Ha bárki is biztos benne, hogy a 21. században, a tudomány korában minden rejtély megoldódott, az nagyon téved. Vannak még a Földön olyan sötét szegletek, ahol embertelen, megmagyarázhatatlan és riasztó dolgok húzódnak meg. Nem feltétlenül egy alig feltérképezett helyről lehet csak szó, hanem például Európa közepéről is, mert a Kárpátok vén erdői ma is sötét titkok szemtanúi, és velük együtt én, Bogdán János nyugalmazott rendőrnyomozó is az voltam.

Persze a hivatalos vélemény mindenre választ tudott adni, a rendőrség és a sajtó is. Szerintük drogmaffia állt a háttérben. Eszerint a névtelen fennsík különös lakói évek óta illegálisan Romániában tartózkodó ukrán drogcsempészek voltak. A furcsa magyar beszédükre a magyarázat az, hogy mivel a közeli kisvárosban, Kisszentmártonban elsősorban magyarok élnek, meg kellett tanulniuk alapszinten magyarul, az álcázás és beilleszkedés miatt. A különös fények pedig, amiket tapasztalni lehetett éjszakánként az égen a városból, titkos, kódolt jelzések voltak részükről román üzletfeleik felé. A szerencsétlen kisfiú halála mögött pedig alighanem az áll, hogy véletlenül szemtanúja volt tevékenységüknek, ezért ölték meg hidegvérrel – akárcsak az azt megelőzően eltűnt embereket.

Kétségtelenül alapos, és talán hihető magyarázat még akár a kisszentmártoniak számára is. Én is szeretném elhinni.

Hogy miért nem igaz, arra vannak racionális érveim. Először is, semmilyen csempészett drogot nem találtak, ahogy arra sincs semmi bizonyíték, hogy ukránok voltak a „csempészek”, mivel az állítólagos banda tagjairól sem közöltek a nyilvánossággal semmit. Azért, mert nem kaptak el senkit! Másodszor, a kisfiú holttestét se találták meg – ahogy a korábban eltűnt személyekét sem –, tehát továbbra is eltűntnek kéne nyilvánítani. Harmadszor pedig, mindenki hallgat a furcsa mélyedésekről és arról az utolsó fényről, ami akkor jelent meg, mielőtt a rendőrség és a csendőrség többi tagja megérkezett volna a helyszínre, pedig az egész környéket bevilágította legalább egy percen keresztül: az emberek inkább elfelejtik, nem szeretnek beszélni róla. Röviden, a sajtó két körülményben is csúsztat, kettőt pedig teljesen elhallgat!

Akkor mi az igazság? Én tudom az igazságot, vagyis inkább, csak sejteni vélem, mert a valódi igazságot nem tudhatja talán senki ember fia – és lehet, hogy jobb is ez így, mert ez az ügy sokkal többről szól. Ennek az igazsága talán az emberi élet titkának szörnyű igazsága. Nem tudom, bárki hinne-e nekem, én tudom, hogy igazam van, mert amit átéltem, az a valóság volt. Nem vagyok őrült, sosem volt semmilyen pszichológiai problémám, bár lehet, hogy lassan kezdek megőrülni. Az az iszonyat… Bár el tudnám felejteni, és élhetnék boldog tudatlanságban! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha leírom részletesen, miről is van szó.

Az egész azzal kezdődött, hogy 2003 késő őszén, úgy november elején Kisszentmártonban ismét eltűnt egy személy, ezúttal egy kisfiú, és szülei több napja nem akadtak már a nyomára.

Az egész városban lincshangulat uralkodott azokban az elátkozott napokban. Érezni lehetett, hogy Kisszentmárton minden lakója aggódó és egyszerre ideges volt, ahogy a Garabonciás-hegyként ismert csúcs felé tekintettek, noha most nem láthatták a hajnali ködtől. Ahogy végighaladtam az utcákon, szitokszavakat hallottam félfüllel szinte mindenhonnan: a boltok bejáratától, a járdán beszélgető ismerősöktől, még a híres, máramarosi típusú fatornyú ruszin templom felől is. Valamennyi polgár félelemmel megtelt gyűlölettel szidta a névtelen fennsík lakóit. Kisszentmárton városi rangja ellenére nem volt túl nagy, így erős túlzással mindenki ismert mindenkit, beleértve az eltűnt gyermeket is.

Hallottam már a különös fennsík még különösebb lakóiról, ám ezelőtt még nem akadt dolgom velük, hisz lakó- és egyben munkahelyemen, Máramarosszigeten nem kevés teendőm akadt.

Mivel már nem először foglalkoztam eltűnt személyekkel, tudtam, hogy egyszerűen világgá is mehetett a kisfiú, nem kell feltétlenül azokat okolnunk, akik esetleg ártatlanok, pusztán, mert félünk a normálistól kicsit is eltérő dolgoktól és emberektől. Ahogy végighaladtam az utcán, tudtam, hogy ez az ügy most rendkívül fontos, mert ha elmérgesedik idő előtt, emberéletek is múlhatnak rajta.

Éppen ez okból kifolyólag nem akartam sokat tétlenkedni, hanem már kora reggel autóba ültem, és elindultam a kanyargós szerpentineken a fennsík felé. Így viszonylag hamar odaérhettem, ahhoz képest, hogy ők – a fennsík különös lakói – viszont gyalog szoktak járni, így amikor havonta egyszer bejártak Kisszentmártonba, kora hajnalban indultak el és kora délután már indultak is vissza, hogy sötétedés előtt hazaérjenek.

Meg kell, hogy mondjam, furcsa élmény volt haladni az alig használt úton, amit ki tudja, talán évek óta csak én használtam először. Nem tudtam túl gyorsan haladni, hisz nem csak elhanyagolt volt, de előző nap egész végig zuhogott az eső, így még ráadásul a sár is nehezítette a dolgom. Az erdő fái unottan és egyszerre érdeklődve néztek utánam, hisz ritka, de nem túl érdekes látványt nyújtottam. Sokkal érdekesebb és egyben borzongatóbb titkokról hallottak a Garabonciás-hegy felől – mely a millió éves Máramarosi-havasok csúcsai közül is kiemelkedik, mint egy égbolt felé mutató óriási karom –, ahogy azt társaik susogták nekik. A Kárpátok évszázados vén fenyvesei talán engem is figyelmeztethettek volna a rám leselkedő veszélyekre, ha tudtak volna beszélni.

