Kövér esőcseppek kopognak a vállamon, ahogy a hatalmas kovácsoltvas kapu elé lépek. Lassan másfél éve, hogy utoljára itt jártam, mielőtt szembe nem néztem az iszonyatos mélységgel, mely kis híján az életembe került. A test, mely körülöleli egykoron fiatal és életvidám lelkemet, már alig használható. Öreg, gyenge és sérült. A háta görnyedt a lába sánta, de még talán ki tudok belőle csikarni annyit, hogy bosszút álljak az engem ért sérelmek miatt. Ha nem is kapom vissza már a régi életemet, legalább elvehetem azét, aki most azt éli. Pénz és hatalom. Drága ruhák, finom bor, előkelő társaság. Mindent elvett tőlem, de most visszatértem a halál kénköves torkából, hogy elégtételt vegyek. Odabent, a hatalmas kúriában a szolgák már leszedték a vacsoraasztalt és a ház népe lassan nyugovóra tér. Nem is sejtik miféle borzalom leselkedik rájuk idekint a sötét, viharos éjszakában. Jól ismerem a házat, tudom, hogy a padló, hol reccsen ha rálépünk, hogy melyik ajtónak, milyen hangja van mikor nyílik és milyen, mikor csukódik. Tudom, hogy miként járja át a fény, s miként a sötétség, melyből ma én fogok lecsapni a ház urára, mintha csak valami felsőbbrendű hatalom végrehajtója lennék. Ő azt hiszi halott vagyok és ez a tény még édesebbé teszi a bosszút. Ez az utolsó esélyem, hisz már biztosan keresnek engem. Ahogy kialszanak a fények az ablakokban, elindulok a végzetem felé.

Ez az egész lázálom körülbelül két évvel ezelőtt kezdődött, mikor megismerkedtem egy bizonyos Dr. Osbert Ransford-dal. Mivel nagy rajongója vagyok mindennek ami kicsit is régebbi, így igen sokszor megfordultam aukciósházakban. Osbert-el is egy ilyen alkalommal találkoztam, mikor is ugyanarra a római korból való kámeára licitáltunk. Emlékszem igen éles harc alakult ki közöttünk, melyből eltökéltségemnek és természetesen vagyonomnak köszönhetően jómagam kerültem ki győztesen. Mikor véget ért az aukció és távozni kívántam a helyszínről, ő a bejáratnál várt engem. Ekkor tudtam csak jobban szemügyre venni, mivel alkalmi „harcunk” alatt nem igazán figyeltem oda küllemére. Körülbelül hatvan évesnek kinéző, alacsony férfi, rendben tartott ősz hajjal és ugyanilyen fakó, bozontos szemöldökkel. Az arca arról árulkodott, hogy sokat látott emberrel van dolgom, kisugárzása bölcsességet és egy csipetnyi rosszindulatot árasztott, utóbbit tán tekintete kölcsönözte neki. Elém lépett és kinyújtotta ráncos kezét, hogy gratuláljon győzelmemhez. A szavaiból és ahogyan azokat megválogatta, jó modort és intelligenciát olvastam ki, melyhez egy olyan borzalmas, rekedt hangszín társult, hogy némi távolságtartással kezeltem őt. Szóba elegyedtünk hát és vegyes érzéseim a beszélgetés előrehaladtával kezdtek elmúlni. Tájékozottsága lenyűgözött és a végére már kicsit meg is sajnáltam az öreget, hogy nem hagytam meg neki a kámeát, hisz annyi bizonyossá vált, hogy tudása révén jobban megérdemelte volna, mint én. Körülbelül fél óra társalgás után utamra indultam, de már akkor biztos voltam benne, hogy nem utoljára látom őt.

