Míg a Hammer a lassan érzékelhető hanyatlás ösvényére tévedt, addig a rivális Amicus ekkor kezdett csak igazán kibontakozni és a nagy fénykorát élni. Az eddig is neves és sikeres Amicus a hetvenes évek elején sorra készítette egymás után az antológia horrorokat, amiknek köszönhetően igazán bekerültek az angol horror fősodrába. Ez az időszak az 1971-es A vértől csöpögő házzal (The House That Dripped Blood) indult, aminek a forgatókönyvét ismét Robert Bloch írta, a színészgárdában pedig újfent találkozhatunk Peter Cushing és Christopher Lee nevével. A film négy rövid horror történetet mesél el, amiket egy baljós ház fűz össze. Ahogy az lenni szokott, a történetek hangvétele és minősége eltérő, de még így is egy remek egyveleget alkotnak, és a film méltó folytatása a Dr. Terror rémséges háza, és a Gyötrelmek kertje által útjára indított sikerszériának. Az Amicus itt viszont nem állt meg; 1972-ben jött a szintén remek Asylum, majd még szintén ugyanebben az évben elkészítették a talán leghíresebb és legközkedveltebb antológiájukat, a Tales from the Crypt-et (Mesék a kriptából).

A film az EC Comics 1950-es éveiben futott, kisebb hírnévre szert tett horror képregényein alapult, név szerint a Tales from the Crypt, a The Vault of Horror, és a The Haunt of Fear sorozatokon. A filmben szereplő történetek is konkrétan ezekből a füzetekből lettek átemelve. Talán az alapanyagként szolgáló képregénysorozatoknak is betudható, de a film is kisebb kultstátuszra tett szert, és nem is alaptalanul. A készítőknek érdemes volt ezekből a füzetekből ötleteket meríteniük, és a kiválasztott történetek is ehhez méltóan eléggé kiemelkedőek. Ezek pedig egy legalább annyira frappáns keretelbeszéléssel vannak összefűzve, a végén egy hatalmas csavarral, mindez pedig egy fantasztikus hangulattal átitatva. A színészgárda is szépen össze lett válogatva, és talán nem is meglepő, hogy itt is felbukkan Peter Cushing, aki ráadásul az egyik legjobb történetben teszi tiszteletét. Ezek alapján nem véletlen a film sikere, és az, hogy a mai napig a legjobb antológia horrorok között tartják számon. Az alapanyagban rejlő potenciált az is bizonyítja, hogy később, ugyaninnen merítve, az HBO elkészítette a saját sorozatát, ugyanezen címmel, ami 1989 és 1996 között futott. Az Amicus persze látta az eredeti képregényekben rejlő további lehetőségeket, és a következő évben elkészült a Tales from the Crypt tematikus folytatása (de cselekmény tekintetében semmi kapcsolat nincs a két mű között) a The Vault of Horror. Itt is öt rémtörténetet kapunk, szintén az EC képregények lapjairól (és szintén Peter Cushinggal). A Vault már nem kapott akkora figyelmet és népszerűséget, mint elődje, de még így is a jobb és színvonalasabb antológiák közé sorolható. Majd ezek után még jött a From Beyond the Grave (A síron túlról). Ez a produkció már elmarad elődeihez képest, ami részben a benne szereplő történetek egyenetlenségének is betudható. Négy történet szerepel benne, amik közül kettő fantasztikus, a másik kettő pedig könnyen felejthető.