Beletelt néhány órába, míg odaértem. Rendkívül izgatott voltam és szorongtam is, hisz annak ellenére, hogy csaknem egész életemet Máramarosban töltöttem, soha nem jártam még a közelében sem a fennsíknak.

Pedig sok különös történetet hallottam már róla, amelyek utólag, az események tükrét tekintve nem is oly meglepőek. Sőt, azt hiszem, legjobb, ha röviden összefoglalom a fennsíkon megesett dolgokat, mielőtt belekezdenék abba, pontosan mi történt velem.

Kisszentmárton városa fölött, több mint kétezer méteres magasságban található egy meglehetősen nagy, ám névtelen fennsík, ahonnan könnyedén fel lehet jutni ma is a Garabonciás-hegyre, a Máramarosi-havasok eme különös csúcsára. A fennsíknak valószínűleg azért nem adtak sosem nevet, mert ember nemigen járt arrafelé: egy szinte megközelíthetetlen, sziklás kapaszkodó vezet fel oda.

De nem csak ez jelentett akadályt. Nem véletlenül nevezik a fennsík mellett lévő csúcsot Garabonciás-hegynek. A nép körében terjengett sok iszonyatos mendemonda a fennsíkon és a hegyen zajló titokzatos szertartásokról már a középkorban is, pontosabban az 1300-as évek elején, ahogy azt egy itáliai utazó, Marcello Giovanni bencés szerzetes is feljegyezte:

„Ennek a különös, eldugott hegyvidéknek a lakói olyan rémséges, istenkáromló históriákat osztottak meg velem, hogy beleborzongtam. A névtelen fennsíkon lévő ördögszántásokról és az égen olykor-olykor felbukkanó démoni fényekről beszéltek, melyek nem eredhetnek Istentől, csakis a Sátán művei lehetnek. Garabonciás-hegynek nevezik a fennsík mellett lévő nyugtalanító hegycsúcsot, mert szerintük a különös fényeket csakis a boszorkányok és garabonciások idézik elő, kik lelküket az Ördögnek ajánlották. Eleinte csupán ostoba mesének gondoltam, ám alig néhány éjszakával később magam is megbizonyosodhattam az igazságról. Azon az elátkozott éjjelen Istentől kapott tulajdon két szememmel láttam a démoni fényeket a sötét égbolton, a Garabonciás-hegy felől. Kétségbeesésemben az Úrhoz imádkoztam, akárcsak a feldúlt parasztok…”

Később ez a Marcello Giovanni előadta történetét az egyház több jelentős tagjának, köztük az esztergomi érseknek is, aki azonnal inkvizítorokat küldött a vidékre. A történet innentől zavaros, állítólag találtak néhány megtébolyult embert a hegyen, akik közül egyet sikerült elfogni, a többi azonban eltűnt és szétszóródott a környező vadonban. Az elfogott embernek a nevét feljegyezték: Uzsoki Andrásnak hívták. Uzsokit három teljes napon át kínozták vallomásáért – a vád többek között istenkáromlás, boszorkányság és ördögimádat volt –, aki végül a következő szavakat mondta:

„A mi isteneink nem a ti általatok üldözött démonok, hisz ők nem léteznek. Mi olyan isteneket követünk, kik a csillagok közül szálltak alá, és figyelnek minket. Mi vagyunk a kiválasztottak. A többieket már elvitték a messzi városukba, hamarosan értem is eljönnek…”

Röviddel ezután kimondták a halálos ítéletet Uzsokira, ám végrehajtani már nem tudták, mert a halálraítélt megszökött és egyszerűen eltűnt. Még egy teljes évig kutatták őt és társait, ám nem leltek nyomukra, így az egész ügy eltűnt a süllyesztőben, és csupán legendaként maradt fent. Az iratok azonban, melyek ennek az ügynek később számomra még borzasztóbb súlyt adtak – ahogy majd kitérek rá –, megmaradtak. Egy ma Nagyváradon élő magánszemélynél találtam rájuk későbbi hosszú kutatásom során, kinek családjához jutottak az iratok valahogy a történelem viharában – az ő nevét kérésére és a biztonsága érdekében sem említem. Természetesen a szövegek eredetileg latinul íródtak, ugyanez a személy fordította le magyar nyelvre – ezért, és azért is, hogy az iratokat rendelkezésemre bocsátotta, utólag is hálás vagyok.

A fennsíkot az ezt követő időkben sose lakta senki, valószínűleg már nemcsak a megközelíthetetlensége és zártsága, de a rosszhírű Garabonciás-hegy közelsége és a nemzedékről nemzedékre továbbhagyományozott baljós mendemondák miatt is kerülték az emberek. Különös lakói csupán 1993-ban költöztek oda, és mint később kiderült, mindannyian hamis személyazonossággal rendelkeztek. Számos találgatás kelt szárnyra, senki se tudta igazából, honnan jött az a körülbelül ötven ember: egyesek úgy tudták, letelepedett, úgynevezett „gáborcigányok” Erdélyből – ezt a tényt cáfolta kinézetük; mások állították, valamilyen vészben elpusztult moldvai csángó falu lakóit telepítette át ide a kormány – a csángó eredetre bizonyítékként a régies magyar beszédüket hozták fel.

Ami különös csavart ad az ügynek, az az, hogy a kisfiú eltűnése előtti időkben Kisszentmárton lakói ismételten különös fényekről számoltak be a fennsík és a hegy irányából. Amikor először küldtek ki, a fényekkel kapcsolatban valamiféle tömeges hisztériára gyanakodtam.

Tehát, épp a fennsíkon fekvő falu felé igyekeztem. Bár igazából nem falu volt, hisz akárcsak a fennsíknak, ennek sem volt neve – az ilyesmit inkább szokás bokortanyának nevezni, még azon furcsa paradoxon ellenére is, hogy ilyesmi az egész történelmi Magyarország területén jobbára csak az Alföldön, de legalábbis síkvidékeken jellemző, nem hegyek között.

