Olyannyira nem hagyott bennem mély nyomot a Freak Show eddigi 10 része, hogy szinte el is feledkeztem róla, hogy hétvégén folytatódott a sorozat. A minap aztán kaptam egy figyelmeztetést, mely szerint azonnal nézzem meg az aktuális epizódot, mert ilyen, olyan, meg olyan rohadt jó, ráadásul igazán beteg és feltűnik benne egy új szereplő is. A jól sikerült 10. rész után tehát ismét belecsaptunk a történetbe, és valóban olyat láttunk, amit előtte nagyon régen, körülbelül a második évadban.

Hogy őszinte legyek, teljesen hidegen hagyott, hogy Spencer milyen csúnyán kibabrált Jimmyvel, felőlem még akár a lábait is levághatta volna, annyira nem érdekelt. Helyette Neil Patrick Harrisre fókuszáltam, akivel gyakorlatilag minden rendben volt. Zseniális karakter, remek háttértörténet, a színész játéka pedig nálam Emmy-díjat érdemel minimum.

A cselekményről nem tartom fontosnak különösebben írni, úgyis csak azok olvassák el, akik már látták a részt. Ez a post most inkább NPH méltatására született, sem mint amiatt, mert Dellt lelőtték, Doték már nem szüzek, vagy Spencer cseszegetésére.

Nem tartozom azok közé, akik szerették a How I Met Your Motherben, sem Barney karakteréért, sem a sorozatért nem voltam oda, de felesleges lenne bármiféle előítélettel hozzáállni a dolgokhoz. Harris olyan színészi játékot nyújt a sorozatban, amelyet tényleg ritkán látni. A Dandyvel való párbeszéde például zseniális, de persze bárkit is eresszenek össze Finn Wittrockkal, abból csak jó sülhet ki.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy egy ilyen hidegrázósan jó részre ennyit kellett várnunk. Két rész maradt, és habár nehéz lesz bepótolni azt, ami előtte kilenc részen keresztül csalódást keltett, a reménysugár már megvan az American Horror Story színvonalához méltó lezárásra.

Olyannyira nem hagyott bennem mély nyomot a Freak Show eddigi 10 része, hogy szinte el is feledkeztem róla, hogy hétvégén folytatódott a sorozat. A minap aztán kaptam egy figyelmeztetést, mely szerint azonnal nézzem meg az aktuális epizódot, mert ilyen, olyan, meg amolyan, rohadt jó, ráadásul igazán betegre sikerült, és feltűnik benne egy új szereplő is. A jól megkomponált 10. rész után tehát ismét belecsaptunk a történetbe, és valóban olyat láttunk, amit előtte nagyon régen, körülbelül a második évadban.

Hogy őszinte legyek, teljesen hidegen hagyott, hogy Spencer milyen csúnyán kibabrált Jimmyvel, felőlem még akár a lábait is levághatta volna, annyira nem érdekelt. Helyette Neil Patrick Harrisre fókuszáltam, akivel gyakorlatilag minden rendben volt. Zseniális karakter, remek háttértörténet, a színész játéka pedig nálam Emmy-díjat érdemel minimum.

A cselekményről nem tartom fontosnak különösebben írni, úgyis csak azok olvassák el, akik már látták a részt. Ez a post most inkább NPH méltatására született, semmint amiatt, mert Dellt lelőtték, Doték már nem szüzek, vagy Spencer cseszegetésére.

Nem tartozom azok közé, akik szerették a How I Met Your Motherben, sem Barney karakteréért, sem a sorozatért nem voltam oda, de felesleges lenne bármiféle előítélettel hozzáállni a dolgokhoz. Harris olyan színészi játékot nyújt a sorozatban, amelyet tényleg ritkán látni. A Dandyvel való párbeszéde például zseniális, de persze bárkit is eresszenek össze Finn Wittrockkal, abból csak jó sülhet ki. És akkor említsük meg Jamie Brewert is, ő ugyanis szerves része lett immáron az AHS-univerzumnak, és nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem mindig mosolyt csalt az arcomra az ő feltűnése és kedves, ámde kicsit rémisztő mosolya.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy egy ilyen hidegrázósan jó részre ennyit kellett várnunk. Két rész maradt, és habár nehéz lesz bepótolni azt, ami előtte kilenc részen keresztül csalódást keltett, a reménysugár már megvan az American Horror Story színvonalához méltó lezárásra.