Talán két hét telt el az árverés után, mikor is egy antikváriumban keresgéltem az avitt kötetek között és ismét összehozott minket a sors. Bár a történtek után félek, nem a sors keze játszott döntő szerepet ismételt találkozásunkban. Osbert néhány vaskos könyvvel a kezében botorkált a polcok között. Ő vett észre engem, s hangtalanul a hátam mögé lépett, majd felzengett rekedt hangja, melytől úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a kezemben tartott könyvet. Ráncos arca mosolyogva nézett fel rám a könyvkupac mögül, majd kitörő örömmel köszöntött, mintha legalábbis évek óta ismernénk egymást. Néhány mondat után bátorkodott meginvitálni egy csésze kávéra, amit kissé vonakodva, de elfogadtam. Magunk mögött hagyva a régiségboltot kerestünk egy közeli kávézót ahol nyugodtan folytathattuk társalgásunkat. Ismételten elkápráztatott a történelmi tájékozottságával, amivel bevallom, engem mindig is könnyű volt levenni a lábamról. Az órák gyorsan elmúltak a kellemes beszélgetés közben és észre sem vettem, hogy nekem már otthon kéne lennem. Mivel társasága meggyőzött róla, hogy egy igen művelt emberrel van dolgom és mert szerettem volna titkon vezekelni a bennem támadt negatív előítélet miatt, meginvitáltam magunkhoz másnapra, hogy megmutassam neki régiséggyűjteményemet. Osbert nagyon elérzékenyült a hívásra és úgy tűnt már nagyon rég magányos lehet, így még nemesebbnek éreztem felé nyújtott gesztusomat. A meghívás után sietve távoztam, otthon már a terített asztal várt engem.

Emlékszem micsoda lelkesedéssel meséltem feleségemnek legújabb ismerősömről, s bár ő nem osztozott a történelem iránti rajongásomon, örült, hogy olyan barátot találtam kivel ilyen remekül érzem magam. Izgatottan vártam a másnapot, hihetetlen mértékben buzgott bennem a kíváncsiság, hogy mit fog szólni Osbert a kis magángyűjteményemhez, melynek darabjait dolgozószobámban tartottam.

Másnap kora délután az inas bejelentette látogatómat én pedig kitörő örömmel fogadtam. Feleségem házon kívül volt, így aznap vele nem találkozott. Egy pohár bor mellett kellemesen eltelt az első óra a társalgóban, majd átvezettem a dolgozószobámba. Hihetetlen megkönnyebbülés volt látni a gyermeki lelkesedést vendégem ráncos arcán. Először a dagerrotípiák tanulmányozása kötötte le, majd elővettem az asztalom kulcsra zárt fiókjában tartott tekercseket, melyek leginkább régi térképek voltak, ezen felül pedig néhány fennmaradt középkori, római és görög kézirat. Apró fegyvergyűjteményem, mely néhány kardból, pikából és egy keleti tőrből állott nem igazán kötötte le Osbertet, aki a saját bevallása szerint gyűlölte az erőszakot, így figyelme inkább a régi fétisek köré csoportosult, melyekből rengeteg volt nekem a világ minden pontjáról. Sokat beszélgettünk egy-egy darabnál elidőzve. Bámulatos tudása nemcsak a történelem ismeretére terjedt ki, de rengeteget tudott az afrikai törzsekről is és eme tudását meg is csillogtatta, mikor a kezébe került valamilyen onnan származó tárgy. Mesélt utazásairól, én pedig szájtátva hallgattam minden egyes történetét. El kellett ismernem, hogy eseménydús élet áll mögötte és hálás voltam, hogy mindezen tapasztalatokat megosztja velem. Már jó ideje tartott látogatása, mikor is megpillantotta a kámeát, melyet első találkozásunkkor megvásároltam előle. Tekintete elidőzött az apró tárgyon, csodálva forgatta ráncos kezeiben, majd lassan, mintha csak valami régi emléket őrző dologtól kéne megszabadulnia, tette vissza helyére. Egy pillanatnyi csend ereszkedett ránk, amit torkomat megköszörülve törtem meg és már nyúltam is a kilincsért, hogy átsétáljunk a könyvtárszobába, hol számos érdekes és ritka példányt őriztem. Nem szaporítom tovább a szót. Kellemes délutánt töltöttünk el ismételten együtt, melynek végén szinte kötelességemnek éreztem, hogy megajándékozzam ezt a nagyszerű embert és mielőtt távozott volna, visszaszaladtam dolgozószobámba és a kámeával a kezemben tértem vissza. Az eredmény nem volt meglepő. Osbert örömmel fogadta, de kezdeti lelkesedése után visszakozott kicsit. Tudta mennyit fizettem érte és határozottan ellenezte, hogy ajándékként adjam oda, így felajánlotta, hogy megveszi tőlem. Természetesen nem fogadtam el tőle pénzt és hosszas győzködés után, sikerrel jártam.