Egy meredek, kiugró sziklapárkányhoz értem, amely a földút végét jelentette, innentől gyalog kellett folytatnom az utat. Megkapó látványt jelentett a Máramarosi-havasoknak ez a vadregényes, csaknem érintetlen tája; az őszi ködből előbukkanó gigantikus hegyek, ahogy csúcsaik az eget ostromolták. Gyönyörű, de veszélyes táj is ez: az embert elkápráztatja a zord vadon és a hihetetlen mélységek, de csak egyetlen elhibázott lépés, és örökké néma, kóborló szellem lesz, mindörökké az irtózatos mélységeket és magasságokat járva. Lassan, óvatosan kapaszkodtam felfelé a néha túlságosan is gördülékeny kövek között, a sziklák útvesztőjében. Próbálkozásaimat siker koronázta, egy órás sziklamászás után elértem a névtelen, fenyegető fennsíkot, amely olyan hatalmasan nyújtózott a hegyek között, hogy egy kisebb város is elfért volna rajta.

Különös volt látni e furcsa helyet: egy fa nem sok, annyit nem tudtam volna összeszámolni a láthatáron, nem úgy cserjéket. Már persze ami a fennsíkot illeti, hisz a távolban kivehető faházikók – a különös lakók otthonai – mögött csúcsosodó, zord Garabonciás-hegyet (sziklás csúcsát leszámítva) örökzöldek borították, akárcsak ha megnéztem a fennsíkot körülölelő megannyi számtalan másik hegyet. A Garabonciás-hegyre rápillantva megborzongtam kissé: innen még inkább úgy nézett ki, mint egy az égbolt felé mutató kissé görbe ujj, hegyes karommal a végén.

Sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a fakunyhók irányába. A fennsík közepe táján járhattam, és bár még semmi különös nem történt, mégis nyugtalanul éreztem magam, talán mert védtelennek éreztem magam ennek a gigászi, csupasz területnek a szívében.

Hamarosan azonban megakadtam a járásban, hisz majdnem sikeresen belezúdultam egy árokba, amit talán azért nem vettem észre, mert a tükörsima fennsík felületén abból a szögből, ahonnan elindultam, nem lehetett észrevenni, később pedig nem néztem a lábam elé, hanem végig a kunyhókat figyeltem. Ám most észrevettem, hogy az árok egész nagy, volt vagy négy méter széles és másfél méter mély. Balra és jobbra is folytatódott egy körülbelül száz méteres szakaszig, és azokon a részeken látszólag véget is ért. Mivel csak másfél méter mély volt, át tudtam rajta menni, ám ekkor ért az újabb meglepetés, ahogy még egy hasonló, ám kicsit kisebb árok következett. Majd még kettő: a harmadik (körülbelül úgy ötven méter megtétele után jött) akkora volt, mint a második, az utolsó pedig, mint az első, és ez ugyanolyan távolságra volt a harmadiktól, mint a második az elsőtől. Ekkor jöttem rá, hogy ez a négy árok valójában kettő hatalmas méretű, koncentrikus ellipszis-alakú mélyedés. Felfedeztem, hogy a mélyedések környékén (kívül és belül egyaránt) satnyább a növényzet, mintha később kezdett volna csak kifejlődni valami miatt. Még egy darabig eltöprengtem a mélyedések funkcióján, ám semmi értelmes magyarázatot nem találtam. Egyedül a vízgyűjtő jutott eszembe, ám a fennsík nagyon egyenes felület, ha van is valamilyen irányú dőlésszöge, az nagyon minimális, és akkor a falusiaknak nem jelent sok segítséget.

Továbbhaladtam a falu felé, ezúttal óvatosabban, így bő negyedórába telt, míg odaértem. A Garabonciás-hegyet még közelebbről láttam, ám innen most nem tűnt olyan visszataszítónak. Ellenkezőleg: a lassan felkelő nap sugarainál megkapóan szépnek találtam, ahogy fényben úszik kopár sziklacsúcsa. Tekintetem ismét a fakunyhókra tévedt, majd a fakunyhókból előbukkanó néhány arcra. Körülbelül egy tucat ember ácsorgott, köztük néhány gyerek. Hirtelen egy szót se tudtam szólni, annyira meglepődtem kinézetükön. Valamennyien szakadt rongyokban, ápolatlanul, gubancos hajjal és kosztól sötétedő ábrázattal figyeltek. Az egyik megtermettebb férfi, ki őszülő haját szalmakalappal fedte, lépett előrébb, majd megkérdezte, hogy ki vagyok.

Bemutatkoztam, felmutattam a jelvényem, majd elmondtam, hogy egy eltűnt kisfiú ügyében nyomozok, aki ezen a környéken veszett el, és hogy nem látták-e véletlenül. Amikor ezeket kimondtam, bár közben a férfinek magyaráztam, szemem sarkából láttam, hogy a többiek mintha összeráncolták volna a homlokukat. Neki mintha nehezére esett volna felfogni, amiket mondok, mert vagy egy fél percig erősen gondolkozott. Aztán csak annyit mondott, hogy nem tud semmiféle eltűnt kisfiúról.

Elmondtam, hogy én azért szeretnék körülnézni. Bólintott, de közben azt motyogta, hogy az ő falujuk egy békés falu, ahol nem történnek ilyesmi dolgok.

Ekkor már egyre biztosabb voltam abban, hogy ezek tényleg csángók lehetnek. A beszédük túl régiesnek hangzott, és a magyar nyelvnek ezt a fajta régi dialektusát csakis a moldvai csángók őrizték meg.

Megismételtem, amit azelőtt mondtam, és hozzátettem, hogy ne próbálja akadályozni a hivatalos közegek nyomozását. Bőszen bocsánatot kért, és azt mondta, hogyha így áll a dolog, akkor körbevezet a faluban, nehogy a többiek „helytelenkedjenek”. Miután ezt kimondta, hátrafordult, mire a többiek elvonultak, majd visszafordult felém. Bólintottam, és mondtam, hogy beleegyezek, hogy segítse a nyomozást, de ahhoz előbb le kell igazoltatnom és meg kell néznem, mi van nála.

Ekkor láthatóan kétségbeesett, és ijedten nyögte ki – szó szerint –, hogy nincsenek nála most a személyes iratai. Talán még el is hittem volna, ám ami miatt bizalmatlan lettem, az az, hogy senkinél se voltak iratok a faluban. Végigjártuk a néhány tucat házat, ám sehol se tudtam a különös lakókból semmi érdemlegeset kiszedni, főleg, mert alig értettem a beszédüket, kísérőmnek kellett segítenie – már ha megértettem, ő mit mond. Különösnek találtam a régies beszéd mellett a modern világ eszközeinek teljes mellőzését is a falusiak részéről: hagyján, hogy televízió vagy telefon nem volt, de még közművek sem.

