Számomra olyan az olvasás, mint amikor hirtelen fejest ugrunk a medencébe. Azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog velünk történni, hiszen ismerjük a vizet, a közeget, mégis igen gyakran meglepődve tapasztaljuk, hogy minden ugrás, más és más. Ania Ahlborn Vértestvérek című könyve abba a kategóriába tartozik, amikor fejest ugrunk a kellemesnek tűnő, csalogató vízbe, ám valamilyen oknál fogva nem tudunk feljönni a felszínre. Sőt, egyre jobban taszít minket valami a sötét mélybe.

A Morrow család a civilizációtól messze, az Appalache-hegység mélyén elbújva él. Nem nevezhetőek társasági embereknek, teljesen elkülönülve élnek, éppen ezért senkinek sem tűnik fel, hogy mindennek nevezhető ez a család, csak éppen normálisnak nem. Anyucinak ugyanis az a kedvenc időtöltése, hogy fiatal lányokat raboltat el a fiaival, majd megkínozza és megöli őket. A tizenkilenc éves Michael a legfiatalabb a családban, ugyan elvégez minden feladatot, amit anyja és bátyja, Reb ráoszt, de semmi örömét nem leli a gyilkosságokban. Bízik benne, hogy egyszer lehet majd normális élete, hogy majd nővérével elszabadulnak, de tenni ezért nem nagyon tesz. Egészen addig, amíg a közeli lemezboltban meg nem ismeri Alice-t. Ez a találkozás megpecsételi és alapjaiban zúzza szét eddigi világát. Ennek a történetnek azonban sosem lehet jó vége.

Ahogyan a bevezetőmben is említettem ez a történet igazán fullasztó és a mélyben tartó. Az írónő már a kezdet kezdetén elborzasztja az olvasóját, majd ezt követően nemhogy engedne a nyomáson, de még fokozza azt. Ebben a regényben a fokozatok: borzalmas, borzalmasabb, még borzalmasabb és elképzelhetetlen fájdalom. Még azokat az ablaknyi, fénylő reménysugarakat és bemocskolja a regény végén tapasztaltak, mert amikor minden a helyére kerül, bizony hatalmas gyomrost kapunk. Igaz ez akkor is, ha valaki hasonlóan hozzám, már a regény közepén rájön a történet alakulására. Ez azonban kicsit sem csökkenti a rettenetet. Egyébként ha valaki figyelmesen olvas, a cselekmény összes fordulatát (ami itt egy újabb iszonyatos adalék)

Márpedig ez a könyv tényleg nagyon rémes történetet vázol fel előttünk, amit ugyan más formában, már láthattunk, halhattunk, de ilyen szépen megkomponálva azonban kevesen tudják ezt a történetet tálalni. Ugyanis a család és a benne tapasztalható kapcsolatokat  úgy ismerhetjük meg, hogy a jelen és a múlt váltakozik. Reb/Ray és Michael karaktere, kapcsolata a kulcs, az ő történetük, visszaemlékezéseik, érzéseik bemutatása közben ismerhetjük meg a többi családtagot, áldozatokat és ezt a világot. Az írónő flashbackek formájában igyekszik bemutatni nekünk egy nagyon komplex világot, tele bonyolult és érthetetlen, ugyanakkor nagyon is megérthető érzelemmel és cselekedettel. Olyan kérdéseket jár körül, hogy mi az a család? Mitől család a család és miért tartanak össze a tagjai? A vér számít, vagy a kötelék, ami idő közben kialakul a családtagok között? Miért van az, hogy amikor mehetnénk nem megyünk, viszont amikor már menni akarunk, akkor már régen késő? Mitől válik valaki gyilkossá? Rosszá születünk, vagy azzá válunk?