Ám ugyanakkor a hetvenes évek első felében már érezhető volt a horror műfaj újabb paradigmaváltása. A régi, gótikus hangvételű horrorok ideje leáldozóban volt, és helyüket az új, jóval modernebb és erőszakosabb horrorfilmek kezdték átvenni. Ekkor kezdett csak igazán erőre kapni az amerikai horrorfilm is, ami szép lassan a műfaj legnagyobb egyeduralkodójává kezdett válni. A Hammer és az Amicus produkciói rövidesen a másodvonalba kezdtek átvonulni, és kénytelenek voltak átadni a terepet az új korszak hírnökeinek. Erre a váltásra az angol filmgyártás is reagált, és szép lassan elkezdték készíteni a korszellemhez igazodó filmjeiket, amik közül jó pár igazán kiemelkedő, filmtörténeti szempontból is klasszikus és meghatározó darabnak bizonyult. Az egyik első ilyen alkotás tökéletesen reflektált is a műfaj paradigmaváltására, megemlékezve a régi nagy elődök szellemisége előtt, egyúttal görbe tükröt is állítva nekik, egyben reagálva a modern hetvenes évekre. Ez volt Robert Fuest 1971-ben bemutatott filmje, A förtelmes Dr. Phibes (The Abominable Dr. Phibes). A film le sem tagadhatná a klasszikusokhoz való gyökereit, és egyben sajátságos groteszkségét. Egy meggyötört sorsú, és lelkileg és testileg is eltorzult, halottnak hitt orvos, Dr. Anton Phibes kegyetlen bosszúhadjáratba kezd. Célpontjai azok a neves orvosok, akik képtelenek voltak megmenteni felesége életét, ezért a legkülönbözőbb csapdákat és halálnemeket találja ki számukra, amik a bibliai tíz csapást idézik fel. Ezek a módszerek viszont a legabszurdabb és legfurcsább módokon valósulnak meg; denevérek, repülőbe rejtett patkányok, sáskák, fejzsugorító béka álarc, katapultált réz egyszarvú szoborral való felnyársalás, és hasonlók. A Scotland Yard igyekszik a végére járni az ügynek, de többnyire csak esetlenül loholnak az események után. Dr. Phibes karaktere már önmagában tökéletes átirata például az operaház fantomjának, elég csak megemlíteni a torzságát, amit álarccal takar, a szerelem vezérelte kegyetlenségét, és még elég szépen orgonázik is ráadásul. Kellően karikatúrisztikus, és még is jellegzetesen egyedi figura, akit Vincent Price ízlésesen túljátszott alakítása tölt meg igazi élettel. Ez Price egyik legikonikusabb karaktere és filmje. A halálnemek túlzóan rajfilmszerűek, a díszletek és a maszkok is szándékosan eltúlzottak, vagy műviesek, és magát az egész filmet is átszövi a Monthy Pythont idéző angolos fekete humor. Ám ezek a megoldások egyáltalán nem válnak tolakodóvá, és a horror klasszikusait sem csúfolják meg, inkább csak ízlésesen és élvezetesen ércelődik rajtuk. Emiatt egyáltalán nem egy ijesztő vagy elborzasztó film, de nem is ez a célja. Ennek köszönhetően viszont ez lett a világ egyik legjobb 13 éven aluliak számára nem ajánlott horrorfilmje. A humor mellett viszont van egy eléggé erős lírai, szinte már shakespeare-i oldala, ami Dr. Phibes tragédiájában mutatkozik meg. Annak ellenére, hogy egy kerek, lezárt történetről van szó, a nagy siker, és a bevételek lehetővé tették, hogy elkészüljön a folytatás, a Dr. Phibes visszatér (Dr. Phibes Rises Again). Ez a film is viszonylag jól teljesített, és terveztek is további folytatásokat, ezáltal franchise-á bővítve Phibes történetét, de ezek végül sosem készültek el. Ezután Vincent Pricenak még volt alkalma érvényesíteni tehetségét egy szintén a régi idők előtt tisztelgő produkcióban, ami viszont már a modern horrorfilmgyártást is erősen kritizálta. Ez volt a Shakespeare-i gyilkosságok (Theater of Blood), ami a Dr. Phibes-hoz képest már jóval véresebb és látványosabb gyilkosságokat mutatott be, és mindezt lényegesen kevesebb humor használatával. Ez a produkció a zsáner sorsa mellett egyben Price karrierjére is jól reflektál, és méltó helyen szerepel a színész filmográfiájában.