Mielőtt visszaindultam volna kocsimhoz, rágyújtottam egy cigarettára, majd kísérőmhöz fordultam és pár dologra rákérdeztem: Miért mellőzik a modern dolgokat? Miért nem volt senkinél se papír? Miért nem tudták néhányan megmondani a vezetéknevüket? Miért nincs templom a faluban? Tulajdonképpen mi is a falu neve?

Valamennyire választ is kaptam.

Elmondása szerint „nincs szükségük” nekik azokra a dolgokra, amiket mondtam. Második kérdésemre a válasza az volt, hogy azért nem voltak papírjaik, mert egy „messzi helyről” jöttek ide, és még nem sikerült „bizonyos dolgokat elintézni”. Ami a vezetéknevet és a templomot illeti, elmondta, hogy ők nem keresztények, „más isteneik” vannak, és így a szokások is mások, például ami a vezetéknevet illeti – ami csak keveseknek van –, de biztosított, hogy nem hágják át a törvényeket és lesznek vezetékneveik azoknak, akiknek nincs. A falujukat pedig Garabonciásnak nevezték el, a hegy után.

Egy kicsit érdeklődni próbáltam még a vallásuk után valamint azt illetően, pontosan honnan jöttek. A vallásukra vonatkozó kérdésre azt a választ kaptam, hogy arról ő nemigen beszélhet, mert a legtöbb dolgot csak a beavatottak tudhatják. Hogy pontosan honnan jöttek, arra egy kis gondolkodás után azt felelte, hogy „természetesen Moldvából”. Úgy mondta, hitbéli nézeteiket nem nézték jó szemmel az ottani katolikusok, ezért jöttek el onnan.

Mire minden kérdésemre lassan, nagy nehezen válaszolt, a cigarettámat már tövig szívtam, így rágyújtottam még egyre, majd bólintottam és elindultam visszafelé.

Valahogy gyanúsnak találtam ezt az egészet. Már jóval a falun kívül voltam, amikor eszembe jutottak a mélyedések. Szitkozódtam magamban egy kicsit, majd úgy döntöttem, visszanézek még úgyis ide, és akkor majd azok felől is informálódok.

Alighogy elindultam, megpróbáltam telefonálni a kollégáknak, hogy nézzenek utána jobban a fennsík-lakóknak, ám nem volt térerő a mobiltelefonáláshoz. Mielőtt odaértem volna bő egy óra múlva a kocsimhoz, az a kellemetlen érzésem támadt, hogy követnek, ezért többször hátrapillantottam. Ám egyszer sem láttam semmit, csupán a Garabonciás-hegy csúcsát, és a zord, néma tájat. Körülbelül kétszáz méterre az autómtól észleltem utoljára, hogy valaki mintha követne és figyelne. Oda is kiabáltam, ahonnan a zörejeket sejtettem, még valami olyasmit is mondtam, hogy a hatóság emberével ne szórakozzon, ám nem történt semmi. Végülis, lehetett akármilyen állat.

Miután az autómba beszálltam, örömmel tapasztaltam, hogy már van térerő, így telefonáltam. Kollégáimnak elmondtam, amiket megfigyeltem Garabonciás falu lakóival kapcsolatban és felsoroltam annak a néhány lakosnak a nevét, akiket felírtam a noteszembe, hogy járjanak utánuk. Az a tény, hogy nem voltak irataik, és a különös vallás is döbbent csodálkozást váltott ki a vonal túlsó oldalán, ők se tudtak semmilyen magyarázatot mondani hirtelenjében. A különös mélyedésekre meg főleg nem.

Miközben haladtam visszafelé az autóúton, kigondoltam, hogy még aznap este fogok visszamenni, és megpróbálom óvatosan kifigyelni a falusiakat. Az erdő és a fák valahogy most még fenyegetőbbnek tűntek, akárcsak a kopár sziklák, főleg azzal a tudattal együtt, hogy tudtam, valaki biztosan követett, méghozzá valaki a faluból, mintha azt figyelte volna, mikor tűnök már el. Ahogy a komor fák között haladtam, olyan érzésem volt, mintha a természet összeesküvést szőtt volna ellenem a falusiakkal együtt, hogy távol tartsanak a fennsíktól. Őszintén szólva, legszívesebben soha többet nem mentem volna vissza, ám muszáj volt, a körülmények miatt. Az ösztöneim azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben velük, és ez kapcsolatban van az eltűnéssel. Persze az is átvillant az agyamon, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz, viszont akkor lehet, hogy esetleg lebuktathatok egy illegálisan az országban tartózkodó csoportot… Illegálisan… Utólag belegondolva, elég nevetséges feltételezés volt, hisz honnan jöhettek volna külföldről ide magyarok? A megmaradt Magyarországról aligha, esetleg Ukrajna területéről, de… Az a különös tájszólás, ahogy beszéltek, még csak hasonlót sem hallottam azelőtt! Itt elsősorban nem arra a férfira gondolok, aki kísérőm volt, az ő szövegét még nagyjából megértettem, de ami a többieket illeti, értettem ugyan, hogy magyarul beszélnek, de azt nem, vagy csak alig-alig, hogy mit.

Visszafelé lassabban kellett vezetnem, így alig érkeztem vissza ebédidőre – azaz délután egy órára – a kisszentmártoni őrsre. Az egyik fiatal és lelkes kollégám, Takács Áron rögtön le is rohant, amint beléptem az ajtón. Minden egyes mondatára tisztán emlékszem máig is:

– Nyomozó úr! – mondta izgatott hangon. – Biztosan jól írta le ezeket a neveket? Átnéztünk minden adatbázist a számítógépeken, és ezek az emberek – ha azok, akiknek mondják magukat – sose voltak Románia állampolgárai! Ez biztos, mert felhívtuk a jászvásáriakat is, és ők se tudnak semmiféle Csángóföldről kivándorolt vallási csoportról, egyszóval, uram, ezek az emberek nem azok, akiknek mondják magukat!

