Tényleg úgy tűnik, hogy az AHS Cult végre megtalálta a saját medrét a negyedik epizód óta, bár még mindig nem tartom kiváló szezonnak és nem is lesz a kedvencem, csupán csak végre érdekes. Viszont két magyarázat lehetséges a negyedik részben bekövetkezett váltásra, mellyel végre abbahagyták a gagyi bohócos ijesztgetéseket és végre a szektával kezdtek foglalkozni. Az első variáció, hogy Ryan Murphy a jövőbe látott és tudta, hogy 2017-ben a bohócok szolgáltatják majd a parafaktort, és önreflexióval kaszálta el maga, hogy az emberek nem a gumimaszkos bohócokra buknak már ki. A második, valószínűbb ok pedig, hogy a szinte egyöntetű negatív visszhang után koncepciót váltottak és sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra a pár pozitívumra, ami az első részekben is megvolt és azokból építkeztek tovább. Akárhogy is van, az az egy biztos, hogy Evan Peters soha nem alakított még ennyire jól (Mr. March karaktere volt eddig a csúcs) és simán elviszi a hátán az évadot, egyedül.

Az e heti epizód megvágva került adásba, mert szerencsétlen módon a cselekmény szerves részét képezi egy fegyveres tömeggyilkosság, a bemutató előtt pedig pár nappal Las Vegasban végzett 58 ártatlannal Stephen Paddock, a multimilliárdos hazárdjátékos. Motivációiról még mindig nem tudunk semmit, tette a legvéresebb merényletként kerül be a történelemkönyvekbe. Bár megvágták az epizódot, hogy ne kelljen TV-ben is premier plánban nézni a mészárlást egy fiktív sorozatban, amikor a híradóban is mindenki ezt látja, a cselekmény szerves részét képezte így is. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy jó döntés volt-e ennyire a realitás talajára helyezni az évadot, mert az AHS mindig is merített valós eseményekből (Fekete Dália, a Willowbrook Elmegyógyintézet, Marie Laveau, Madame Lalaurie, torzszülött showk és snuff, Richard Ramirez, Jeffrey Dahmer, Aileen Wuornos, H.H. Holmes, valamint már egy másik fegyveres mészárlást is feldolgoztak, az 1999-es Columbine High Schoolban történteket), de az biztos, hogy a szezon jól bemutatja milyen időket élünk, mennyire elszabadultak az indulatok, hogyan használhatóak fel ezek a tragédiák a személyi kultusz kiépítésére, nem csak Amerikában. Ha úgy vesszük, ez az évad mutatja be legjobban az igazi amerikai horror sztorit.

Kai rendkívül közel van a polgármesteri cím elnyeréséhez, de számításába hiba csúszik egy nő személyében (Mare Winningham), aki visszataszítónak tartja Kai módszereit, hogy konkrét programterv helyett a személyi kultuszt akarja előidézni lázítással és hangulatkeltéssel. Nem tudhatja, hogy mint a modern kori Charles Manson, maga idézi elő közvetve a tragédiákat, gyilkosságokat, merényleteket arra, hogy a későbbiekben az emberek megmentőjeként léphessen színre. Nem egy ilyet láttunk már a történelem során és ebben az évad nagyon jó, mert részletesen és átgondoltan mutatja be az ilyen vezetők köré épülő kultuszt és bemutatja mennyire veszélyes az ilyen személyiség.

Az epizód Kai sajtóbeszédén történő fegyveres mészárlással kezdődik, melyben ő is megsérül, a kiérkező rendőrök pedig Ally (Sarah Paulson) kezében találják meg a gyilkos fegyvert. Folyamatos időugrásokból tudjuk meg, hogy a mészárlás előre eltervezett volt, természetesen Kai által, aki Meadow-t (Leslie Grossman) manipulálta, hogy öngyilkos merénylőként támadja meg, hogy a későbbiekben, mint a feltámadó megmentő térhessen vissza a közéletbe. Meadow manipulálásához nem kellett mást tennie, mint, hogy elhitesse a nővel, hogy szereti, hogy fontos a számára és megadja neki azt, amiről azt hihette rég elmúlt.  Peters még mindig rendkívülien alakít, kisugárzásával tényleg elhiteti, hogy egy olyan karizmatikus szociopata, aki képes ennyire befolyásolni az embereket, képes elérni, hogy meghaljanak érte önfeláldozásból, a hitükért. Voltaképpen Kai nem más, mint egy terrorista, aki lázít, a szekta kulisszái mögé tekintéssel pedig pontosan kirajzolódik, hogy a terrorizmus nem a vallás, vagy egy hit hibája, hanem embereké, akik manipulálnak másokat, félremagyarázva akár a hitet, akár mást.

Az évad folyamatosan ugrál az időben, egy epizódon belül is többször, a 2016-os választás előtti és utáni napok eseményeit, illetve a jelent, a szekta szemszögéből élhetjük meg, ami megadja az izgalmi faktort, viszont gátolja a karakterfejlődést, és inkább cliffhangerekkel operálnak. Ami viszont szerintem nem a legjobb megoldás, mert igen, újítanak a narrációval és igen, meglepőek a fordulatok, de a Penny Dreadful az élő példája, hogy nem a cliffhanger adja a jó sorozatepizód eszenciáját. Ha a klasszikus, és itt szerintem releváns lineáris történetvezetést követnék sokkal jobban kiépülhetnének a karakterek, például Ivy, Winter, Meadow és Harrison szerepei, mert ők inkább voltak – Winter kivételével – érdektelenek az első részekben, és csak most izgalmasak, mikor kiderülnek a szektával való összeköttetések. Sajnos a nagy visszatérők, mint Emma Roberts és Mare Winningham csak egy-egy részre ugrottak be, el is haláloznak, ami tényleg óriási kár, mert Winningham karakterében is lett volna még potenciál. Remélem, hogy a következő epizódban debütáló Frances Conroy több epizód erejéig marad, mert az előzetesből ítélve kellően ijesztő karaktert kapott és végre Warhol is a képbe kerül.