1973-ban pedig megszületett az a film, ami a korábban elindított folk-horror éra igazi kiteljesedésévé és legragyogóbb ékkövévé vált. Ez volt  A vesszőből font ember (The Wicker Man). A filmet a maga idejében „a horror Aranypolgárának” is nevezték, nem ok nélkül. Ez a produkció már végérvényesen szakít a Hammert idéző gótikus elemekkel, és a pogány és kelta népi horror legmélyebb esszenciájában mélyed el. Egy vaskalapos, megrögzötten hívő keresztény rendőrtiszt érkezik egy kis skóciai szigetre, mert névtelen bejelentést kapott egy helyi kislány rejtélyes és baljós eltűnésével kapcsolatban. A lakosság tagjai viszont állítják, hogy nem tudnak semmit, a fényképen szereplő kislányt senki sem ismeri, és állítják, hogy ilyen személy nem is él, vagy élt közöttük soha. Az őrmesternek viszont hamar egyértelművé válik, hogy itt valami nem stimmel, amit csak még tovább fokoz a folyamatos szembesülés azzal a ténnyel, hogy a sziget vidám és jámbor lakói ősi, pogány vallást követnek. Már az is önmagában különlegessé teszi ezt a produkciót, hogy úgy válik az egyik legjobb horrorrá, hogy nagyon sokáig nem is tűnik horrorfilmnek. A jelenetek többsége nappal játszódik, verőfényes napsütésnél, sokáig semmi ijesztő nem történik, vér se nagyon van, és szinte végig régi angol és skót népdalok szolgálnak a film aláfestéseként. Az igazi horror és borzalom itt sokkal mélyebben tanyázik, és sokkal elemibb témákban mutatkozik meg, amik a film végére egy igazán rémálomszerű végkifejletbe futnak ki. Itt éleződik ki a legjobban és legélesebben a kereszténység és a pogányság szembenállása. A főszereplő, Howie őrmester jelképezi a keresztény világot, mint igaz hívő ember, vele szemben pedig a sziget lakói, élükön a közösség elöljárójával és szellemi vezetőjével, Lord Summerisle-al (Christopher Lee fantasztikus alakításában) képviselik a pogány, kelta világot. De a szembenállás nemcsak vallási szempontból értelmezhető. Amikor Howie őrmester a szigetre utazik, olyan, mintha az időben is visszautazna, ahol az ő általa ismert és megszokott törvények és szabályok nem érvényesek. Ebben az olvasatban pedig az őrmester jelképezi az új, modern kort, a pogány közösség pedig a régmúltat. Ám akármelyik verziót is nézzük, így is eléggé megütközhetnek páran azon, hogy hogyan ábrázolták a két felet. A modern és keresztény Howie őrmester egy túlcivilizált, bigott, nagyképű, toleranciára szinte képtelen, és a valóságtól elidegenült karakterként jelenik meg. Míg a múltat és a pogányságot képviselő Lord Summerisle és a szigetlakók egy békés, szerető közösségként jelennek meg, akik az új látogatót is vidám nyitottsággal üdvözlik, és teljes harmóniában vannak önmagukkal és a természettel. Olyan gondtalannak tűnnek, mintha életüket nem árnyékolnák be a hétköznapi nehézségek, és a modern emberre jellemző kicsinyes önzőségek. De mindezek ellenére végső konklúzióját összegezhetjük abban, hogy az igazi gonosz, és az igazi kegyetlenség az emberben van, és csak egy isten meg egy vallás kell hozzá, hogy ez a kegyetlenség igazi valójában és korlátozatlanul a felszínre törhessen.

Az erős tartalom mellett a film rengeteg szimbólummal dolgozik és fantasztikus képi világgal van megáldva. Nem véletlen, ha maga Christopher Lee is ezt tartotta a kedvenc horrorfilmjének. Zavarba ejtő tartalmával és semmihez sem hasonlítható atmoszférájával valóban kitűnik mind a horror műfajából, mind pedig a filmtörténet fősodrából is. Sem előtte, sem pedig azóta nem készült olyan film, amihez egyáltalán csak hasonlítani lehetne, ez tény. A filmnek létezett egy hosszabb verziója is, ami sajnos megsemmisült, de ez mit sem von le a végső változat erényeiből. A vesszőből font ember hatását az is bizonyítja, hogy az azóta eltelt időben rengeteg filmet, sorozatot, és együttest is megihletett, többek között például az Iron Maident is. Emellett 1973-ban Anglia még egy filmmel képviseltette a horror műfaját a kifinomultabb és magasröptűbb filmművészet világában. Ez volt Nicolas Roeg mesterműve, az olasz koprodukcióban készült Ne nézz vissza! (Don't Look Now). Kislányuk tragikus halála után John és Laura Baxter a férfi munkájából adódóan Velencébe költöznek egy időre, és itt próbálnak ismét egyenesbe jönni egymással és helyrehozni megtépázott lelküket. Idillinek amúgy sem mondható hétköznapjaikat azonban csak még jobban összekuszálja, amikor megismerkednek egy idős testvérpárral, akik közül az egyik egy vak látnok. Laura fogékony a társaságukra, mert az idős nő képességének köszönhetően lehetőséget kaphat rá, hogy ismét