Ez volt az a pont, ahonnan fordulópontot vett az ügy. Megkértem Takácsot, hogy ebéd után jöjjön velem vissza a hegyre, valamint értesítettem a többi kollégát, hogy készüljenek, mert bármikor hívhatjuk őket, és akkor azonnal jöjjenek fel a fennsíkra.

Annyira izgatott voltam, hogy kevés falatot tudtam leerőltetni a torkomon, de Takács se fogyasztott valami sokat. Már az ebéd közben azon spekuláltunk, kik lehetnek ezek az emberek, és folytattuk útközben is, miután beszálltunk az autómba.

Próbáltam minél gyorsabban nyomni a gázpedált, amennyire lehetett a hepehupás, kacskaringós úton, hogy minél hamarabb odaérjünk, mielőtt még elkezd besötétedni, ám körülbelül az út felénél nem várt akadályba ütköztünk. Egy hatalmas, vaskos fa kidőlt törzse elállta az utat. Megkerülni lehetetlen volt a sűrű miatt, ezért kollégámmal kiszálltunk az autóból, hogy megnézzük, nem lehetne-e valahogy eltávolítani. Döbbenten vettük tudomásul, hogy a fa nem korhadás miatt dőlt ki, hiszen teljesen egészséges volt: a nyomokból jól látszott, hogy valaki direkt vágta ki, méghozzá fejszével, a sárban pedig emberi lábnyomok látszottak. Még azt is meg tudtuk állapítani, hogy fentebbről érkezett és oda is tért vissza az a valaki. És ez a valaki csakis a fennsík felől érkezhetett.

Rendkívül nagy erőfeszítésbe telt, mire odébb tudtuk úgy mozgatni a fát úgy kilencven fokkal, hogy elférjünk az úton. Noha nem voltunk gyengék, szinte centiméterről-centiméterre toltuk odébb, és sajnos mire végeztünk, meg kipihentük a fáradalmat, sok értékes időt vesztettünk. Utólag már tudom, hogy ez is volt a fennsík lakóinak a célja…

Pihenés közben Takács felvetette, hogy hívjunk erősítést, de emlékeztettem rá, hogy célszerűbb egyelőre ketten a faluba menni, mintha nem is gyanakodnánk, és ha megbizonyosodunk bűnösségükről, hívunk erősítést.

Sajnos valóban éppen elég időt vesztettünk ahhoz, hogy mire odaérjünk, már alkonyodjon – amit el akartunk kerülni. Pár hónappal ezelőtt még világos lett volna, de már november közepe volt. Óvatosan haladtunk ismét fel a sziklás kapaszkodón a fennsíkra. Amikor végre felértünk, a táj még fenyegetőbbnek tűnt a Garabonciás-heggyel együtt, aminek sziklája mintha világított volna a szürkületben, ami lassan éjszakába fordult. Mehettünk volna zseblámpával, de direkt nem tettük, nehogy észrevegyenek már messziről a falusiak és felkészüljenek a fogadásunkra.

Amikor elértünk a különös mélyedéshez, megmutattam Takácsnak. Az alján, megfelelő takarásban minimum fényerőre kattintottuk fel a zseblámpát, hogy egy kicsit még megvizsgáljuk. Óvatosan körbejártuk, és közben elmondtam neki a tapasztalataimat, hogy ez két szabályos koncentrikus ellipszis, és megmutattam neki a növényzet furcsaságát. Talán most tűnt fel nekem is igazán, mennyire hatalmas és különös ez az egész. Ahogy én is, Takács is teljesen tanácstalan volt vele kapcsolatban. Annyira természetellenes volt, csakis emberi kéz alkothatta. Ám hogy mi célból, arra nem volt akkor ott semmilyen magyarázatunk. A vízgyűjtőt, amire korábban gondoltam, elvetettem, ebben Takács is egyetértett, majd elmondta, hogy talán a falusiak különös vallásának még különösebb szentélye ez.

Ekkor döbbentünk rá, hogy túl sokáig vizsgáltuk a két mélyedést, legalább egy fél óráig, és az éjszaka közben már alászállt. Előjöttünk, és körülnéztünk. Megborzongtam, ahogy a közben beindult hideg szél megérintette arcomat. A sötétség mindent körülölelt, csupán a fejünk fölött világítottak a csillagok és a hold. Jó jel volt, legalább viharra nem kellett számítani, és haladhattunk tovább nyugodtan zseblámpák nélkül.

Feltűnt, hogy semmilyen fény nem szűrődik ki a faházikókból, ezért alig találtunk oda a faluhoz, Garabonciáshoz. Ezúttal azonban senki nem fogadott. Egyetlen árva lélek nem sok, annyi se volt sehol sem a faluban. Akárhová kopogtattunk, nem érkezett válasz, ezért egy-két ajtót betörtünk. Minden házban csak por és néma csend volt.

További apróságok miatt még furcsábbnak tűnt a falu. Nem csak a modern dolgokat vetették el láthatólag, de nem volt például kút vagy istálló sem a faluban; sehol nem voltak háziállatok, legfeljebb csótányokat és pókokat láttunk a poros házakban. Ahogy az állattartásnak, a növénytermesztésnek sem volt nyoma például kiskertekben, mintha csak gyűjtögetésből és vadászatból élnének; végül, hangozzék bármily hihetetlenül is, de ez az igazság: a házakban nem voltak ágyak, sőt, semmilyen fekhelyek, sem mosdók, fürdők, tűzhelyek vagy konyhák. Minden átkozott ház néhány szobából állt, amelyekben kivétel nélkül székek és asztalok sorakoztak. Egyszóval egyik se volt olyan, mint a normális emberek lakhelye.

Körülbelül négy ilyen, egymáshoz nagyon hasonló faházat néztünk meg. A többit csak terveztük átnézni, hogy esetleges rejtekhelyek után kutassunk, ám amikor a negyediknek az ajtaján kiléptünk, ránéztem a Garabonciás-hegyre. Már említettem, hogy szürkületkor úgy tűnt, mintha a sziklás csúcsa világítana. Az még csak káprázat lehetett, ám ezúttal valóban világított: rengeteg apró, mozgó fényforrás derengett fel.

