Igazán egyedi látványvilág és ábrázolásmód jellemzi az ázsiai filmeket, melyekben az egyik legerősebb motívum a szimbolizmus. A japánok pedig ennek a szemléletmódnak az egyik legjelesebb képviselői. Kaneto Shindo 1964-ben elkészített Onibaba című filmje a dráma és a horror csodálatos egyesülése, melynek középpontjában az emberi természet legsötétebb vonásai állnak.

A történet alapja egy buddhista példázat, és a 14. században játszódik. Japánban véres polgárháború zajlik, két önjelölt császár igyekszik megkaparintani a trónt. Az emberek szenvednek és éheznek az elnyúló háború miatt, így kénytelenek olyan eszközökhöz folyamodni, amik emberi mivoltuk feladására készteti őket. A filmben egy anyós és menye kapcsolatán és életén keresztül követhetjük végig, mire képesek egymással az emberek, ha fenyegetve érzik a létüket. A két nő egy hatalmas mocsaras, igen sivár vidéken él, és abból tartják el magukat, hogy a földjükre tévedt katonákat meggyilkolják, és a felszerelésüket eladják a helyi orgazdának. Egyik nap betoppan hozzájuk a szomszédban lakó férfi, Hachi, és közli velük, neki ugyan sikerült élve elmenekülnie, de az asszony fia, Kichi odaveszett. A fiatal meny most már özvegy, és éppen ezért az anyós nagyon aggódik, hogy egyedül kell fenntartania magát. Erre minden oka meg is van, hiszen a fiatal leányzó hamarosan Hachi karjaiba veti magát, és nagyon szabadulni akar a magány és az öregasszony fogságából. A nőnek kapóra jön egy, a birtokára tévedt, nagyon ijesztő maszkot viselő szamuráj. Miután némi cselt bevetve megölte a harcost, elveszi tőle a félelmetes álarcot, és azzal igyekszik rettegésben tartani menyét. Mint azonban tudjuk, a félelem félelmet szül, és az asszony hamarosan egy olyan, saját maga által gerjesztett rémálomban találja magát, ami teljesen szétdúlja még azt a gyötrelmesen sivár életét is, ami eddig kijutott nekik.

Kaneto Shindo filmje ugyan nem mai darab, de erőteljes képi világa és jellemábrázolása időtálló rémálommá teszi alkotását. Pontosan olyan sötét történetet mutat meg nekünk, mint amilyen mély és sötét a gödör, amibe a két nő a halottakat taszítja. Ez a gödör az egyik visszatérő szimbóluma a filmjének. Nagyon félelmetes, nagyon mély, és mégis vonzza a tekintetet. Nem más ez, mint az emberi lélek legsötétebb mételye, amit mindenki igyekszik titkolni és legyőzni, de igenis ott van bennünk, és van az a helyzet, amikor minden emberségünket levetkőzve előjön belőlünk. A kérdés csak az, hogy tudunk-e uralkodni felette, vagy végleg elnyel minket a sötétség? A másik erős szimbólum az a szélben hajladozó nádas, ami a szabadulás jelképe. Nagyon érdekes látni, hogyan szalad közötte, milyen felszabadultan, szinte őrületbe hajló boldogsággal szeretőjéhez a fiatal lány. Ám a boldogsága nem tarthat sokáig, mert az emberben rejlő mohóság és önzőség az útját állja. Ebben az esetben ez az akadály egy szörnyű maszkot viselő, kétségbeesett öregasszony képében jelenik meg előttünk. A film végén látható fájdalmas küzdelem pedig azt mutatja meg, hogy minden tettünknek meg kell fizetni az árát.

Az Onibabára nem lehet azt mondani, hogy nagyon lassan építkezne, hiszen egyből a dolgok közepébe csöppenünk, és végig fenntartja ezt a váltakozó, zaklatott tempót, amit a hosszan kitartott képek és a gyorsan zajló történések váltakozásával ér el a rendező. A színészei fantasztikusak, Nobuko Otowa és Jitsuko Yoshimura zseniálisak az anyós és menye megformálásában. Véghez tudták vinni a rájuk rótt nem kis feladatot, és az egész filmet elviszik ketten. A film fekete-fehér, ami nagyon illeszkedik a témához, és nem elvesz az élményből, hanem sokkal inkább erősíti a látottakat. Ugyanez vonatkozik a zenére is és a sok, hosszan kitartott jelenetre is a hajladozó nádról vagy a fenyegetően tátongó gödörről.

Felesleges lenne kitérni a film hibáira, hiszen az Onibaba tényleg olyan alkotás, hogy vagy tetszik, vagy nem, nincsen átmenet. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy egy kiválóan megvalósított, nagyon sötét, erős drámai elemekkel és lélektannal átszőtt horror, melynek a legütősebb képei belemásznak az ember fejébe, és ott is maradnak. Nagyon pontos, nagyon realista ábrázolása ez a film az emberi lélek undorító, visszataszító, önző világának. Csak megfelelő hangulatban ajánlott a megtekintése.

Pontszámom: 7/10

IMDb | mafab