Rajongóként a csalódást keltő premier után sem adtam fel a reményt, hogy majd talán a Cultban is felfedezem a számomra szerethetőt, és szerencsére a második epizód már több ilyen tényezőt is tartogatott számomra, valamint mintha a minőség is kezdene felfelé ívelni, én pedig tovább reménykedem, hogy jó szezonnak nézünk elébe, aminek csak a felütése sikerült borzasztóra.

Úgy tűnik, kezd kirajzolódni egy koherens történet, ami nem más lesz, mint a személyes kultusz kiépülése, illetve egy nem is annyira alternatív utópia kiépítése. Ebben az epizódban is jelen volt a politikai vonal, de sokkal kevésbé tolakodóan, mint a nyitányban, és most éreztem először azt, hogy jól szövik bele a történetbe, van szerepe. A sorozat nem foglalt állást már a múlt heti részben sem, csupán hangsúlyozta a tényt, hogy mindkét politikai oldal próbálja feldolgozni a választásokat és nagyon éles ellentétek alakultak ki. Vitathatatlan, hogy napjainkban a politikai erők az emberek félelmeire, előítéleteire építenek, ami ősi módszer, nem csupán ezen a területen. Ha az emberek félnek, olyan opció felé fordulnak, ami biztonságot nyújtónak tűnik, így válhat bizonyos személyekből vezető, így épülhet köré kultusz. Kai Anderson (Evan Peters) pontosan ezt akarja elérni, polgármesterként indul, azt hirdetve, hogy megoldást nyújt az emberek félelmeire. Módszerei között főként a médiumok manipulálása, mint napjaink legegyszerűbb eszköze áll. Azt még nem tudjuk, hogy a bohócokhoz mi köze van, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban van-e és zaklatja-e a külváros lakóit egy gyilkos bohócbanda.

Ally (Sarah Paulson) a neurotikusok egyik ékes példája, igazi fóbiagyűjtemény, akinek irracionális félelmei miatt lassan tönkremegy a házassága, felesége és gyereke is megszenvedik a kirohanásait. Kíváncsi leszek, hogy az ő karaktere hogyan fog változni, mert az ő esetében pontosan azt érik el Kai módszerei, hogy saját világnézetét is megkérdőjelezi és kifordul magából. Az igazi horrort az adja, hogy világnézetek súrlódnak már a hétköznapok minden terén, ami veszélyes feszültségeket szül.

A minap olvastam egy kritikát a premierről, és egyet kell értenem a szerzővel, hogy bár az American Horror Story híres a színészi alakításokról, még ha a témák és a részek minősége megkérdőjelezhető, a tehetségek kibontakoztatása abszolút nem. Viszont ennek az is a hátránya, hogy a sorozat úttörő szerkezete, miszerint a fő színészek minden évben feltűnnek lassan a visszájára fordult. 6 év alatt közel 80 órányit láttuk Peterst és Paulsont, minden egyes arcrezdülésüket ismerjük már, éppen ezért is lehet, hogy bármennyire is imádjuk őket, az új színészek érdekesebbnek tűnnek. Peters idén majd akkor fog tudni igazán izgalmas lenni újra, amikor az 5 valós személyt kelti életre, amit már nagyon várok. Viszont van három friss hús az évadban, akik számomra az igazi izgalmat jelentik. Billie Lourd zseniális, kíváncsi vagyok, hogy őt milyen célok vezérlik, hogy ilyen manipulatívan beépül a Mayfair-Richardson családba, miért akarja szétválasztani Allyéket, mi olyan különleges Allyben, hogy ő is és Kai is meg akarják szerezni. Milyen kapcsolat fűzi Kaihoz, valóban tényleg csak a félelem miatt követi?

A második részben amellett, hogy egyszer sikerült megijeszteniük Twistyvel, két új szereplő is feltűnt. Allyék furcsa szomszédjai, akik behozzák az évadba a méhkaptár és a kultusz párhuzamát. Harrison (Billy Eichner) és Meadow (Leslie Grossman) tökéletesen elmebetegnek tűnnek, méhész házaspár, akik az előző részben brutálisan meggyilkolt pár még vértől bűzlő házába költöztek. Alig várom, hogy róluk többet megtudjak.

Összességében ezúttal pozitívan csalódtam, mert a nyitányhoz képest fejlődik a minőség, de még közel sem győztek meg, csupán van már három momentum, amit szerethetek még pár héten keresztül, ha minden jól megy.