Takács és én hamar megbeszéltük, hogy odamegyünk. Csakis a falusiak lehettek, úgy gondoltuk, talán valamiféle szertartásukra készülődnek. Ám fogalmunk sem volt, hogyan lehet oda feljutni. Ám ha a falusiaknak sikerült, nekünk is sikerülhet, léteznie kell valami kitaposott útvonalnak.

Sejtésünk bevált, és a sárban megmaradt friss nyomok azon csoportját követtük, amelyek vélhetően a hegy felé indultak el. Látszott, hogy nem először indultak el arra. Egy kicsit lejjebb kellett ereszkednünk a fennsík túlsó szélén, ezúttal azonban szerencsére nem volt meredek a kapaszkodó. A nyomok egy, a fennsík szélét és a Garabonciás-hegy alsóbb részét összekötő, hatalmas szakadékon átívelő függőhídhoz vezettek. Mikor odaértünk, a csúcs balkéz felől volt, és a hatalmas, gigászi fenyőfák eltakarták, így szerencsére felkattinthattuk a zseblámpáinkat, hogy óvatosan átkeljünk a hídon.

Amikor átértünk, az ösvény egy rövid szakaszon még viszonylag biztonságosan folytatódott, ám egy száz méter múlva már meredeken tartott fölfelé, a csúcsnak. Nem tudom, mikor kezdhették a falusiak, de mi akkor hallottuk először éneküket, amikor az említett rövid szakasz végére értünk. Éneket mondtam, de inkább valamiféle ritmustalan, elmebeteg kántálás-féle volt, szabálytalan időközönként hatalmas, artikulátlan ordításokkal tarkítva. Nem értettük, mit dalolnak, de akaratlanul is beleborzongtunk, ahogy hallgattuk egy darabig. Mintha nem is emberek adták volna ki ezeket a kakofonikus zajokat. Úgy döntöttünk, ismét lekattintjuk zseblámpáinkat, és inkább lopakodva közeledünk.

Lépésről-lépésre, rendkívüli óvatossággal haladtunk egyre feljebb a meredek lejtőn csőre töltött fegyvereinkkel. A Garabonciás-hegy nem nagyon akarta, hogy feljebb jussunk, mintha valaki visszalökött volna minket, amikor megcsúsztunk olykor. Ám már nem kellett sok, és mindjárt a csúcs közelében jártunk. Egyre jobban hallottuk a falusiak nyugtalanító, különös kántálását, és egyre tisztábban láttuk a fényeket, amikről már sejtettük, hogy fáklyák fényei. És valóban mozogtak, ahogy néha a sziklacsúcs szélén felbukkant egy-egy.

Szerencsére a csúcs oldala nem volt olyan meredek, mint számítottuk, sőt. Habár az ösvény folytatásaként, melyről letértünk, egy emberi kéz vájta mesterséges lépcső vezetett fel, mi inkább nem onnan közelítettünk. Sem én, sem Takács nem voltunk tapasztalt hegymászók, ám mégis meglepően könnyen találtunk fogódzkodókat. Óvatosan, mint a lapuló patkányok néztünk fel. Én ekkor majdnem kibillentem egyensúlyomból, nem csak a hirtelen jött széllöket, hanem a látvány miatt is.

Kezükben fáklyáikkal, kivetkőzve emberi mivoltukból úgy vonaglottak rongyos ruháikban – mind a férfiak, nők és gyerekek – őrülten dalolva, láthatóan eksztázisban, mintha egy láthatatlan bábmester irányítaná lépteiket. Semmilyen magyar szót, de még románt – vagy valami szlávosan hangzót – sem fedeztem fel az őrült ricsajozásukban, sőt, az egész „dal” felépítése nem emberinek hangzott. Még furcsább volt az a valami, ami körül táncoltak. Egy számomra most is meghatározhatatlan színben vibráló, körülbelül másfél méter magas hasáb alakú tárgy volt, tetején egy görbe drótszerűséggel, amely arra a furcsa ritmusra forgott körbe-körbe, ahogy a dal szólt, néha pedig mintha az égre is rávilágított volna. Nem tudtam volna megmondani, milyen anyagból készülhetett, még sohasem láttam ahhoz foghatót.

Úgy tűnt, megvan a magyarázat az égen látható fényekre…

Szerencsénkre a falusiak annyira önkívületi állapotban voltak, hogy fel se fedeztek volna minket. Alig pár perce bámultam őket és azt a fura tárgyat, amikor Takács megbökött a könyökével. Azt súgta, hogy tőlünk jobboldalt, a szikla szélén mintha egy másik valami körvonala látszana. Ahogy az egyik fáklyás arra vonaglott, én is jobban észrevettem. Döbbenten láttuk, hogy egy emberi lény fekszik ott megkötözve. Nem tudnám biztosan megmondani, hogy az elrabolt kisfiú volt-e az, és azt se, hogy élt-e még, vagy csak el volt kábítva. De biztos, hogy ember volt, és az is biztos volt, hogy veszélyben van. A döbbent Takácsnak odasúgtam, hogy visszamászunk, felmegyünk a lépcsőn, előrántjuk pisztolyainkat, és azonnal letartóztatjuk őket. Ezzel véget vetünk ennek a szertartás-félének, majd erősítést hívunk.

Alighogy ezt elmondtam neki, puskalövés dörrent az éjszakában, és Takács holtan zúdult le mellőlem.

Abbamaradt a kántálás és a tárgy vibrálása is. Egy pillanat se telt el, reflexeimnek engedelmeskedve leugrottam és szabályosan legurultam a hegy oldalán. Időben, mert közben újabb lövést hallottam, és homályosan azt is, ahogy a falusiak egy része letódul a csúcs felől. Észrevették hát, hogy figyeljük őket, mert az a valaki, aki megölte Takácsot, alighanem attól a perctől kezdve a nyomomban volt, hogy elhagytam a falut, és csak az alkalomra várt. Hogy miért pont akkor tette, félbeszakítva saját társai rituáléját, azt nem értettem, talán korábban a környéket járhatta.

Nem volt időm most ilyesmin gondolkozni, hisz tudtam, üldözőbe fognak venni. Aligha volt esélyem így ellenük, hogy van köztük valaki, akinek fegyvere van, és ráadásul ismerhetik a terepet, mint a tenyerüket. Ezért amikor villámgyorsan lábra álltam – bár a gurulástól sajgott minden izmom –, menekülni kezdtem. Hogy merre, arról fogalmam sem volt, de nem számított, az életösztönöm csak arra sarkalt, minél hamarabb tűnjek el a közelükből, utána gondolkodhatok.