Leírhatatlan hálát olvastam le mélyen barázdált arcáról, majd mielőtt elköszönt volna egy megdöbbentő dolgot mondott, melyet először el sem akartam hinni. Osbert halálos beteg volt, s saját bevallása szerint csak hónapjai voltak hátra. Megígérte, hogy amint távozik a másvilágra, az apró ékszer visszakerül hozzám, ebbe a házba. Legalább ebben volt némi igazság.

Aznap este történt meg az első furcsaság, mely elindította a szörnyűséges lavinát, ami végül maga alá temette életemet. Emlékszem már az ágyban feküdtem, de nem jött álom a szemere. Nejem halkan szuszogott mellettem, s szemlátomást nem zavarta, hogy én csak álmatlanul forgolódok. Gyertyát gyújtottam, hogy olvassak kicsit. Reméltem, hogy néhány oldal után elnyom annyira az álom, hogy zavartalanul aludjak reggelig. Arra, hogy mit is olvastam már pontosan nem emlékszem, az viszont biztos, hogy egy cseppet sem kötött le. Idegesen ki-ki tekintettem néha az ablakon, mintha csak azt várnám, hogy megpillantok valamit. Nyugtalanul ültem az ágyon kezemben a könyvvel a gyertya sárga fényébe burkolózva, mikor úgy éreztem, mintha valami láthatatlan lepel fonná körül testemet. Érzékeim olyan tompák lettek, hogy az előttem sorakozó betűk egybefolytak, a gyertya lángja pedig egy hatalmas pacává olvadt csupán, ami mintha egy sötét alagút végében fénylett volna. Hatalmasat ásítottam s még éreztem, hogy az ágy támlája hozzáér tarkómhoz, majd elaludtam. Néhány furcsa kép tódult elmémbe, melyeket nem tudtam hová tenni. Málló falak, egy olajlámpa, hatalmas, porlepte kötetek egy ócska asztalon. A világ forgott velem, mintha csak részeg lettem volna, majd egy szempillantás alatt ültem fel ágyamon. A hálószobámban voltam. Feleségem még mindig mellettem feküdt. A könyv, amit mindez idáig olvastam, a padlón hevert. Hevesen vert szívem, s bár furcsa álmomban semmi rémisztő nem volt, mégis úgy éreztem, mintha veszedelmes kalandból tértem volna vissza. Megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajtam, majd eloltottam a gyertyát, s perceken belül ismét elaludtam.

Ahogy teltek a hetek, öreg barátom és én, egye több időt töltöttünk egymással. Feleségemnek is sikerült bemutatnom, aki négyszemközt nemtetszését nyilvánította ki legújabb barátságom kapcsán. Talán ő is megérezte azt a furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot Osbert-el kapcsolatban, amit én az elején, bár bennem az idő múlásával egyre kevésbé munkálkodott ez az érzés. Tudtam, hogy idő híján vagyok, hisz barátomat nemsokára magához szólítja az Úr és éppen ezért minden adandó alkalmat megragadtam, hogy találkozhassunk. Gyermeki buzgalommal hallgattam meséit és bőszen jegyzeteltem, hogy eme nagyszerű elmének nyomát hagyjam az utókor számára. Látogatásai egyre gyakoribbak voltak, beszélgetéseink pedig egyre személyesebbek. Jómagam is meséltem neki múltamról, beavattam titkaimba. Nejem nemegyszer tett megjegyzést arra, hogy mennyire elhanyagolom őt és minden más kötelezettségemet Osbert miatt, de megnyugtattam, hogy mindez csak addig tart amíg barátom itt nem hagy bennünket. Meg kellett értetnem vele, hogy vendégünk tájékozottsága és lexikális tudása egyszerűen lenyűgöz, mindezek mellett pedig, átélt utazásai sokszor kalandregényekbe illőek voltak. Nem szabadott hagynom, hogy elfelejtődjenek.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a nappali jókedvemet és buzgalmamat beárnyékolta az éjszaka szenvedése. Különös képek gyötörtek, folyton ugyanarról a helyről. Képzelgéseim egyre hosszabbak voltak és minden ébredés után oly fáradtság lett úrrá rajtam, hogy sokszor ebédidőben tudtam csak kikelni az ágyból. Senkinek nem beszéltem ezekről a rémálmokról, de elhatároztam, hogy utána járok a jelenségnek. Biztos voltam benne, hogy nem szokványos álmok ezek. Néhány éjszaka után feltűnt, hogy bár fejem rendszerint kótyagos mikor látomásaim előtörnek, testemet magam irányítom, s ebből következett, hogy nem csak külső szemlélője, de szereplője is vagyok a víziónak. Azt reméltem, hogy ha bejárom a szobát melyről fantáziálok, talán találok valamit ami közelebb vezet a rejtély megfejtéséhez. Sajnos ez nem volt olyan könnyű feladat mint azt először képzeltem. Akárhányszor talpra álltam még inkább elfolytak a képek, mintha csak valami bódító hatású szer keringett volna ereimben. Több éjszaka telt el úgy, hogy álmomban elestem abban a pillanatban ahogy kiegyenesedtem, majd ezután képtelen voltam ismét felállni, s órákon keresztül néztem a szobát ebből a perspektívából.

