lizardking újra egy kiváló írással jelentkezett.

Biztos vannak köztetek is olyanok, akik gyerekkorukban, mikor a családnak még csak egy tévéje volt, ami a mindenható nappaliban helyezkedett el, az éjszaka leple alatt kisurrantak, hogy titokban, folyton a nyíló ajtókra figyelve, megnézhessenek egy horrorfilmet valamelyik német csatornán, amit nem lett volna szabad. Az ilyen megmozdulások természetesen egyenértékűek a tiltott videózásokkal, amik során a kopott címkéjű, elnyűtt szalagú VHS-kazettákon fedezhettünk fel örökbecsű, hátralévő életünk filmes ízlését meghatározó darabokat. Azt nem mondanám, hogy a Testrészek ez utóbbi kategóriába tartozna, de az első horrorok egyike volt, amit láttam, először bő húsz évvel ezelőtt.

Bill Chrushank (a B-filmek királya, Jeff Fahey) a gyilkosokkal foglalkozó pszichológus és családapa egy nap súlyos autóbalesetet szenved, melyben elveszíti a jobb karját. Az orvostudomány azonban egy friss módszer segítségével, új végtaggal ajándékozza meg a férfit. A hosszú és nehéz gyógyulás után látszólag minden rendben van, az új testrész kiválóan funkcionál. De Billt rémálmok és látomások kezdik gyötörni, amikben szörnyű gyilkosságok peregnek a szeme előtt. A karja pedig néha mintha önállósodna; durva, erőszakos megnyilvánulásai vannak, a pszichológus akarata ellenére. Nem sokára kiderül, hogy testének újdonsült részét egy sorozatgyilkostól, Charley Fletcher-től kapta, ami rengeteg kérdést vet fel Billben. És mintha mindez nem lenne elég, valaki egyesével vadássza le a bűnöző egyéb végtagjait megkapó egykori betegeket.

Ó, azok a kilencvenes évek… Amikor egy egyszerű, puritán és triviális ötletből is képesek voltak egy halálkomoly, bár komolyan egyáltalán nem vehető filmet készíteni, ami néha mégis működőképes volt. Hogyan lehetséges ez? Biztosan sokat segít, ha van egy minimum korrekt színészgárda, akik teljesítik a rájuk bízott feladatot. Ha a főszereplő abszolút hozza, amit kell, még ha nem is lehet ódákat zengeni az alakításáról és a mellékszereplők is képesek az elvárható szinten játszani. Ha esetleg még hozzádobnak a gárdához egy olyan karizmatikus és mindig megbízható karakterszínészt, mint Brad Dourif (mindenki Chuckyjának az eredeti hangja, aki itt is parádés), abból sem lehet baj soha. Pár jól eltalált, idegtépő, bár nem túl maradandó szólam és főleg egy fülbemászó főtéma is könnyen átélhetőbbé varászolhatja az eseményeket.

Horror lévén sarkalatos pont, hogy amikor elszabadul az erőszak, az hihető és zsigeri legyen, ehhez pedig elengedhetetlenek a jó effektek. A kilencvenes évek elején szerencsére még bőven inkább a bábokhoz, a művérhez és egyéb kreatív megoldásokhoz nyúltak, mint a számítógépes trükkökhöz. Tutira nem vagyok egyedül azzal a vágyammal, hogy bár a mai napig is ezeket preferálnák (legalább) a horrorfilmesek! A Testrészekben sem lehet okunk panaszra ezen a téren, amikor kell, akkor bizony hitelesen fröcsköl a mélyvörös vér, a húscafatok a testnedvektől fényesen csillogva himbálóznak, a csontok pedig piros-fehér színben pompázva állnak ki belőlük.

A történet az… nos, igen, egy nettó baromság. Azért inkább nem ”lövöm le”, bár nem nehéz kitalálni, hogy mi sül ki az egészből. De talán pont az egyszerűségében rejlik a szépsége, hiszen kit nem borzongatna meg a gondolat, hogy egy gyilkosnak egy darabja a részévé vált? Hogy mindezt hova futtatják ki, az már egy másik kérdés, azt most hagyjuk is…

Ezt a banalitást viszont egykettőre elfelejthetjük az olyan zsigeri jeleneteknél, mint amilyen a kórházi is, amikor az operáció történik. Ma már ugyan egy elavultnak számító képi megoldással élnek, viszont remekül vissza tudják adni azt a sokkos és megrázó állapotot, amit egy testrészünk elvesztése okozhat. Vagy amikor Bill először pillantja meg a friss sebek garmadájától éktelenkedő, idegennek ható új karját. A férfi családjának reakciói is meglepően hihetők, ahogy megnyilvánulnak a gyógyulást követően. Akad még egy-két ilyen pillanat, amik az ezekre vevőknél betalálhatnak. Próbálkozik a film pár mélyebb gondolattal is, kevés sikerrel, de ezek mennyisége nem zavaró.

Nem kizárt tehát, hogy kellemes élményben lesz része annak, aki végül lehetőséget ad ennek a darabnak. Izgulni és félni persze egy másodpercig sem fog, de a stílus és a látható elhivatottság, ami a filmet jellemzi, elégnek bizonyulhat. Na, és ott van még az az ellenálhatatlan, sajátos báj is, ami legalább olyan markánsan jellemezte a kilencvenes évek horrorjait, mint amennyire a nyolcvanas évekbelieket is. Szóval, egy komolyan vehetetlen, de szórakoztató, bizonyos pillanataiban viszont meglepően hatásos és drámai mozi ez, mely jó választás lehet egy unalmas estére.

6.5/10

IMDb | mafab