Brian McCaffrey (William Baldwin) gyerekkorában végignézte, ahogy tűzoltó apja életét veszti egy oltás során. Felnőttként hat év és megannyi sikertelen karrierépítési kísérlet után visszatér Chicagóba, hogy második nekifutásra végre elvégezhesse a tűzoltó sulit. A 17-es brigádba kerül, bátyja, Stephen (Kurt Russell) alá, aki kételkedik benne, hogy Brian ezúttal komolyan is gondolja a munkát. Az egymás közti feszültségen, és problémás nőügyeiken kívül a testvérpárnak meggyűlik a baja a Chicagóban garázdálkodó gyújtogatóval is, akinek kézre kerítésével a városháza Donald ”Árnyék” Rimgale-t (Robert De Niro), az ilyen ügyekre szakosodott speciális nyomozót bízza meg.

Ron Howard idén 30 éves, sztárparádéval dúsított filmje igen sokat markol, de sajnos nem mindig sikerül neki ugyanannyit fognia is. A sztori két fő szálon fut: betekintést enged a 17-es tűzoltóegység munkájába, azon belül a McCaffrey testvérek konfliktusába, valamint a gyújtogató utáni nyomozást követi figyelemmel. Közben rengeteg, hol érdekesebb, hol feledhetőbb mellékszereplőt vonultat fel, akikre nem jut elegendő idő, dacára a film 137 perces hosszának.

Vegyük például a nőket. Stephen már egy ideje külön él feleségétől, Helentől (Rebecca DeMornay) és kisfiától, Seantól, apja régi hajóján tengeti mindennapjait. Nagy nehezen tudjuk csak meg, néhány elejtett mondatból, hogy Helen is azért akar véget vetni kapcsolatuknak, amiért Stephent a munkahelyén is folyton kritika éri kollégájától, Johntól (Scott Glenn) : mert túl vakmerő, sokszor kockáztatja az életét feleslegesen, csak hogy szembenézhessen örök ellenségével, a tűzzel. Össz-vissz három közös jelenetük van, és ezeken kívül sem találkozunk érdemben Helennel.

Aztán ott van a tűzoltóságok bezárása, és költségvetésük megnyirbálása miatt utált Swayzek polgármesternek (J.T. Walsh) dolgozó Jennifer (Jennifer Jason Leigh), akinek régebben viszonya volt Briannel, de aztán elváltak útjaik, azt azonban soha nem tudjuk meg, pontosan miért. A lány nagy nehezen küzdötte fel magát a ranglétrán, és szeretne is ott maradni. Nagyjából ez minden, ami kiderül róla, és persze az, hogy Briannel még mindig gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt. Végül, miután egy jelenetben betöltötte dramaturgiai szerepét, bő negyven perccel a film vége előtt eltűnik a színről, és nem is látjuk többé, de legalább egy „Viszlátot” odavetve elbúcsúzik Briantől, és szimbolikusan a nézőtől is. Csak a felesleges második szerelmi szál miatt szerepel a filmben, amit ha a készítők kihagytak volna, több idő jutott volna a Helen és Stephen közti, jóval ígéretesebb konfliktusra.

Akinek a története viszont a legfájóbban van mellőzve, az Árnyék figurája. Robert De Niro most is hozza a tőle elvárt minőséget, és még vékonyka karakterébe is visz annyi életet, hogy a néző többet akarjon megtudni róla. Mikor Brian már nem bírja tovább, hogy bátyja folyton szekálja, és óriási elvárásokat támaszt felé, elfogadja a polgármester ajánlatát, és a gyújtogatási nyomozó mellé szegül. Árnyékon keresztül ismeri meg a börtönbüntetését töltő, kattant piromániást, Ronald Bartelt, akit Donald Sutherland olyan meggyőzően alakít, hogy abban a kb. tíz percben, amit a vásznon tölt, mindenkitől ellopja a showt. Ronald okozta azt a tüzet, amiben - ahogy a piromániás hívja - a Bestia nemcsak őt, de Árnyékot is megégette, és a kettejük közti viszony egy olyan jelenetben kristályosodik ki, aminek ha nagyobb teret hagynak, akkor a film csúcspontja lehetett volna. Ez után dühítő csak igazán, hogy ennek a két karakternek a személyiségét és közös múltját nem ismerhetjük meg jobban, mi több, az is felmerülhet bennünk, hogy miért is nem az ő szemszögükből van elmesélve az egész történet? Óriási kihagyott ziccer.

Ha már a Bestiánál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a film szinte összes főbb férfi szereplője különös kapcsolatot ápol a tűzzel. Stephen túlmisztifikálja azt, és ősi nemeziseként néz vele folyamatosan farkasszemet. Árnyék élőlényként tekint rá, olyanra, aki gyűlöl, és aki nem a fizika törvényei miatt terjed tovább a plafonra, hanem mert úgy tartja kedve. Tiszteli, csodálja a tüzet, de valahol utálja is. Ronald megszállottja a Bestiának, szinte istenként magasztalja azt. Brian pedig fél tőle, ugyanakkor akárcsak bátyja, le akarja őt győzni, hogy méltó lehessen apja örökségére. Ez a fajta megszemélyesítés nem csak a karakterek tűzhöz való viszonyán érhető tetten, hanem a film nyelvére is le van fordítva: a rendező olyan szögekből, és olyan hanghatásokkal ábrázolja a Bestiát, mintha tényleg egy élőlény volna, egy könyörtelen nagyvad, aki senkit és semmit nem kímél, minden vágya a pusztítás. Kár, hogy az ilyesfajta hozzáállás és filmnyelv nem ível át az egész alkotáson.

Helyette kapunk Hans Zimmer által pátoszos zenével aláfestett, lassított jeleneteket, melyek olyan szinten heroizálják a tűzoltókat, hogy anno a film láttán a fiatalok egy része biztosan lábukat törve rohant, hogy beiratkozzon a megfelelő iskolába. A történet kiszámítható, bár ha valaki először látja, akkor egy rövid időre akár meg is vezethetik az írók terelései. A végjáték ugyan tartogat egy a nagy egészhez képest meglepő húzást, de amúgy nagyon amerikai a befejezés is. Amik rövid időre kiragadják a filmet az átlagból, azok a látványosan megkomponált akciójelenetek, valódi tüzekkel és robbanásokkal, valamint a nagyszerű színészgárda. Sajnos pont a főszereplő, a harmadikként érkezett Baldwin tesó, William a leggyengébb láncszem, nagyjából bárki is van éppen mellette, gond nélkül lemossa a színről. Filmbéli bátyjával közös jeleneteiben Kurt Russell egyetlen pillantásával képes uralni a vásznat, az ő karizmájához képest Baldwiné sehol sincs. Legalább annyi rálátásuk lehetett volna a készítőknek, hogy előbbit teszik meg főszereplőnek. (Russell - aki ezen sorok írásakor éppen a 70. születésnapját ünnepli - egyébként mindig is tehetséges volt, de valahogy csak Tarantino Halálbiztosa után kapta meg a neki járó elismerést.) Ron Howard eme darabja tehát leginkább egy kihagyott ziccer, említett érdemei miatt viszont nem nagyon lehet rá haragudni.

IMDb | mafab