felé sodorja. Végül felnőttként találkozunk vele ismét, amikor visszatér az akkorra már elhagyatott családi házba. Csakhogy egy rejtélyes, fekete bőrkesztyűs alak is követi őt, aki mintha csak maga lenne a megtestesült sötétség, és akivel Ananak szembe kell szállnia, és vele együtt saját múltjával is el kell számolnia.

Az Amer le se tagadhatná, hogy a nagy klasszikusoktól merített ihletet, ez minden egyes képkockáján érződik. Maga a film is olyan, mintha eleve a hetvenes években készült volna. Szerencsére Forzani és Cattet nem követték el azt a hibát, hogy lélektelen másolatot készítettek, hanem a műfaj nagyjainak inkább csak az eszköztárát és jellegzetes manírjait hasznosították újra. Olyan mintha a jobb giallo-kat összegyúrták volna, kellően fűszerezték a saját stílusukkal, szemléletükkel és megoldásaikkal, és mindebből alkottak egy igazán elvont, de hipnotikus mixet. A technikai megoldások a nyilvánvaló főhajtás mellett nagyon ötletesek és zavarba ejtőek is néha. A két rendező olyan zseniálisan alkalmazza a színek erejét, amit Argento óta senki nem tudott ilyen erőteljesen megragadni. Főleg az éjszakai, vagy sötét helyeken játszódó jeleneteket uralják el az élénk színek, amiknek hipnotikus ereje már egy álom érzetét kelti bennünk. Ez főleg az első szegmensben tűnik ki a legjobban, ahol még a Suspiria szellemisége is megidéződik. De maga az egész gyermekkori kálvária a családi házban is olyan, mint egy valóra vált szürreális rémálom. Nagyon erős kezdés volt, tökéletesen megalapozta a film hangulatát, és ez a szürrealitás következetesen végig van vezetve a történet végéig. A fényképezést és a vágást is külön ki kell emelni, mert a készítők ezekben a megoldásokban is maximálisan kihasználták a művészi potenciált. Az olykor vad, erőszakos vágások, és szokatlan kamerahasználat teljesen a feje tetejére tudja forgatni a jól ismert világot, és még szavak nélkül is tökéletes képet ad a karakterek lelki világáról. Mert itt bizony dialógusokból sincs nagyon sok, a szereplők alig szólalnak meg a film során. Mégis tökéletesen megismerjük mind jellemüket és gondolataikat, amikhez testbeszédük és arcjátékuk segít hozzá, amiben a jól összeválogatott színészeknek is nagy elismerés jár.

Itt remek lehetőség is adódott a nagy olasz rendezők egyik kedvenc motívumának, a szemeknek a felhasználására. Rengeteg közeli van a színészek szeméről, néha hosszú percekig is. Jól ismert toposz, hogy a szem a lélek tükre, és ez az elem itt is tökéletesen érvényesül. Némely karakter tekintetében egyszerűen benne van minden, fájdalom, kétségbeesés, öröm, csalódás. És ezek a szemek valóban sokkal többet mondanak el, mint bármilyen közhelyes párbeszéd. Nagyon kevés filmes képes ilyen finom manírokkal hitelesen ábrázolni emberi jellemeket a vásznon, főleg úgy, hogy szinte csak erre építenek. Ám nem csak ez az egyetlen dolog, amiben a nagy elődök munkássága és hatása megmutatkozik, hanem a szürreális elemek alkalmazásában is tetten érhető ennek szellemisége. Mert a logikus, lineáris történet itt is teljes mértékben feláldozható az emberi lélek árny oldalának, a lefolytott érzések és rémálmok bemutatásának oltárán.

A valóságot az álomlogikával vegyítve a film rengeteg szimbólummal operál, amik mind finoman érzékeltetik Ana lelkiállapotát, és egyben a történet egyik fő témáját. Mert, ahogy a cím is utal rá, az Amer központi témája a vágy, és maga a nő, mint a vágyakozás tárgya. A három idősíkra osztott cselekmény is lényegében a nővé érés folyamatát hivatott bemutatni. Ana gyermekként még a mesék és rémálmok világában él, de felsejlenek olyan mozzanatok, amik előrevetítik női énjének kibontakozását. Ezek a második szegmensben történnek meg, amikor kamaszként saját szexualitásával ismerkedik meg. Itt érdekes módon Ana még saját anyjával is párhuzamba kerül; a fiatal és gyönyörű lány egyre jobban kezd kibontakozni, fiatal és idős férfi is őt csodálja, miközben az egykor hasonlóan tündöklő anyja szépsége megfakult, vele már nem törődnek így, és jól érezhető egy erős féltékenység, és ez által neheztelés is a lánya felé. Ana gyermekkori lidérceit pedig felváltották a férfiak, akik állatias módon tekintenek rá. Bár ezt a mozzanatot, mintha már a gyermekkorban is felvezetné a (feltehetőleg) házvezetőnő karaktere, viszont ennek a további fejtegetése már sokkal kellemetlenebb témákhoz vezetne. Végül mindez révbe ér a felnőttkorban, amikor Ana visszatér az elhagyatott családi házba, hogy szembenézzen saját múltjával, és egyszersmind bűneivel és hibáival, amiket elkövethetett. Az őt üldöző gyilkos is mintha csak ezeknek az érzéseknek a manifesztációja lenne, akivel vérre menő harcot kell vívnia a nőnek, hogy valamilyen szinten megtisztuljon és el tudja engedni a múltat. Vagy talán a gyilkos pont, hogy a múlt bűneinek utolérhetetlen következményeit jelenti, amik elől nem lehet elmenekülni. Erről a részről nagyon sokat lehetne értekezni, de sajnos ezt spoilermentesen nem lehet megtenni, így ettől most tartózkodnék is.

Az Amer egy igazán figyelemre méltó darab a modern európai filmgyártás palettáján, és nem utolsó sorban kiváló első nagyjátékfilmes debütálás. Bár mivel kimondottan rétegfilmről van szó, így nem fogja mindenkinek elnyerni a tetszését, de a nyitottabb nézők, és akik odavannak a klasszikus olasz horrorokért, és giallo-kért, azok biztosan megtalálják benne a számításukat. Valóban hipnotikus élmény, amire manapság nem nagyon van példa, és a két rendező, Cattet és Forzani két további filmjét elnézve, azt hiszem érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben.

Értékelés: 9/10.

IMDb | mafab