A horror mellett kevés olyan műfaj van még, ami legalább ennyire alkalmas az emberi lélek és psziché sötét oldalának feltárására, és az emberi aljasság bemutatására, de a film-noir, és a klasszikus detektívtörténetek kétség kívül ebbe a kategóriába tartoznak. A magányos nyomozó, aki egymaga szembeszáll a züllött nagyváros alvilágának megannyi sötétségével és gonoszságával, úgy, hogy közben maga a hős sem éppenséggel mindig egy szent, remekül megfelelhetne egy modern, huszadik századi pokoljárásnak. Az évek során ez a zsáner is szép lassan megújult, és némelyik esetben még azt a kevés reményteli klisét is levetkőzte magáról, amik egy kis kiutat jelenthettek ebből a sötét és melankolikus lélekvesztőből. Remek példa erre a Roman Polanski féle Kínai negyed, ami bár megőrizte a zsáner alapjait, még is egy újféle módon, új szabályokkal mesélte el ezt a jól ismert történetet. Az ilyen fejlődésekben idővel elkerülhetetlenné válik a műfajok vegyítése, és a fentebb említett tulajdonságok alapján szinte azonnal adja magát a noir és a horror összevegyítésének a gondolata, ám az évek során még is kevés olyan mű készült, ami komolyan megpróbálkozott ezzel a kísérlettel. Ezek közé tartozik az 1987-es Angyalszív, ami viszont talán a legkiemelkedőbb és leghatásosabb darab ezen kísérletek közül, ahol a horror beemelése ténylegesen egy új, még sötétebb és borzalmasabb szintre emelte a magányos főhős alászállását a földi pokolba.

Történetünk főhőse a lecsúszott és cinikus magánnyomozó, Harry Angel (Mickey Rourke), aki az 50-es évek New York-jában tengeti mindennapjait, apró, pitiáner biztosítási és félrelépési ügyekkel foglalkozva. Egy nap azonban egy közvetítő ügyvéden keresztül kap egy érdekes megbízást, ami lényegesen különbözik az eddigi ügyeitől. A megbízója egy igen rejtélyes és baljóslatú alak, Louis Cyphre (Robert De Niro), aki azt a feladatot adja neki, hogy találjon meg egy régen nagy hírnévnek örvendő énekest, egy bizonyos Johnny Favorite-et, aki már jó ideje eltűnt a nyilvánosság és mások figyelme elől, és aki még régről tartozik Cyphrenek. A nyomok New York-tól egészen New Orleansig vezetnek, és az ügy szövevényességén kívül más kellemetlenség is megnehezíti Harry nyomozását. Ugyanis minden olyan személy, aki bármi információval tudna szolgálni Johnny Favorite-el kapcsolatban, vagy egy kicsi köze is volt hozzá a múltban, azok rövidesen brutális véget érnek, és egyértelműen gyilkosság következtében. Egy idő után már maga Harry is gyanúsítottá válik a hatóságok számára, ezért még sürgetőbbé válik, hogy megoldja ezt az ügyet, ami egyre nagyobb veszélybe sodorja az életét. Főleg amikor kiderül, hogy az ügyben, és az abban érintett személyek életében elég nagy szerep jut a fekete mágiának, az okkultizmusnak és a vudunak, és ezek a körök mintha nagyon nem akarnák, hogy Johnny Favorite előkerüljön. Vagy talán maga Favorite lépett elő a feledés homályából, hogy elvarrjon maga után minden szálat?

