A horror-vígjáték zsánere sosem szűkölködött a műfajt reprezentáló filmekben, és ez az utóbbi évekre szintén igaz volt. Egy jó horror-vígjátékra mindig megvolt az igény, már csak abból az alapból is kiindulva, hogy egy első ránézésre két teljesen különböző és ellentétes műfaj összegyógyításával próbálkozik, ami sokak érdeklődését felkeltheti, és pont emiatt születhet meg annyi élvezetes és frenetikus darab, ám szokás szerint itt is létezik az érme másik oldala, és ugyanígy borzalmasan rossz, szánalmas, vagy unalmas darabok is létrejöhetnek. Nehéz megtalálni a tökéletes elegyet, de legalább a tisztes alapot sokaknak sikerül elérni. A 2010-es években több horror-vígjáték is készült, amik méltóak voltak a közönség figyelmére, és úgy tűnik ez a tendencia továbbra sem áll meg. Nemrég a Werewolf Within volt, ami igazi kellemes meglepetést tudott okozni, és egy valóban szórakoztató és szerethető filmélményt nyújtott, a vérfarkas mítosz krimivel és vígjátékkal való vegyítésével. És ha már mitikus teremtmények, a vérfarkasok mellett érdemes előhozni még a vámpírokat is, hiszen az évek során elég sokszor szolgáltattak alapot több horror-vígjátéknak is, és ezek többségében sikeres próbálkozásnak is bizonyultak. Ezúttal a Shudder streaming szolgáltató volt, ahol ismét előrukkoltak egy hasonló produkcióval, ami bár 2020-ban már elkészült, de csak nemrég vált elérhetővé széles körben is.

Eugene (Jack Rowan), William (Fra Fee), Claire (Louisa Harland) és SP (Michael Hough) egy kis építőmunkás csapat tagjai, akik egy apró írországi faluban tengetik mindennapjaikat. A hely különlegessége – a Bram Stoker nevével fémjelzett kocsmájuk mellett – , hogy a környéken egy legendás vámpír, Abhartach nyughelye is megtalálható, legalább is a legenda így tartja. A kis baráti társaság életét amúgy is sok kellemetlenség árnyékolja be, és ezen még az a hálátlan megbízás sem segít, aminek keretein belül teljesen le kéne dózerolniuk az ősi temetkezési helyeket és szent földeket, aminek a helyi lakosok finoman szólva sem örülnek. Ám, ahogy halad előre a munka, hőseink megbizonyosodnak arról, hogy a régi legendák nem csak ostoba dajkamesék voltak, mert amint feltúrják a régi kőhalmokat, maga Abhartach is feléled hosszú álmából, és a környékbeliek vérével kívánja csillapítani étvágyát.

A film külön érdekessége, hogy Abhartach legendája egy valódi, korai Ír legenda, amiből sokak állítása szerint Bram Stoker is szerezhetett némi ihletet a Drakula megírásához. A legenda szerint Abhartach egy kegyetlen ír király, és varázsló volt, aki halála után vámpírrá vált, és tovább terrorizálta a környékbeli népeket. Az emberek egy szomszédos törzsfőnöktől, Cathántól kértek segítséget, aki két alkalommal is megölte, és eltemette a vámpírt, ám az minden alaklommal visszatért. A törzsfőnök végül egy druidához fordult tanácsért, aki azt javasolta, hogy az élőhalott szívét egy tiszafa karóval szúrja át, majd temesse el fejjel lefelé, és borítsák be hamuval, ágakkal és tövisekkel. Ez így is történt, a sírra pedig egy hatalmas kőlapot helyeztek, amit sohasem szabadott elmozdítani, mert akkor a vámpír újra feltámadna. Sőt mi több, ez a sír elvileg megtalálható Londonderry/Derry megyében, és ma már Slaghtaverty Dolmen néven ismert, de a helyiek úgy is hivatkoznak rá, mint „Az Óriás Sírja”. Külsőre az ember csak egy nagyobb követ láthat, két kisebb társaságában egy galagonya fa alatt, ám sokakban még élnek a régi babonák, és rettegve gondolhatnak arra, hogy az ír legendák kegyetlen vámpír királya még most is itt nyugszik. Ez az alap pedig rengeteg potenciált rejt magában, nemcsak egy horror-vígjátékhoz, hanem bármilyen komolyabb vámpíros témájú horrorfilmhez. Csodálkozom is, hogy eddig nem nagyon használták fel ezt a legendát. De persze ez még önmagában nem feltétlenül garancia egy jó filmhez.