kommunikálhasson halott lányával, John viszont hitetlenkedve és ellenségesen viszonyul a két idős asszonyhoz, sarlatánnak bélyegezve őket. Emellett ráadásul még egy sorozatgyilkos is garázdálkodik a városban. A film Daphne Du Maurier regényéből készült, és ebből az alapanyagból egy igazán nyomasztó és baljós filmélményt sikerült teremteni. A Ne nézz vissza! egyáltalán nem egy pörgős és vérbő horrorfilm, hanem egy lassan építkező, ráérősen hömpölygő, és lélekölő sötét dráma. Szól a gyászról, a valóság és a tények tagadásáról, az elengedésről, és saját magunk megismeréséről vagy meg nem ismeréséről. Illetve másik fő témája még a különböző világok találkozása és összeütközése. Múlt találkozik a jelennel, racionális az irracionálissal, álom a valósággal, élet a halállal. Mindehhez pedig Velence tökéletes színteret biztosít komor és ódon házaival és sötét sikátoraival. Az ennek köszönhető egyedi atmoszféra és látványvilág részben az olasz horrorok világát is megidézi, és annak módszereihez hasonlóan remekül játszik a képek és a színek használatával. Donald Sutherland pedig kiváló alakítást nyújt a főszereplő, John Baxter szerepében, aki tökéletesen ábrázolja a fent említett lelki folyamatokon való keserves átvergődést. Egy igazi filmművészeti klasszikus, ami azóta sem vesztett sokat a fényéből.

Ez alatt az olyan stúdiók, mint a Hammer és az Amicus is elkeseredetten próbálkoztak, hogy lépést tarthassanak a változó trendekkel, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy már egyikük sem tud felnőni akár a modern kor kihívásaihoz, akár a saját régi fénykorukhoz. Az Amicus olyan produkciókkal próbálkozott, mint az And Now the Screaming Starts!, vagy a The Beast Must Die, de ezek a filmek csak mérsékelt figyelemnek örvendhettek. 1974-ben a stúdió az American International Pictures-el karöltve elkészítette az Őrültek háza című filmet, Vincent Price és Peter Cushing főszereplésével. Ez a film már érdekesebbnek bizonyult, kiváltképp a régi idők horrorfilmes világának és az új kor módszereinek szembenállására való reflexiói, és a sajátos értelmezései miatt, de ez sem tudott igazán bekerülni az akkori élvonalba.

A Hammer pedig, mivel nem nagyon értek el nagyobb eredményeket a vérengzés és az erotika fokozásával a filmjeikben, megpróbálkoztak több lehetőséggel is a fennmaradás érdekében. Kereskedelmi szinten kisebb sikert értek el egy vígjáték trilógiával, aminek első darabja egy brit tévés helyzetkomikum filmes adaptációja volt, de a horror műfajáról sem akartak lemondani. A hetvenes években már kevesebb filmet gyártottak, és igyekeztek megszabadulni a gótikus horror zsánerétől. A Hammer tett egy utolsó próbálkozást, és a főleg harcművészeti filmjeiről elhíresült Hong Kong-i Shaw Brotherssel lépett szövetségre. Ennek az együttműködésnek az eredménye a Shatter, és a Van Helsing és a 7 aranyvámpír (The Legend of the 7 Golden Vampires). Ez utóbbi egy igen különös darabnak bizonyult, amiben a Hammer jól ismert vámpír horrorjai elegyednek a távol-keleti harcművészeti filmekkel, ám a film fogadtatása nem volt valami fényes. Ez a társulás több filmet már nem is eredményezett a továbbiakban. Ezután a stúdió az olyan kasszasikerek, mint a Rosemary gyermeke, vagy az Az ördögűző nyomán megpróbálta meglovagolni az okkult horror hullámait, és sok évvel a The Devil Rides Out után ismét egy Dennis Wheatley regény megfilmesítésébe fogtak. Ennek eredménye lett az 1976-os To the Devil a Daughter. A film az akkor még népszerű okkultizmus és sátánizmus témája mellett egy amerikai sztárral, Richard Widmarkal, Christopher Lee-vel, és a fiatal Nastassja Kinski zavarba ejtően merész jeleneteivel kampányolt, de a munkálatok közel sem voltak egyszerűek. Az alapmű írója, Dennis Wheatley utálta a filmet, mondván, hogy annak semmi köze az ő könyvéhez, és egyenesen obszcénnek találta. Egy dühös levélben fel is szólította a Hammert, hogy soha többé ne merjenek filmet csinálni az ő regényeiből. Maga Michael Carreras pedig úgy vélekedett, hogy a film egyszerűen nem működik. Ennek egyik okaként azt jelölte meg, hogy a készítők képtelenek voltak megoldani a befejezést, ezért Carreras azt is újraírattatta. Ennek ellenére a film nagyon szép bevételeknek örvendhetett az Egyesült Királyságban, amiből viszont nem sok jutott a Hammer-nek, mert azt teljesen széthordták a szponzorok, és más befektetők. Kérdéses, hogy mennyire játszottak közre ezek a tényezők, és mennyire a filmvilág és a horror műfaj akkori helyzete, de a To the Devil a Daughter lett végül a Hammer utolsó horrorfilmje.