Ezt az alkotást a zseniális Alan Parkernek köszönhetjük, aki a nyolcvanas években még olyan kiemelkedő és egyedi filmrendezőnek számított, mint David Fincher, vagy Christopher Nolan napjainkban. Elég csak az olyan filmjeire gondolni, mint az Éjféli expressz, Madárka, Lángoló Mississippi, vagy pedig a Pink Floyd: A fal. Parker minden egyes filmje egy sajátos, semmi máshoz nem hasonlító hangulattal és stílussal rendelkezik, és olyan bravúros megoldásokkal, amik méltán fémjelzik a rendező zsenialitását. Annak idején Parkenek nagy vágya volt, hogy végre egy igazán feszült és hátborzongató thrillert rendezhessen, és erre a célra kapóra jött William Hjortsberg 1978-as Falling Angel című regénye, ami nálunk is megjelent magyar nyelven, de már a film címével. Parker még a 80-as évek elején olvasta a könyvet, és azonnal bele szeretett a sztoriba, és legalább ilyen gyorsan igyekezett megszerezni a megfilmesítési jogokat, ami 1985-re sikerült is, és nem sokkal ezután neki is állhatott a film elkészítéséhez. Az alapműhöz képest Parker több változtatást is eszközölt a történetben, például események, illetve karaktersorsok megváltoztatása, valamint az elkövetkező történések előre sejtetése megannyi zavaros és többértelmű szimbólummal. Ezek közül is talán a legjobb példa az, hogy az eredeti műben egyáltalán nem jutunk el New Orleansba, a könyv teljes cselekménye ugyanis végig New York-ban játszódik. Parker ezt azért is tartotta jó és lényeges újításnak, mert ezzel azt akarta érzékeltetni, ahogy Harry egyre jobban ássa bele magát az ügybe, a pokolba való alámerüléshez hasonlatosan egyre melegebb és tikkasztóbb környezetbe kerül. Illetve ez még jó lehetőséget biztosított a vudu környezet szerves és úgymond „hazai” ábrázolásához. Az író, William Hjortsberg áldását adta ezekre a változtatásokra, amiknek eredményeként egy igazi lélektani thriller születhetett meg. Mert ugyanis míg a könyvben tényleg sokáig nagyobb teret élvez a noir vonal, és csak később szivárog be szép lassan az okkult horror, addig a filmben tökéletes egyensúlyban van a kettő.

A rendező zsenialitása szinte már azonnal megmutatkozik a kezdő képsorokat és az első jeleneteket látva, és ez kitart a film teljes egésze alatt. Az operatőri munka és a fényképezés fantasztikus, ami mind New York utcáit, mind pedig New Orleans mocsaras vidékét is egy szinte túlvilági, sötét mivoltában tárja elénk. Ehhez társul a nyomasztó zene, ami főleg a jazz dallamait vegyíti a jóval baljóslatúbb, kakofonikus muzsikával. Ezek elegye, és a filmben látott események és karakterek tényleg egy olyan világot festenek le nekünk, ahol az alapjáraton sem makulátlan felszín alatt végig jelen van a gonosz és a halál, amik valahogy mindenhová beszivárognak. Teljesen senki sem ártatlan, és sokan meg is fizetik ennek az árát. Ebben a világban Harry Angel sem különbözik sokban a többi bűnös lélektől, akit szintén úgy irányítanak ezek a sötét erők, mintha csak dróton rángatnák. Ezt bizonyítja az is, hogy a történet elején, az első komolyabb esemény kapcsán már lenne lehetősége kiszállni, és ő maga is átlátja, hogy ez nem játék, de még is tovább folytatja és enged Cyphre akaratának, ezzel viszont az eddigi hétköznapi rothadás szintjét elhagyva elindul egy igazi pokoljáráson, ami az ő elkárhozásának veszélyével fenyeget. Ez a baljós hangulat végig belengi a cselekményt, alig hagyva időt a fellélegzésre. A film nagy előnyét tényleg az adja, hogy a cselekmény két szinten játszódik, hiszen a felszínen tényleg kapunk egy nyomozós thrillert, de a felszín alatt már egy sokkal mélyebb és komolyabb, negatív értelemben