A Vértestvérek egy nagyon mozgalmas és sokkoló alkotás, amiben minden a helyén van, nincsenek logikai gigszerek benne és látszik, hogy a regény íróját a szereplői lélektana foglalta le, ez érdekelte igazán nem pedig az általuk végrehajtott véres cselekedetetek. Éppen ezért a fő témái a fenti kérdéseken túl: az összetartozás, a valahová tartozni akarás, a függés, a bosszú, a Stocholm-szindróma és a megváltás. Külön érdekes, hogy sokszor a gyilkos is áldozat, ugyanakkor az írónő egyáltalán nem menteget, nem magyaráz, nem irányítja azt, hogy mit gondoljunk és ez nagyon tetszik a regényben. Megválaszolhatatlan kérdések, témák ezek és éppen ezért a történet is nagyon sokkoló és zavarba ejtő, ugyanakkor hagyja, hogy az olvasó rakja össze a képet, hagyja, hogy elgondolkozzon az olvasottakon.

Személy szerint úgy vélem, hogy a regény vége kicsit hatásvadász lett és némileg összecsapott. Még elbírt volna ez a dolog pár karaktert, főleg annak tükrében, ahogyan előtte építkezett a szerző. Mindent szépen felépített, előkészített, hogy aztán gyorsan pontot tegyen a történet végére, ráadásul nem is a legjobb verziót választotta, ami nagy kár. Ahogyan pedig eljutunk a végére az olyan gyorsan történik, hogy szinte fel se lehet fogni, pedig itt kellene történnie a teljes sokkolásnak, ám ezt az élményt rombolja, hogy nem szentel elég időt a hatásnak. Mindennek ellenére egy lebilincselő olvasmány, ami szinte letehetetlen. Nagyon felkavaró és valóságos az egész, könnyen elképzelhető, hogy tényleg léteznek hozzájuk hasonló családok, emberek. Engem magával ragadott ez a történet, miközben folyamatosan levegőért kiáltoztam. Mindenképpen megér egy próbát.

Pontszámom: 7,5/10.

Számomra olyan az olvasás, mint amikor hirtelen fejest ugrunk a medencébe. Azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog velünk történni, hiszen ismerjük a vizet, a közeget, mégis igen gyakran meglepődve tapasztaljuk, hogy minden ugrás, más és más. Ania Ahlborn Vértestvérek című könyve abba a kategóriába tartozik, amikor fejest ugrunk a kellemesnek tűnő, csalogató vízbe, ám valamilyen oknál fogva nem tudunk feljönni a felszínre. Sőt, egyre jobban taszít minket valami a sötét mélybe.

A Morrow család a civilizációtól messze, az Appalache-hegység mélyén elbújva él. Nem nevezhetőek társasági embereknek, teljesen elkülönülve élnek, éppen ezért senkinek sem tűnik fel, hogy mindennek nevezhető ez a család, csak éppen normálisnak nem. Anyucinak ugyanis az a kedvenc időtöltése, hogy fiatal lányokat raboltat el a fiaival, majd megkínozza és megöli őket. A tizenkilenc éves Michael a legfiatalabb a családban, ugyan elvégez minden feladatot, amit anyja és bátyja, Reb ráoszt, de semmi örömét nem leli a gyilkosságokban. Bízik benne, hogy egyszer lehet majd normális élete, hogy majd nővérével elszabadulnak, de tenni ezért nem nagyon tesz. Egészen addig, amíg a közeli lemezboltban meg nem ismeri Alice-t. Ez a találkozás megpecsételi és alapjaiban zúzza szét eddigi világát. Ennek a történetnek azonban sosem lehet jó vége.

Ahogyan a bevezetőmben is említettem ez a történet igazán fullasztó és a mélyben tartó. Az írónő már a kezdet kezdetén elborzasztja az olvasóját, majd ezt követően nemhogy engedne a nyomáson, de még fokozza azt. Ebben a regényben a fokozatok: borzalmas, borzalmasabb, még borzalmasabb és elképzelhetetlen fájdalom. Még azokat az ablaknyi, fénylő reménysugarakat is bemocskolják a regény végén tapasztaltak, mert amikor minden a helyére kerül, bizony hatalmas gyomrost kapunk. Igaz ez akkor is, ha valaki hasonlóan hozzám, már a regény közepén rájön a történet alakulására. Ez azonban kicsit sem csökkenti a rettenetet. 
Márpedig ez a könyv tényleg nagyon rémes történetet vázol fel előttünk, amit ugyan más formában, már láthattunk, halhattunk, de ilyen szépen megkomponálva azonban kevesen tudják ezt a történetet tálalni.