Újabb puskalövések dördültek, de szerencsére nem túl közel, inkább vaktában adhatták le őket. Ennek ellenére rettenetesen féltem, szívem a torkomban dobogott. Hallottam, ahogy eszeveszetten kiáltoznak mögöttem. Tudtam, hogy addig nem nyugszanak, míg el nem kapnak végre engem is. És meg nem ölnek…

Az erdő hatalmas, örökzöld lombteteje miatt nappal is félhomályba burkolózott, most meg úgy tűnt, teljes sötétségbe: alig-alig szűrődött át a sápatag hold és a csillagok elhaló fénye. A ritka, ám sunyi aljnövényzet hangoskodott lépteim alatt, mintha szövetkezett volna üldözőimmel. Hosszú perceken át csak futottam és futottam, nem törődve semmi mással. Aztán végre úgy éreztem, sikerült őket leráznom. Hátranéztem, de nem láttam a gyűlöletes fényeket, és a hangjukat se hallottam. Teljes, halálos csönd uralkodott az évezredes fák között, még egy magányos bagoly se huhogott. Egyszerre volt megnyugtató és nyomasztó is.

Még egy jó negyedórán át tovább futottam, és egy tisztáson kötöttem ki.

Itt tértem először igazán ismét magamhoz. Tudtam, hogy bár alighanem csodával határos módon lehagytam őket, de azért nem szabad elbízni magamat. Lehet, hogy taktikát váltottak, és csendesen üldöznek tovább, ezért a tisztás szélére húzódtam, egy cserje takarásába. A pisztolyom és a mobiltelefonom is nálam volt, csak a zseblámpát vesztettem el, de az nem számított. A pisztolyt az egyik kezembe vettem, a mobiltelefont pedig a másikba. Szerencsémre volt gyenge térerő, így tudtam telefonálni. Gyorsan vázoltam suttogva a kollégámnak a helyzetet, hogy Takácsot megölték és alighanem a kisfiú is náluk van, valamint hogy én pedig eltévedtem a menekülés miatt. A vonal túlsó végéről alig hallottam, hogy mit válaszol, majd el is ment a térerő, és nem akaródzott visszajönni. Csak reménykedhettem benne, hogy hallotta rendesen, amit mondtam.

Úgy döntöttem, fegyverrel a kezemben várok tovább, hogyha esetleg mégis a nyomomban vannak és felbukkannának, megpróbáljam lelőni a puskást. Bő negyedóra után éreztem csak úgy, hogy biztonságban vagyok. Gyenge irányérzékemmel megpróbáltam belőni, merre kell elindulnom, hogy rátaláljak a kanyargós szerpentinek útvonalára.

Fogalmam sem volt róla, mennyi ideig bolyonghattam a sűrű vadonban, még mindig óvatosan, néha loholva, néha hosszúléptekkel gyalogolva, mint egy fáradt, megsebzett vad, de örökkévalóságnak tűnt abban az átkozott, fekete vadonban.

Egy újabb tisztásnál is megpihentem közben, rágyújtottam az utolsó szál cigarettámra, és az égre néztem. Furcsa jelenséget láttam ekkor, egy érdekesen mozgó csillagot – vagy valami más objektumot –, ami mintha egyre közeledett volna a Föld irányába a világűrből, ám nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget akkor, arra gondolván, nyilván egy meteor, hisz láttam én már éppen elég furcsaságot aznap. Nem sejtettem, hogy a java még hátravan…

Pár perc alatt gyorsan elszívtam a cigarettát, gondosan eltapostam a csikket, majd tovább indultam. Ekkor már nem jártam messze az úttól.

Amikor megérkeztem, ismét megálltam egy rövid időre kifújni magamat. Veszélyérzékemnek engedelmeskedve az út szélére húzódtam és elbújtam, hogy megvárjam, mikor hallom majd az autók zaját, habár fogalmam sem volt, odaérhettek-e már vagy nem. Egy pár perc múlva jutott eszembe, hogy ismét megpróbálhatnék telefonálni, amikor szaporázott lépéseket hallottam.

Lentről felfelé, a fennsík irányába loholt az út tőlem átellenes szélén egy férfi szalmakalapban és a kezében puskával. Elfojtottam a lélegzetemet is, pedig legszívesebben hangosan ziháltam volna a fáradtságtól. Megvártam, amíg elhalad előttem és akkor én a meglepetés erejével, hátulról lefegyverezhetem. Megkockáztattam, hogy mögötte is haladhat más valaki, de pillanatnyilag nem kínálkozott jobb megoldás.

Alighogy előugrottam, rá kellett döbbennem, hogy ellenfelemnek rettenetes reflexe van. Gyorsan hátrafordult, és azzal a lendülettel rá pár pillantásra már lőtt is volna. Egy töredék-másodpercnyi előnyömnek köszönhetem csupán az életem. A férfi nagyot üvöltve, gyomrához kapva összerogyott és puskáját kiejtette a kezéből.

Közelebb mentem, a puskát odébb rúgtam, és a pisztolyt rátartottam. A holdfénynél látszott, hogy korábbi kísérőmmel van dolgom. Alighanem ő volt az is tehát, aki követett, és aki a fát kidöntötte az útra. Ráüvöltöttem, hogy adja meg magát – habár, mivel gyomron találtam és nem volt segítség, lassú halálra volt ítélve –, és akartam még valamit mondani, de ekkor megakadt bennem a lélegzet. Mert alighogy megszólaltam volna ismét, rám nézett agóniájában összeszűkült szemével, és rettenetesen, embertelenül vicsorgott rám és hörgött, mintha egy démont sebeztem volna meg. Azonban egy fél perc múlva a csillagok felé nézett, karját levette vérző hasáról és az ég irányába mutatott. Csupán pár szót üvöltött, melyeket sosem felejtek el. Értettem is a szavait, hiszen magyarul mondta, igaz, valami elképesztően idegen hangsúllyal:

– Jönnek! Ó, istenek, gyertek értem is, vigyetek el szent, tiszta városotokba! Ne hagyjatok itt, a holtak országában!

Ezután elhallgatott örökre.