vett spirituális utazásról van szó. Mindkét oldal tökéletesen működik és jól meg is támogatják egymást. A rejtély szép lassan, szövevényesen bomlik ki a megannyi szereplő sorsán és életútján keresztül. Parker rendezése sokszor ráérősen, szinte már meditatívan időzik el a különböző eseményeken, ami sokak számára lehet túl lassúnak tűnhet, és igaz, hogy főleg a film közepe emiatt talán kicsit leül, de ez mind szükségszerű a történetbe való mélyebb belemerülésért. Amellett a néhány mozgalmasabb és hátborzongatóbb pillanat mellett itt tényleg rendesen oda kell figyelnünk mindenre, nem csak azért, hogy tisztábban értsük az eseményeket, hanem mert így a film egy másik szinten is feltárul előttünk. Itt lépnek érvénybe a gyakran alkalmazott szürreális látomások és álomjelenetek, valamint a megannyi szimbólum, mint például a lift és a ventilátorok, amik elsőre talán zavarba ejtőnek és szükségtelennek tűnhetnek, de mindnek megvan a maga jelentősége. A lift a pokolba való alászállást szimbolizálja, míg a ventilátorok mindig a halált jelzik előre. A rengeteget elemzett és értelmezett fekete ruhás nő alakjáról nem is beszélve. Ezek a szimbólumok és látomások folyamatosan utalnak előre az elkövetkező eseményekre, és vezetnek egyenesen a film végi nagy csattanóhoz, ami még így is olyan erőteljes gyomrosként éri a nézőt, amiből nehéz egyhamar felocsúdni. Persze ez a csattanó lehet már sokak számára nem lesz annyira ütős, de ez egyáltalán nem a film hibája, hanem csak azé, hogy az azóta eltelt években rengeteg film próbálta újra eljátszani ezt a fordulatot, kisebb vagy nagyobb sikerekkel. De az Angyalszív csattanója még így is bitangerősnek számít, és a mai napig a legjobb a vetélytársai mellett.

A film két kimagaslóan erős színészi játékkal is büszkélkedhet, nevezetesen Mickey Rourke és Robert De Niro alakításával. Ez a két színészlegenda már számtalan alkalommal bizonyította a tehetségét, de az itteni munkájukra még így is nehezen lehet szavakat találni. Mickey Rourke konkrétan élete egyik legjobb alakítását nyújtja, mint Harry Angel. Annyira szervesen átérzi a szerepet, hogy szinte már szó szerint eggyé válik vele. Minden csípős megjegyzése, szemtelen flörtölése és féktelen dühkitörése végig hiteles és életszerű. A kis simlisségei ellenére is sikerül Angel karakterét egy teljesen szimpatikus és átérezhető figuraként ábrázolni, akivel őszintén együtt tudunk érezni. Ami pedig a fináléban történik vele, az már tényleg a színjátszás magasiskolája. Nehéz minderről spoilerek nélkül beszélni, de elég annyi, hogy Rourke ott tényleg mindent belead, és a játéka ekkor válik igazán letaglózóvá. Saját elmondása szerint Rourke amúgy is sok mindenben közel érezte magához Angel karakterét, ezért is szerette volna eljátszani, és ez meg is látszik a végeredményen. De Niro a másik, sötét pólust képviseli, és azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy ritkán látni őt ilyen szerepben, ahol tényleg félelmetes és fenyegető lehet, de ha ez a lehetőség megadatik neki, akkor azt maximálisan ki is használja (emellett még A Rettegés foka a másik jó példa erre). Louis Cyphre maga a megtestesült sötétség, aki jóval magasabb szinten áll a többi gyarló emberhez képest. Ő inkább egy bábjátékos, egy igazi nagyúr, aki a maga kedve szerint irányítja a dolgokat, és számára Angel is csak egy újabb irányítható gyalog a sok közül. Ám ahogy De Niro életre kelti őt, az már színtiszta zsenialitásról tesz tanúbizonyságot. A szűk húsz perces játékidejével Louis Cyphre egyértelműen a film legikonikusabb és leghatásosabb karakterévé válik. De Niro játéka