Ez alatt továbbra is készültek a kisebb horror produkciók (Satan's Slave, Terror), de egyre több olyan film is készült, főleg amerikai koprodukcióban, amik már méltán vonulhattak be a filmtörténelem nagyjai közé, büszkén képviselve a műfajt. Az egyik ilyen mérföldkő volt az 1976-os Ómen, Gregory Peck főszereplésével. A film folytatva az akkor népszerű okkult és sátánista trendet, az Antikrisztus témáját dolgozta fel, a nagyobb stúdió támogatásának, a Twentieth Century Fox-nak köszönhetően pedig az egyik legszínvonalasabb és legtöbbre tartott produkció lett a témában. Szinte azonnal bevonult a filmtörténelembe és a horror műfaj egyik legfényesebb csillagává is vált, és három évvel később, hasonlóan magas színvonalon képviseltette a műfajt Ridley Scott 1979-es rendezése, A nyolcadik utas: a Halál, szintén a Fox égisze alatt. A film, ami egyben az Alien franchise első darabja is lett, már a sci-fi horror világát tárta a nézők elé, és szinte egyből egyik meghatározó mérföldkövévé is vált. Ez annak volt köszönhető, hogy Scott filmje több volt egy szimpla űrszörnyes horrornál. Az emberi természet, a félelem legősibb tudati és tudatalatti formái, és a kozmikus horror legéteribb lényege testesült meg a vásznon, aminek iszonytató kreatúrája, a xenomorf, eleven megtestesülésévé vált ezeknek a témáknak.

Ebben a felhozatalban nem csoda, hogy az egykor dicső, fényevesztett kisebb stúdiók is szép csöndben kihunytak, befejezve sok éve tartó pályafutásukat. A Hammer 1979-ben készítette el utolsó produkcióját, egy korai Hitchcock film újraforgatását, a Londoni randevút (The Lady Vanishes), majd ezt követően a stúdió véglegesen búcsút intett a filmvilágnak, és ezzel együtt a horror műfajának. A rivális Amicus pedig, miután 1975-ben végérvényesen megszűnt, az egyik alapító, Milton Subotsky egy időre Kanadába költözött, és mindenáron megpróbálta folytatni a stúdió horror-antológia tradícióját, sikertelenül. Ennek a szerencsétlen próbálkozásnak lett az eredménye az 1977-es The Uncanny, és az 1980-as Szörnyeteg klub (The Monster Club). Előbbi Peter Cushing, utóbbi pedig Vincent Price és John Carradine jelenlétével próbálta emelni a fényét, de a két produkció színvonalát tekintve enyhén szólva sem tudott felnőni az akkori horrorfilmes trendekhez, de még csak az Amicus korábbi népszerű filmjeihez sem. A horror műfajában egy teljesen új korszak kezdődött, ami mostanra már szinte teljesen maga mögött hagyta az előző évtizedek stílusait és módszereit, átadva azok helyét a jóval frissebb, élénkebb és újszerűbb megközelítéseknek. És ez egyben az Angol horror világát is jelentősen átformálta.