Ennek egyetlen gyakorlati haszna volt csupán: meg tudtam figyelni minden apró részletet a szobában, ugyanis mikor feküdtem a szédülés kevésbé gyötört, mint ülve vagy állva. Apró helyiség volt, valamilyen leromlott, külvárosi bérház padlásterében. Az asztal melynél rendszerint kezdetüket vették álmaim az ablakkal volt szemben, így mindig az volt az első dolog amit megpillantottam. Jobbra egy ócska ágy volt a falnál, koszos, foltos ágyneművel behúzva. Balra egy könyvespolc és az mellett a sarokba egy keret nélküli tükör volt állítva, sajnos olyan szögben, hogy az asztalnál ülve csak a plafont láttam benne tükröződni. A szoba közepén ócska szőnyeg hevert, mely már lábtörlőnek is rossz lett volna. Egy apró, fehér, leginkább krétarajzra emlékeztető dolog látszott a padlón, a szőnyeg egyik sarka alól kinyúlva. Megpróbáltam közelebb kúszni hozzá, de erőm rendszerint cserbenhagyott, vagy felébredtem álmomból.

Egy napon feleségem a reggeli közben szóvá tette, hogy aggasztja rendszeres éjszakai virrasztásom. Természetesen értetlenül álltam a dolog előtt, mire ő elmondta, hogy minden éjszaka látja, hogy kiosonok a hálószobából. Elmesélte, hogy utolsó este utánam jött és megdöbbenve látta, hogy a dolgozószobámban ülök és régi családi fényképeket nézegetek, mindemellett egy apró noteszbe jegyzetelek. Sőt állítása szerint egyszer a házat is elhagytam. Nem győztem mentegetőzni és mivel nem akartam őrültnek tűnni előtte, természetesen nem mondtam el neki, hogy amíg ő engem látott a házban munkálkodni addig valójában teljesen máshol voltam. Kitaláltam hát valami gyenge történetet egy családfakutatásról, majd visszavonultam.

Így teltek el éjszakáim, s mikor már fizikailag is kezdett leromlani állapotom a kimerültség miatt, Osbert egyik látogatása alkalmával beszámoltam neki furcsa vízióimról és a kis szobáról melyet látni szoktam. Érdeklődve hallgatta végig beszámolómat nem mindennapi tapasztalataimról és arra a következtetésre jutott, hogy valaki gonosz játékot űz velem. Ugyan hívő ember vagyok és először nem hittem ebben az elméletben, de később barátom meggyőzött, hogy valóban képesek egyes emberek, ártó szándékkal megszállni másokat. Úgy vélte, hogy egy ilyen dolognak lehetek áldozata. Bevallom, rettenetesen megijedtem és azonnal a segítségét kértem. Osbert nem volt rest azonnal megtenni a kellő lépéseket. Magamra hagyott, majd körülbelül egy óra elteltével visszatért, kezében mindenféle egzotikus növények kiszárított maradványaival, melyeket ágyam köré helyezett. Elmormolt néhány mondatot valamilyen ismeretlen nyelven és megígérte, hogy ezentúl nem fog kísérteni senki. Bár az egész „szertartás” olyan banálisnak hatott, hogy akaratlanul is kételkedtem hatásosságában, próbáltam leküzdeni félelmeimet.

