A Zéró páciens című posztapokaliptikus-zombis mozi kezdetben pozitív módon keltette fel az érdeklődést. Egy film, amelynek főszereplője egy olyan fickó, aki képes beszélni egy járvány őrjöngő fertőzötteivel? Valljuk be, ez nem hangzik rosszul hangzik, ráadásul a Zéró páciens forgatókönyve 2013-ban szerepelt a Black Listen, a nagyon jónak talált, de meg nem valósított hollywoodi szkriptek gyűjtőhelyén. További bizakodásra adott okot, hogy a rendezői székbe a Pénzhamisítokkal 2008-ban a legjobb idegennyelvű film Oscarját elnyerő Stefan Ruzowitzky ült. Ám az ígéretes produkció fölé az idő múlásával sűrű, sötét fellegek gyűltek: az, hogy a filmet már 3 éve leforgatták, de csak idén mutatták be, nem sok jóval kecsegtetett, és az előzetes sem festett valami jól. A film sajnos igazolta a balsejtelmeket: a Zéró páciens nagyon nem jó film.

A történet szerint a már említett férfi, akinek Morgan a becses neve (Matt Smith), egy bunkerban, elfogott fertőzöttek vallatásával akarja megtalálni a világméretű betegség zéró páciensét, akinek véréből előállíthatnák az ellenanyagot. Társasága a megbetegedetteken kívűl egy hozzá igen közel álló csinos doktornő (Natalie Dormer) által vezetett orvosi csapat és a katonaság. Morganéknek létezik egy B-tervük is: a férfi vérével kísérleteznek, mert ugyan ő is elkapta a kórt, de nem alakult át. Egy nap egy igencsak intelligens, erőszakosságát visszafogó pácienssel (Stanley Tucci) találkozik, aki ráadásul a többi fertőzöttel ellentétben nem reagál dühösen a Morgan által lejátszott különféle zenékre. Felmerül, hogy talán ő lehet az első beteg.

A Zéró páciensben meglehetősen sok ismerős elemmel találkozhatunk. Maga a helyszín, a bunker Romero egyik klasszikusából, A holtak napjából lehet ismerős, a zombit helyettesítő „fertőzött” szóhasználat a 28 nappal később c. filmből ered, az első beteg keresése pedig a Z világháborút jutatthatja eszünkbe. Persze nem az a baj, hogy nem egy teljesen eredeti sztorit kaptunk (elég kevés ilyen van már manapság a filmvilágban), hanem az, hogy a készítők semmit nem tudtak kihozni az alapanyagból.

A katonaság és az orvosok között természetesen feszültség jön létre a fertőzöttek sorsát illetően, ám az indulatok elképesztően kínos és erőtlen izmozások közepette szabadulnak el a vásznon. De a Morgan és a doktornő között lévő szerelmi szál (amely Morgan fertőzött feleségének behozatalával egy szerelmi háromszöggé fajul) még rosszabb: nincs normálisan, alaposan megírva és túlságosan érzelgős.

Mindezek azonban csak a jéghegy csúcsai. Tucci karaktere által betekintést nyerünk egy fertőzött elme működésébe, amelynek tulajdonosa az evolúció újabb lépcsőfokának tekinti magát. Ám a vizsgálatra csak két nyúlfarknyi jelenetet szánnak, így aztán a film izgalmasnak és dermesztőnek ígérkező pszichológiai vonulata már azelőtt elhal, mielőtt igazán beindulna.

Apropó Tucci: legalább a színészek jó munkát végeznek (kivéve Natalie Dormert, akitől én még egyetlen értelemes alakítást sem láttam). Matt Smith ügyesen használja ki karaktere néha igencsak humoros természetét, Tucci pedig szórakoztatóan osztja az észt (valamint halál lazán cigizik). Megmenteni ugyan nem tudják a filmet, de legalább szereznek pár élvezetes pillanatot a nézőnek, amire szükség is van, mivel egy meglepő, ám mindenfajta felvezetést nélkülöző csavart követően még egy fantáziátlan, enervált és összecsapott finálét is végig kell szenvedni (szóval megkapjuk összesűrítve a filmet). A befejezés a lezáratlanság érzetét kelti: a Patient Zero olyan, mintha egy sorozat pilotepizódja lenne. Mondanám, hogy folytatásért kiált, de akar a fene ebből a moslékból még többet.

3/10

IMDb | mafab