Dr. Mary Florescu egyetemi professzor megszállottan kutatja és tanítja a természefeletti jelenségeket. Folyamatosan vizsgálja azokat a történéseket, amik tele vannak furcsaságokkal és misztikummal. Ugyan a paranormális jelenségekkel foglalkozó könyvei szépen hoznak a konyhára, de bízik benne, hogy hamarosan megtalálja az igazi áttörést. Asszisztensével, Reg Fullerrel (Paul Blair) a vészjósló Tollington-házba költöznek be, ahol brutális és megmagyarázhatatlan gyilkosságok történnek. Mary közben találkozik egy diákkal, Simonnal, akiről úgy gondolja, hogy médium és segíthet neki felébreszteni a házat és együtt végére járhatnak a ház véres titkának. Természetesen, ahogyan az lenni szokott olyan erőkkel szórakoznak, amikkel nagyon nem kellene...
Nos, ha egy horrorrajongó meglátja a Clive Barker nevet, akkor nagyon jól tudja, hogy a paranormális világ olyan területeibe tévedhet, amihez foghatót nem nagyon tud más megalkotni Barkeren kívül. Azt is jól tudjuk, hogy ilyenkor aztán szakad a hús, dől a vér, felsikoltanak a fémek és hömpölyög a kín. Jelen filmünk nyitójelenete sem hazudtolja meg magát, nagyon bizarr, nagyon durva és tényleg mindent áthat a kín. Csettintünk is egyet, hogy na ez már valami. Aztán elkezdjük felfedezni a múlt vérgőzös fátylát és megint csak azt mondjuk, hogy na ez is nagyon jó. Közben kapunk egy-két csavart is, aztán pedig szépen lassan betekintést kapunk a titkokba. Ezek is izgalmasak, jók és érdekesek. Ám valamiért mégsem áll össze a dolog.
Kezdjük azzal, hogy a ház története tényleg nagyon jó. Ahogyan megcsinálják nekünk a bőrbe vésett történeteket szintén nagyon erős és elgondolkodtató, mint ahogyan a brutalitással sincsenek gondok. Nem öncélú a gore, jól alkalmazzák és sokat hozzátesz a filmhez. Az egész mítosz és spirituális vonal is rendben van, kellően érdekes és izgalmas. A szereplőkkel viszont komoly gondom van. Egyáltalán nem értem, mi zajlik közöttük és azt se nagyon dolgozták ki, hogyan jutunk el oda, ahová végül kifut a sztori. Különösen igaz ez Mary esetében. Mindent elmond az egész karakterábrázolásról az, hogy egy mellékszereplő sokkal érdekesebb, mint a főszereplőink. Sőt a sok mellékszál is emlékezetesebb, mint a fővonal.
Most az, hogy a színészi játék nem olyan erős, egyáltalán nem akkora gond, mint ahogyan a látvány gyengébb elemei felett is szemet lehet hunyni. Ám az, hogy van a kezünkben egy ilyen baromi erős történet, érdekes karakterek, jó mellékvágányok és aztán nem kezdünk ezzel nagyon semmit, már komoly probléma. Aztán azt vesszük észre, hogy az egésznek elveszik az élét, a tragédiáját, az erejét.
A vér könyve egyáltalán nem rossz film, csak éppen az erős kezdése után folyamatosan veszít az erejéből, így aztán a drámainak szánt végkifejletére a néző csak legyint egyet. Nincs katarzis, nincs megsemmisül, nincs döbbenet, nincs kegyetlenség. Nagyon misztikus, nagyon sötét akar lenni a film tónusa és hangvétele, csak éppen nem dolgoztak rajta eleget, hogy ebből egy valóban erős alkotás születhessen meg. Kár érte. Tényleg.
Pontszámom: 5/10