A család és a benne tapasztalható kapcsolatokat  úgy ismerhetjük meg, hogy a jelen és a múlt váltakozik. Reb/Ray és Michael karaktere, kapcsolata a kulcs, az ő történetük, visszaemlékezéseik, érzéseik bemutatása közben ismerhetjük meg a többi családtagot, áldozatokat és ezt a világot. Az írónő flashbackek formájában igyekszik bemutatni nekünk egy nagyon komplex világot, tele bonyolult és érthetetlen, ugyanakkor nagyon is megérthető érzelemmel és cselekedettel. Olyan kérdéseket jár körül, hogy mi az a család? Mitől család a család és miért tartanak össze a tagjai? A vér számít, vagy a kötelék, ami idő közben kialakul a családtagok között? Miért van az, hogy amikor mehetnénk nem megyünk, viszont amikor már menni akarunk, akkor már régen késő? Mitől válik valaki gyilkossá? Rosszá születünk, vagy azzá válunk?

A Vértestvérek egy nagyon mozgalmas és sokkoló alkotás, amiben minden a helyén van, nincsenek logikai gigszerek benne és látszik, hogy a regény íróját a szereplői lélektana foglalta le, ez érdekelte igazán nem pedig az általuk végrehajtott véres cselekedetetek. Éppen ezért a fő témái a fenti kérdéseken túl: az összetartozás, a valahová tartozni akarás, a függés, a bosszú, a Stocholm-szindróma és a megváltás. Külön érdekes, hogy sokszor a gyilkos is áldozat, ugyanakkor az írónő egyáltalán nem menteget, nem magyaráz, nem irányítja azt, hogy mit gondoljunk és ez nagyon tetszik a regényben. Megválaszolhatatlan kérdések, témák ezek és éppen ezért a történet is nagyon sokkoló és zavarba ejtő, ugyanakkor hagyja, hogy az olvasó rakja össze a képet. Szerintem ennek a történetnek az elgondolkodtatás volt a lényege, az hogy lássuk, milyen lelki folyamatok mennek végbe egy ilyen helyzetben.

Személy szerint úgy vélem, hogy a regény vége kicsit hatásvadász lett és némileg összecsapott. Még elbírt volna ez a dolog pár karaktert, főleg annak tükrében, ahogyan előtte építkezett a szerző. Mindent szépen felépített, előkészített, a hangulatot tökéletesen eltatlálta, a nyelvezete olvasmányos volt, csak aztán gyorsan pontot tett a történet végére, ráadásul nem is a legjobb verziót választotta, ami nagy kár. Ahogyan pedig eljutunk a végére az olyan gyorsan történik, hogy szinte fel se lehet fogni, pedig itt kellene történnie a teljes sokkolásnak, ám ezt az élményt rombolja, hogy nem szentelt elég időt a hatásnak. Mindennek ellenére egy lebilincselő olvasmány, ami szinte letehetetlen. Nagyon felkavaró és valóságos az egész, könnyen elképzelhető, hogy tényleg léteznek hozzájuk hasonló családok, emberek. Engem magával ragadott ez a történet, miközben folyamatosan levegőért kapkodtam. Sokszor szerettem volna félre tenni, mégsem tudtam. A főszereplő, Michael nagyon szimpatikus fiatalember, annak ellenére, hogy embereket boncol fel. Át lehet érezni a tragédiáját, miközben azért néha leszívesebben megráznánk. Leginkább ez a kettősség jellemzi a könyvet, és igencsak nagy szó, hogy tulajdonképpen egy bűnösnek szurkolunk. Mindenképpen megér egy próbát.

Pontszámom: 7,5/10.

A könyv az Agave kiadó gondozásában jelent meg.