Bármennyire is meglepett aznap semmi nem háborgatta elmémet és álmom nyugodt és kipihentető volt. Nem győztem hálálkodni öreg barátomnak a segítségéért, ki szerényen tudatta velem, hogy kötelességének érzi, hogy segítsen nekem, amíg csak tud. Mivel éjszakáim nyugodtan teltek, ismét teljes erőbedobással folytathattuk rendszeresen találkozóinkat Osberttel. Nem egy alkalommal tettünk látogatást aukciósházakban és antikváriusoknál, hogy gazdagítsuk gyűjteményemet. Úgy éreztem mintha kicseréltek volna.

Sajnos örömöm nem tarthatott sokáig. Talán egy hónap telt el az utolsó lázálom óta, mikor ismét megpillantottam a lepusztult padlásszobát. Szinte őrjöngtem, de a szánalmas test, melynek birtokosa voltam, alig tudott megmozdulni. Forgott velem a világ és éreztem ahogy meleg könnycseppek futnak végig arcomon. Talán a félelem, talán valami más érzés, olyan erőt adott nekem, hogy képes voltam megragadni az asztalt és segítségével felegyenesedni. Ekkor tűnt fel valami, amit eddig elkerült figyelmem. A távolban a Szent József templom tornyának sziluettje rajzolódott ki a szürke Hold fényében és ekkor hideg acélként mart belém a tudat, hogy Artivonban vagyok. Mereven néztem ki az ablakon, mígnem a szédülés és gyengeség úrrá lett rajtam és arccal előre zuhantam, egyenesen az asztalra, melynek lapja hangosan reccsenve összetört alattam. Éles fájdalom futott végig csuklómon, ahogy teljes testemmel magam alá gyűrtem azt. Úgy éreztem eltörtem. Szánalmasan nyögve fetrengtem a padlón és a szőnyeg alól kibúvó krétarajzot néztem, miközben az újra és újra felbukkanó fájdalommal küzdöttem. Talán egy óra telt el, mire magamhoz tértem ágyamban. Azonnal kezem után kaptam, de sérülésnek nyoma sem volt. Megkönnyebbülten dőltem hátra, de pillanatnyi nyugalmamat azonnal félelem váltotta fel a visszatérő rémképek miatt.

Másnap hiába vártam Osbertet, nem jött el, pedig hihetetlenül nagy szükségem lett volna támogatására. Idegesen járkáltam fel-alá a házamban és rettegtem, hogy ismét elnyom az álom. Nem tudtam miféle ördögi praktikáknak esek áldozatul és ez a kiszolgáltatottság kínzott leginkább. Átvirrasztottam az éjszakát, reménykedve, hogy barátom reggel eljön, de ismét csalódnom kellett. A szemeimet már alig tudtam nyitva tartani. Tudtam, hogy előbb utóbb aludnom kell. Bezárkóztam hát dolgozószobámba, a kulcsot elrejtettem és hagytam, hogy elnyomjon az álom. Természetesen semmit nem bíztam a véletlenre, ezért beállítottam ébresztőórámat és csak egyetlen órát szundítottam, így kevesebb esélyt adva támadómnak, hogy elmémbe férkőzzön. Természetesen nem sokáig bírtam ezt az állapotot fenntartani és a harmadik alkalom után már nem ébredtem fel az órám csörgésére. Mondanom sem kell, ismét a szobában találtam magam, de most nem voltam kába. Körbetekintettem az aprócska helyiségben. Minden ugyanúgy volt, mint azelőtt. A könyvek is ott hevertek az asztalon, melyet azóta kicseréltek egy még ócskábbra, de most ki tudtam olvasni címüket. Mindegyik okkultizmussal, boszorkánysággal foglalkozó írás volt. Undorodva löktem félre őket, ekkor hihetetlen fájdalom nyílalt csuklómba, majd kiegyenesedtem és az ablakhoz siettem. Körbetekintettem az utcán, megpróbáltam memorizálni a helyszínt. A város déli részén voltam, ahogy sejtettem. Apró macskaköves út feküdt a bérház előtt, koszos, lepusztult házakkal övezve. Ismét felpillantottam a nappali fényben fürdő templomtoronyra és megpróbáltam meghatározni helyzetemet. Ekkor bal szemem sarkából mozgást vettem észre, s hamar átvillant az agyamon, hogy a sarokba állított tükör lehet az, mely alakomat tükrözi vissza. Rápillantottam és abban a percben majdnem elájultam. Végtagjaim remegni kezdtek, szívem oly hevesen vert, hogy úgy éreztem kirobban mellkasomból. Amit láttam túlmutatott minden elképzelésemen, hisz a tükörből nem más, mint Osbert arca nézett vissza rám.