Riadtan néztem az égre, mert szavaira felvillant előttem az, amit nemrég a tisztáson láttam. És ekkor olyan nyomorult, páni iszonyat vett erőt rajtam, amit soha életemben azelőtt nem éreztem. Az a valami, amit a tisztáson észrevettem, már belépett a Föld légterébe, és egyre jobban közeledett. Valamiféle korong volt, talán ellipszis alakú. Döbbenten vettem észre, ahogy irányt vált, egyenesen a Garabonciás-hegy és a névtelen fennsík irányába. Alig telt el néhány szempillantás, hirtelen óriási fényár öntötte el az egész környéket. Nem villámlás volt, hisz egy percig legalább eltartott. Nem olyan fény volt ez, ami a mi világunkba való. Az a fajta különös színű fény volt, amit az a hasáb alakú tárgy is árasztott magából fent a csúcson. És valami vibráló hang is társult hozzá, amely bár halk volt, mégis úgy éreztem, hogy az idegeimbe hatol. Ó, Istenem! Mintha egyszerre lett volna külső hangforrás és az agyamból jövő!

A szörnyű fénynek hirtelen, alig egy perc múlva töredékére gyengült az ereje, bár addig nem tért vissza teljesen az éjszaka sötétje, amíg az a valami ismét el nem tűnt. Ez azonban már csak pár röpke pillanatba telt. Már akkor is gyorsnak tűnt az az objektum, amikor megjelent, ám most sokkalta gyorsabban szállt vissza. Talán a hangnál és a fénynél is gyorsabban száguldott ki a jéghideg Kozmosz ismeretlen, iszonyatos feketeségének dimenzióiba, üdvözölve a hatalmas, fagyos csillagokat, és elhagyva a mi kis porszemnyi földi világunkat.

Nem tudtam mást tenni, minthogy vártam tovább. Döbbenetemben nem jutott hirtelen eszembe semmi, el is felejtettem, hogy hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, és hogy két – rosszabb esetben inkább három – halott kísérte utamat. A máskor baljós vidéket most kifejezetten barátságosnak találtam, és akkor kezdtem visszazökkeni a valóságba, amikor hirtelen feltámadt ismét a szél. Mintha a természet is fellélegzett volna.

Nem tudom, hány percbe tellett, mire végre meghallottam az autók hangját. Nem sok mindenre emlékszem innentől. Egy kollégám mesélte el, hogy csak rémültem nyöszörögtem percekig, ezért az egyik autóba beültettek, és nyugtatót adtak, amitől elaludtam. Ezután felmentek oda, ahol jártam – közben észrevették az én kocsimat is, amit lelöktek egy szakadékba –, ám a fennsíkon a furcsa, üres házakon kívül nem találtak semmit. Látták a mélyedéseket, sőt, mint megtudtam, több is volt, hasonló alakúak, köztük egynek a környékén tűzforró volt a föld és a növények mind el voltak halva. Friss volt…

Egyébként semmit nem találtak a szerencsétlen Takács Áron holttestén kívül, akit pár nap múlva örök nyugalomra is helyeztek. A Garabonciás-hegyen és a névtelen fennsíkon sem volt senki és semmi. Átkutatták a környéket kicsit később kutyákkal és tapasztalt vadászok segítségével, körözést is kiadtak, de soha többé, azóta sem bukkantak a titokzatos falusiak nyomára.

Ami engem illet, pár napot egy szanatóriumban töltöttem sokkos állapotom miatt. Amikor kiengedtek, akkor mondta el a kollégám ezeket. Miután befejezte, Takács gyilkosának holtteste felől érdeklődtem, amire azt a választ kaptam, hogy a titkosszolgálat elvitte, és azóta sincs semmi információ. Sőt, egészen addig nem adhatnak ki sajtóközleményt a történtekről, amíg a titkosszolgálat nem jelez, noha egész Kisszentmárton fel van bolydulva, mint egy méhkas, és egész Romániából jönnek a firkászok.

Engem még aznap este felhívott valaki, hogy közölje, másnap nyugalmazni fognak állapotom miatt, és hogy ne aggódjak, tisztes nyugdíjt kapok és még ki is fognak tüntetni. Csak hallgassak arról, ami történt. Amikor megkérdeztem, kivel beszélek, a telefon már elhallgatott.

Lassan négy év telt el a történtek óta. Négy átkozott év, tele lidérces éjszakákkal. Attól félek, talán soha nem fog kiderülni, mi is az igazság. Talán csak a Garabonciás-hegy tudja a választ. A már említett rendőrségi- és sajtóvéleménnyel ellentétben nekem, aki átéltem, teljesen más, iszonyú elméletem van a történtekre.

Vissza se merek emlékezni, de valahányszor földönkívüliekről hallok, vagy az égboltra nézek éjszaka, főként ha feldereng egy hullócsillag, még élesebben eszembe jutnak a dolgok. Talán… A Garabonciás-hegy csúcsa, mint afféle jelzőtorony, azzal a szerkezettel… A névtelen fennsík, mint leszállópálya… A mélyedések, azaz ördögszántások, mint a leszállások nyomai… Istenem! Emberrabló idegenek, akiket istenekként tisztelnek… És ők… Az idegenek kísérleteket folytatnak, és ezek újabb kísérleti alanyokat szereznek… A rituálé, legalábbis amit annak hittünk, ami üzenet a nyelvükön, a szerkezet segítségével…

Valóban hihetetlenül hangzik, még nekem is. De van még valami, ami miatt nem gondolom azt, hogy őrültség.

Említettem a nagyváradi informátoromat és azt a középkori krónikát, amit rendelkezésemre bocsátott. Amikor a fordításában ahhoz a részhez értem, ahol az inkvizítorok elkapták azt az embert, aki később megszökött tőlük, mintha még egyszer átéltem volna elmém legmélyén a borzalmakat.

Akkor értettem meg igazán a magyarázatot a furcsa magyar beszédükre. Ugyanis a szalmakalapot viselő puskás férfinak – aki körbevezetett a faluban, és aki később megölte Takácsot – a nevére emlékeztem, hiszen bemutatkozott. És a neve megegyezett a krónika tanúsága szerint az inkvizítorok által elfogott férfiével, ki hét évszázaddal ezelőtt látta meg a napvilágot, majd társaival együtt örökre eltűnt: Uzsoki András.