Évszázadok óta szeretjük a vámpírokat. A lényeket, akik halhatatlanságra ítéltettek. Bűnösök ők, mint mi mindannyian. Mégis az ő sorsuk túlmutat a miénken. A rendelkezésükre álló – szinte – végtelen idő olyan perspektívákat képes megnyitni előttük, amelyekre mi, egyszerű halandók, csupán csak vágyakozni tudunk. Végtelen hatalom és vagyon, évszázadokká nyúló pillanatok, véget nem érő szerelem. Csupán néhány azon elképzelések közül, amikkel jellemezzük ezeket a lényeket. Ezek azonban romantikus képzelgések csupán. Képzelgések, amik fenntartják érdeklődésünket, hiszen ezeknek köszönhetően válik a vérivó többé puszta szörnyetegnél. Az idők során leginkább ezzel az idealizált képpel találkozhattunk. Louis és Lestat, Vlad Dracula vagy éppen Selene. Mindannyian ezt a képet érősítik bennünk. Viszonylag kevés olyan alkotás van, ami szakítani tud és akar a vámpírok vérmocskos romantikájával. Ha meg is próbálkoznak hasonlóval, akkor is marad némi önmarcangolás, kiútkeresés és szinte mindig elmaradhatatlan kellék egy csipetnyi szerelem is. A valódi szörnyeteg a háttérben marad, az árnyak közt. Ott ahová mindig is tartozott, hogy csak alkalmanként lépjen elő, megvillantva agyarait. A vámpír, mint féktelen szörnyeteg megjelenítésére két példát szeretnék itt megemlíteni, az egyik a The Passage című sorozat, a másik pedig a Vampire: The Masquerade szerepjáték. Míg előbbiben a „Tizenkettek” kivételével minden vérszívó csupán egyszerű rabszolga, egy szinte teljesen értelem nélküli lény, egy ragadozó, akit csak a létfenntartás ösztöne hajt előre, addig utóbbiban a szörnyetegről formált kép már sokkal árnyaltabb. A Masquerade klánja – legtöbbször – hisznek emberi mivoltuk utolsó morzsáinak megőrzésében, azonban számukra is van egy határ, aminek átlépésével eluralkodik rajtuk a Bestia és önmagukat végleg elveszítve vállnak szörnyetegekké. A fentiekben hozott két példát kifejezetten kedvelem, mivel ténylegesen képesek szakítani a vámpírokról alkotott idealizált elképzelésekkel. Ezért is volt számomra külön öröm, amikor megnézhettem a Netflix kínálatában július végén debütált, német-brit koprodukcióban készült alkotást, a Blood Red Sky-t.

Az özvegy Nadja (Peri Baumeister) és fia, Elias (Carl Anton Koch), egy transzatlanti repülőjáraton éppen New York felé tartanak, abban a reményben, hogy ott megoldást és gyógymódot találhatnak a nő súlyos betegségére. A gépet egy terroristacsapat eltéríti és a kialakuló káoszban a fiatal anyukát halálos lövések érik. A nő rejtélyes betegsége azonban sokkal több, mint azt a támadók vagy éppen az utastársai gondolták és ez olyan láncreakciót indít be, ami nemcsak a fedélzeten rekedtek életére lesz majd hatással…

A film fentiekben felvázolt rövid története először úgy tűnhet, hogy nem indokolja a két órás játékidőt, azonban ez ne tévesszen meg senkit. Jól felépített, szépen ívelt történetet kapunk melynek legfontosabb szereplőit flashback-ek segítségével kellőképpen mélyítik el az alkotók. Egyvalami minden kétséget kizáróan bizonyos. Azt a szerepet, amit Peter Thorwarth, német rendező, alkotásának szánt, maradéktalanul betölti. Szórakoztat. Kellemes gore kíséretében követhetjük nyomon az utasok kálváriáját, melynek végén csak a brutális kegyetlenség és a szűnni nem akaró éhség várja mindannyiukat.

Az akció-horror műfajába bekategorizálható alkotásnak nincsenek nagy vágyai. Egy pörgős és kellően véres mozi akar lenni és ezt sikerül is elérnie, hála a biztos kezű rendezésnek, a kellemes színészi játéknak és az egész jól sikerült effekteknek – különösen tetszett Nadja, akinek vámpír formája leginkább az 1922-es Nosferatu című alapművet idézheti fel a rajongókban.

A Blood Red Sky nem az év horrorja és nem is az utóbbi idők legjobb vámpírfilmje, mégis egy jó szívvel ajánlható mozi. Kellően merész, kellemes sodrású, akciókkal megtűzdelt film, ami legalább annyira jól tud esni egy teliholdas nyári éjszakán, mint egy jól behűtött testes vörösbor. Még akkor is, ha már megfogadtuk: soha többé nem iszunk. Bort….

IMDb | mafab