Ekkor sötétség borult elmémre és én ismét dolgozószobámban ültem. Íróasztalom egyik fiókja, ahol a kulcsot szoktam tartani nyitva volt. Biztosra vettem, hogy Osbert akart kijutni a szobából. Rettenetes érzés volt tudatosítani, hogy mindaz amit hónapokon keresztül barátságnak hittem, csak egy beteg elme morbid játszadozása volt. A rengeteg információ, melyet kicsalt belőlem életemről, nem csupán ismeretségünket szolgálta. Mindent tudni akart rólam, hogy mikor átveszi felettem az irányítást senkinek ne tűnjön fel a csere. Már értettem az éjszakai virrasztásaimat, hogy miért is nézegettem azokat a családi fényképeket. Vagyis, hogy az a vénember miért tette mindezt az én testemben. Haragom zabolátlanul tombolt bennem és elindultam, hogy pontot tegyek az ügy végére.

A házat könnyű volt megtalálni. Felsiettem és kabátzsebemből fegyvert húztam elő. Féltem használni, de attól még jobban tartottam, hogy az átkozott boszorkány elveszi az életem. Bekopogtam, de nem jött válasz. Elcsigázottam támaszkodtam a rozoga ajtónak és megismételtem a kopogást. Ez ismét hatástalannak bizonyult, így megszólítottam Osbertet. Lassú léptek indultak el felém, majd állapodtak meg velem szemközt. Hátraléptem és a fegyvert egyenesen az ajtóra irányítottam. Mikor az résnyire kitárult egy erős rúgással rásegítettem és a vénember hangosan csattanva zuhant el a padlón. Berontottam a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót. Osbert a padlón feküdt, jobb keze bekötözött csukóját szorongatta, arcán fájdalmas grimasszal. Nem messze tőle egy tőr hevert, amit az esés közben ejtett el. Hát így várt engem a jó barátom! Mérgemben lehajoltam és arcon ütöttem fegyveremmel. Orra azonnal eltört, a vér vastag csíkban folyt belőle szájára. Kérdéseim záporoztak felé, mikre ő csak szánalmas nyögdécselésekkel tudott válaszolni, majd mikor ismét kezet emeltem rá megeredt a nyelve. Elmondta, hogy az aukción szúrt ki magának, azt, hogy követett és megragadta az alkalmat, hogy megismerkedjünk. Elmesélte, hogy szüksége volt a kámeára, hisz a testcseréhez egy személyes tárgy kellett és azt tűnt a legegyszerűbbnek megszerezni. Bevallotta, hogy a szeánsz amit végrehajtott nálunk csak az ő agyszüleménye volt, hogy időt nyerjen, hisz nem volt elég hatalma még, hogy teljesen átvegye felettem az irányítást.