visszafogott, kimért, ám még is olyan mélységgel bír, amit kevesen tudnak megfelelően érzékeltetni, és még így is iszonyatosan félelmetes és viszolygást keltő a karaktere. Minden udvarias manírja ellenére végig ott érezzük benne a kegyetlen ragadozót, aki már pusztán a tekintetével darabokra képes szaggatni a lelkünket. És az vitán felül áll, hogy senki nem képes olyan ijesztően elfogyasztani egy tojást, mint ő. Amikor pedig ez a két karakter együtt szerepel egy jelenetben, az mindig fantasztikusan sül el. A két színész közti jól működő kémiát az is jól fémjelzi, hogy a közös jeleneteikben mindketten nagyrészt improvizálták a szövegüket, ezáltal még természetesebb és hitelesebb lett a játékuk. A levegő egyszerűen felforr, amikor ők ketten egyszerre vannak jelen, és a közös párbeszédeik szövegeit akár az unalomig is lehetne idézgetni. Aki még említést érdemel mellettük, az az ekkor még elég fiatal Lisa Bonet, aki szintén egy igazán szerethető, és egyben egy nagyon is megigézően érzéki karaktert kelt életre Epiphany szerepében. Rá is jellemző, hogy egyáltalán nem egy makulátlan személy, de még így is egy igazán éteri jelenségnek számít a többi szereplő között. A színésznővel kapcsolatban külön érdekesség, hogy ő azelőtt főleg a The Cosby Show-ból volt ismerős mindenki számára, így enyhén szólva is különös volt sokaknak őt ilyen filmben látni, az erotikusabb jelenetei pedig külön felháborodást váltottak ki néhány embernél. Egészen pontosan annyira, hogy emiatt ki is rúgták a Cosby Show-ból.

Az Angyalszív egy igazi pszichológiai és lélektani utazás, és egyben egy hatalmas rejtvény, ami tökéletesen alkalmazza célja elérése érdekében a filmnyelv megannyi formáját. Erejét az is bizonyítja, hogy azon kevés filmek közé tartozik, ahol még a stáblistát is gondolkodás nélkül végigüljük, egyrészt azért, mert az addig átélt események, és főleg a finálé, olyan szinten letaglóznak, hogy azt muszáj kicsit kiheverni. Továbbá maga a stáblista is (ami alatt minimális szinten még folytatódik is a történet) olyan hipnotikus erővel szegez a képernyő elé, hogy egyszerűen úgy érezzük, hogy muszáj ülve maradnunk és tovább néznünk, elmélyedve még kicsit ebbe az éjsötét, pokoli katlanban. A film gondolkodásra készteti a nézőt, és az arra fogékony embernek a lelkét is kellően meg tudja szorongatni. Számtalan elemzés és megfejtés született a cselekménnyel kapcsolatban, és születik is egészen a mai napig. A szimbólumok és a látomásos álomjelenetek önmagukban megérnének egy külön cikket, ezzel is alátámasztva azt, hogy Parker valóban alaposan megtervezte filmje minden egyes mozzanatát, egyben nem kevés háttértudásról téve tanúbizonyságot. Kevés az olyan mű, műfajtól függetlenül, ami képes ilyen erőteljes élményben részesíti, ezért is tartom sajnálatosnak, hogy ez a film viszonylag kevesebb figyelmet kap az átlaghoz képest. Félreértés ne essék, így is egy híres és elismert filmről beszélünk, aminek meg is van a saját kultusza, de közel sem kap akkora figyelmet a filmtörténelemben, mint mondjuk Az ördögűző, a Hetedik, vagy a Kínai negyed (csak, hogy az Angyalszívben felbukkanó különböző zsánerek képviselőit említsem). Panaszra így sem lehet okunk, de így is úgy tartom, hogy az ilyen filmeket meg kell becsülnünk. Az Angyalszív ugyanis valóban egy korszaktól függetlenül is egy mindig működőképes örökérvényű mestermű. Manapság úgy is olyan kevés hasonló jellegű mozi készül. Mitől értékes egy igazi filmélmény? Egyáltalán? Attól, hogy ad valami maradandót a nézőnek. Vagy nem? Az egyszerű popcornmozik esendőek. Csak az igazi mesterművek halhatatlanok.

IMDb | mafab