Folytatom kalandozásaimat Michael Crichton birodalmában és ezúttal egy 1999-es feldolgozást hoztam el nektek, ami megint csak megmutatta, hogy nagyon jó adaptációkat tudnak csinálni a regényeiből. A 13. harcost az Isten tudja hányszor kellett megnéznem, mert az öcsém kedvence volt. Pedig majd besz..., szóval frászt kapott a banyaszerű anyától és a többi kicsit sem bizalomgerjesztő látványt nyújtó vadembertől, de a félelménél sokkal nagyobb volt a vikingek iránti rajongása, így újra és újra és újra megnéztük a filmet. Én persze akkor tiniként leginkább a dögös, szőke, rettenthetetlen pasikat néztem, de azért manapság már sokkal jobban tudom értékelni ezt a filmet, a mitológiáját és az egész koncepciót.

A történet főhőse Ahmed Ibn Fahdlan, vagyis Ibn, akit elűznek országából némi nőügy miatt. Messzi tájakra vetődik, ahol számára igencsak furcsa népekkel találkozik. Az északiak nemcsak barbárok, de furcsa mesékben hisznek, ám azt be kell vallani, hogy roppant vidám népek. A sors úgy hozza, hogy Ibn tizenkét északival együtt elindul, hogy segítse kiűzni a gonoszt a vikingek földjéről. Egy olyan gonoszt, mely láthatatlan, emberevő és legyőzhetetlen...

A rendezői széket John McTiernan foglalta el és nem is okozott csalódást. Nagyon izgalmas, érdekes és több helyen hátborzongatót sikerült alkotnia Michael Crichton, az ősi Beowulf-legendát újra értelmező regényéből. Crichton ezt az epikus angol hőskölteményt ötvözte a 10. század legnevesebb arab világutazó-nagykövet feljegyzéseivel, McTiernan meg az egészet megfejelte egy klasszikus akció- kalandfilmes felállással. A film első felében leginkább a humor és a farokméregetés dominál. A kulturális és nyelvi különbözőségekből fakadó eltérések remek alapot adnak a humoros, tesztoszteron szagú egymásnak feszülésnek. A nézőket Ibn oldalára teszik és az ő szemszögéből látjuk az északiakat. Akik nagyon dominánsak, hangosak, harsányak és elég gusztustalanok is. Ibn-el együtt mi is kívülállók leszünk. Aztán szépen lassan kezdjük megérteni ezeket az embereket és eljön a pillanat, amikor Ibn odavág. A 13. harcos első fele tehát leginkább egy kalandfilmnek feleltethető meg, némi Piszkos 12 beütéssel. Aztán jön a köd és vele együtt a félelem. Itt már érezhetően váltanak a műfajon és kezdünk elmerülni a misztikum és a horror világában. Hrothgar udvarában nincs más csak fájdalom, rettegés és halál. Valami fenyegető bújik meg az éjszakában és a ködben. Érezzük ezt mi is és kapunk pár igencsak hátborzongató jelenetet. Az ellenség, ez az ádáz bennszülöttekből álló, magukat medvének képzelő nép egyáltalán nem vicces és tényleg lehet tőlük parázni rendesen. Nem is beszélve az ősanyájukról, vagy boszorkányukról, vagy hívják, ahogy akarják...

A készítők nagyon jól építkeztek. Igyekeztek megoldani azt a gondot, hogy nincs elég idejük bemutatni az összes harcost, így nyilván azt a megoldást választották, hogy csak párra koncentrálnak, akik viszont nagyon a nézők szívéhez nőnek. Az ellenség kinézete is baromi jó lett, nagyon sokáig egyetlen arcot sem kapunk (sőt még hulláik sincsenek), ettől sokkal fenyegetőbb lesz az egész. A sötétebb jeleneteket mindig humorral igyekeznek feloldani, amit úgy ahogy el lehet viselni, bár én örültem volna, ha sokkal durvább történetet kanyarintanak nekünk. Elvégre McTiernantől nem áll messze a horror világa, az északi mitológia meg bővelkedik rengeteg olyan motívumban, amiből meríthettek volna.

Az összeütközések is nagyon látványosak, az operatőri munka kiváló és nem válnak a harcok súlytalanná, hiszen tényleg veszítünk el olyan karaktereket, akik közel kerültek hozzánk. Nem féltek a mocsoktól és a vértől, brutális jelenetekben sincs hiány. Amikor pedig eljutunk a wendolok földjére, na az kifejezetten erősre sikerült. Külön ki kell emelni Jerry Goldsmith zseniális zenéjét, ami egyszerre csodálatos, felemelő, fenyegető és hátborzongató.

Az igazat megvallva, én nagyon szeretem ezt a filmet. Igazán jó kikapcsolódást nyújt, tetszik a humora és az egész világa. Jól építették fel a cselekményt, nagyszerűek a karakterek és a színészi játékra sem lehet panaszunk. Antonio Banderas nagyon jó választás volt Ibn szerepére, de nem ő ebben a filmben a sztár, hanem Vladimir Kulich, aki Buliwyf-ot kelti életre. Imádtam ezt a karaktert, minden megvolt benne, amiért úgy szeretem a viking világot. Amivel viszont már gondom van, hogy nem lett elég sötét a film. Értem én a kalandfilmes vonalat, de azért ennél lehetett volna sokkal jobban durvulni. Elvégre vikingekről van szó, ősi világokról, misztikumról, emberevésről, boszorkányságról. Ha kicsit háttérbe szorítják a felesleges romantikus szálakat és inkább a misztikumra fókuszálnak (ami a könyvben egyébként benne van), adva az egésznek egy sötétebb, skandináv tónust, akkor nagyon ütne ez a film. Én mégsem tudok haragudni ezek miatt, mert minden nyilvánvaló hibája ellenére bőven túlmutat az átlagos amcsis kalandmozikon. Egyáltalán nem egy középszerű, egyszernézős alkotás, hanem egy szórakoztató, mozgalmas és értékes film A 13. harcos, ami sokkal több figyelmet és megbecsülést érdemelne.

Végezetül muszáj beidéznem a kedvenc soraimat, tisztelegve a vikingek előtt: „Íme ott látom atyám, látom anyám, nővéreim és fivéreim. Magam előtt látom minden ősöm az idők kezdetétől. Mind hívnak engem, hogy bátran kövessem én is őket a nagy Valhallába, hol a hősök örökké élnek.”

IMDb | mafab