Ekkor eszembe jutott a krétarajz a szőnyeg alatt. Félrerántottam a kárpitot és szemügyre vettem. Hatalmas pentagramma terült el a szoba közepén, körülötte furcsa, számomra ismeretlen írásjelekkel, melyek valószínűleg valami ősi varázsigét rejtettek. A kámea az asztalon hevert. A kabátzsebembe csúsztattam, majd az összes okkult könyvet az ajtó melletti kis kályhába dobáltam és felgyújtottam. Osbert mozdulni sem bírt. Öreg volt és gyenge, s az egyetlen érzésem a szánalom volt vele kapcsolatban, ahogy azt néztem ahogy a padlón vonaglik. Miután átkutattam a szobát és minden olyan tárgyat, mely egy kicsit is köthető volt bármiféle ostoba szeánszhoz, a tűz martalékává tettem, Osberthez léptem, hogy végezzek vele. Nem tudom mi volt az ami végül meggátolt benne, de magára hagytam. Sebesülten, megfosztva mindentől ami hozzám kapcsolhatta. Elmém zúgó tenger volt, ahogy a méregtől fűtött gondolatok összecsaptak benne. Többször megálltam a hazafelé vezető úton, hogy visszamenjek és megöljem azt az átkozott gazembert, de valamiért mindig továbbhaladtam. Talán nem akartam gyilkossá válni? Talán csak gyáva voltam megtenni? De amint hazaértem, mindez már nem érdekelt. Estére járt és én csak egy finom vacsorára és egy pohár borra vágytam. Miután jóllaktam visszavonultam kicsit és a kandalló elé telepedtem. Feleségem még egy pohár bort hozott nekem, majd leült mellém. Hosszasan beszélgettünk, miközben én az egyik fényképalbumot lapozgattam. Jókat derültünk, ahogy elidőztünk egy-egy kép felett, majd feltűnt, hogy hiányzik egy régi fénykép. Összeráncolt homlokkal fordultam nejem felé. Tudtam, hogy ott az ő szüleiről készült kép kéne legyen, melyet annyira nagy becseben tartott, hisz csak ez az egy kép készült róluk. Kérdésre nyitottam volna a szám, de egy szó se jött ki torkomon. Egyre tompábbnak éreztem magam, az album kihullott a kezemből, én pedig lecsúsztam a fotelből és elterültem a parkettán. Utoljára egy homályos arcot láttam csak fölém hajolni, melyen egy olyan mosoly ült, mi nem az arc valódi tulajdonosától származott, aztán minden elsötétült.

Hideg levegő csapott meg, ahogy kinyíltak szemeim. Még mindig kába voltam, a pillanatok hosszú perceknek tűntek. Egy harang sziluettje rajzolódott ki előttem, de alig foghattam fel, hogy mit is látok, egyensúlyom elveszett és én tehetetlenül zuhantam hátra. A sötétségben megbúvó harang képét csillagos ég vette át és én magatehetetlenül zuhantam. Esőcseppek záporoztak arcomra, ahogy a ragyogó csillagok és a fekete templomtorony egyre csak távolodott és távolodott. Olyan lassan játszódott le előttem minden és mégis olyan nehezen tudtam megérteni, hogy mi zajlik éppen. Csak zuhantam, de szinte súlytalannak éreztem magam. Az eső csak esett és esett, a csillagok pedig egyre távolabb kerültek tőlem. A setét torony egyre jobban magasodott fölém. Én próbáltam elkapni, de kezem a semmit markolta csupán. Aztán vége lett.

A templomkert szentségtelen oldalára zuhantam. Hat lábban a gyilkosok és eretnekek felett értem földet. Ott feküdtem magatehetetlenül és félholtan az esőtől fellazult talajon. Talán ez mentette meg az életemet, talán valami földöntúli gondviselés.

Egy évig lábadoztam. Az amúgy is gyenge test, hihetetlenül összeroncsolódott és az orvosok is csodának tartották, hogy sikerült lábra állnom. Megtörtem fizikailag és szellemileg is. Nem tudtam ki is vagyok. Próbáltam elmondani történetem, de senki nem hitt nekem, és néhány hónap elteltével már nekem is kétségeim támadtak a történet hitelességét illetően mikor a tükörbe néztem. Órákon át bámultam ezt a mélyen barázdált, ocsmány arcot és összetörve kellett tudomásul vennem, hogy ez vagyok én. De hiába minden gúny, lenézés és megvetés, valahol legbelül még pislákolt bennem egy régi láng, melyet nem hagytam kialudni magamban. A bosszú lángja volt ez, melynek fénye apró világítótorony volt a kételyekkel fertőzött lelkemben. Ez mutatta az utat nekem és ez volt az, melynek hatására megszöktem az intézetből, hol ápoltak és egyben fogva is tartottak. És most a kezeim a kovácsoltvas rácsokat szorítják, az eső kövér cseppjei szüntelenül kopognak vállamon. Ma vagy megtöri az átkot és megölöm, vagy mindketten pokolra szállunk, de vigasztal a tudat, hogy bárhogy is történik, reggelre könnyebb lesz.