A Boys from County Hell ígéretesen indít. Lassan építkezik, hagy időt arra, hogy kibontsa szereplőit, és megismertessen minket az adott helyzetekkel és kapcsolati viszonyokkal. Egy vígjáték alapjáraton sok esetben a karaktereire is kell, hogy támaszkodjon, és ezt a készítők is tudták, ezért szereplőiket rendesen kidolgozták, és a film első felében kellő időt szánnak a bemutatásukra. Úgy alapjáraton véve egy jóval karakterközpontúbb filmről beszélhetünk, ami így jóval intimebb és bensőségesebb drámákat tud elénk tárni. A szereplők nagyja tényleg kedvelhető, és tudunk is értük izgulni. Ám úgy igazán kiemelkedő figurát nem nagyon lehetne mondani közülük, egyedül talán a hőseink főnökét, – és a főszereplő apját – Franciet játszó Nigel O'Neill az, aki kicsit kilép a többiek közül frenetikus beszólásaival és enyhén bunkó, lenéző stílusával. A többiek mind hozzák a tisztességes alapot, de ez itt jól is van így. Kezdetben a sztori inkább tűnik egy könnyedebb drámának, amíg karaktereink magánéleti gondjait szemléljük, és ezeket még a poénokkal sem csapják agyon. A humort egyáltalán nem vitték túlzásba, az egész film alatt megmarad egy bizonyos határon belül. Amikor viccesnek kell lennie valaminek, az vicces, de egyáltalán nem harsány, inkább a reális, hétköznapi életben is jelenlévő humoros elemekkel dolgozik. Ez egyrészt jó is, de rossz is, mert ha valami, akkor egy ilyen történet megindokolta volna, hogy igazán elszabaduljon a pokol az őrült, beteg, morbid poénok és humoros gegek tekintetében. Ezt így ebben a formában itt nem kapjuk meg, bár amikor először megjelennek és támadásba lendülnek a vámpírok, ott majdnem megközelítik ezt a szintet, de aztán visszavesznek ebből. Viszont ezzel szemben a dráma az végig működik, és be is lengi az egész filmet egy ilyen könnyed, de még is komorabb, melankolikusabb atmoszféra, ami nem a sötét borzongatásban, hanem a szereplők közti interakciókban, és a személyes sérelmek és traumák feldolgozásában van jelen.

Ám egy pont után ez is inkább válik vontatottá, és eléggé lehúzza a film egészét. Ez főleg a cselekmény közepétől van jelen, amikor is szereplőink egyikük házában maradnak sokáig, és itt sok mindenre sor kerül. Mint dráma, ez a szegmens szintén működik, de közben ezzel párhuzamosan meg Abhartach már elszabadult és a városban tombol. A film második felében végig azt érezni, hogy bár szereplőink komoly dilemmákkal kerülnek szembe, az igazi fenyegetés odakint szedi áldozatait, és tenni kéne ellene valamit, de helyette végig a házban szerencsétlenkednek. Emiatt a film második fele tényleg eléggé vontatottá és nehézkessé tud válni, ahol már a poénok sem annyira erősek, hogy feldobják az eseményeket. A filmnek ez a része egyértelműen jobban működik drámaként, ami nem is baj, hogy ezt a vonalat helyezik a középpontba, csak akkor jobban kellett volna kezelni a komoly és a viccesebb szegmensek arányait. Aztán amire hőseink végre letudják az itt felmerült gondokat, és szembenéznének magával Abhartach-al, az már a film fináléja, ami önmagában eléggé hangulatos, de az összképet tekintve elég sovány lezárás. Kár, mert amúgy a filmben van jó pár kreatív ötlet, amiből többet is ki lehetett volna hozni, és ebbe beletartozik a vámpírok ábrázolása is. Bár ez is csak részben. Az itt bemutatott vámpírok kicsit eltérnek a legtöbb filmben látott vérszívótól, ami csak néhány apróságban nyilvánul meg, de még ezek is jelentősek. Itt a vámpírokat – mivel élőhalottak – egyáltalán nem lehet megölni semmilyen eszközzel. Nem segít sem a szívbe szúrt karó, sem pedig a napfény. Az egyetlen megoldás a tisztes, rituális eltemetés, ami azért nem annyira egyszerűen és biztonságosan kivitelezhető. Továbbá a vámpírharapás nem teremt újabb vámpírokat. Az új vámpírokat itt az hozza létre, ha megsebzi őket egy Abhartach sírhalmából származó kő. Illetve ami nagyon tetszett, az az, hogy Abhartach puszta jelenlétének a hatására elkezd szivárogni a vér az emberekből, ami egyenesen a vámpír irányába folyik, mintha csak magához hívná. Minél közelebb van, az áldozat annál durvábban vérzik. Ami viszont nem annyira tetszett, az az, hogy a vámpírok túl állatiasan vannak ábrázolva. Totális ösztönlényekről van szó, amik még csak beszélni sem tudnak, és egyedül a gyilkolás és a táplálkozás érdekli őket, és ez igaz magára Abhartach-ra is. Ez utóbbi azért is fájó, mert az eredeti legenda nyomán Abhartach karakteréből rengeteg mindent ki lehetne hozni, hiszen konkrétan egy Drakula kaliberű vámpír királyról van szó, akit még az ír és kelta mondavilág elemeivel is össze lehetne kötni, de az alkotók látványosan nem élnek ennek lehetőségeivel. Helyette kapunk egy szimpla szörnyeteget, ami lehetne akármilyen más élőhalott bestia.

Összességében a filmet inkább nevezhetnénk egy jó kis karakterdrámának, ami humoros és horrorisztikus elemekkel is operál, de ezek inkább csak kiegészítő eszköznek tűnnek. Éppen ezért, aki egy igazán őrült és hasfalszaggató horror-vígjátékra számít, az minden bizonnyal csalódni fog. Ám a Boys from County Hell így is egy szerethető alkotás, bár sajnos így sem annyira kiemelkedő. Egy unalmas estét bőven el lehet tölteni vele, sőt, ennél még talán jobban is megragadhat bizonyos nézőket, de az igazi kultklasszikusok közé nem fog bekerülni. Túlságosan lassú és egyhangú ahhoz, hogy egy pörgős, élvezetes horror-vígjáték legyen, egy komolyabb drámához képest pedig kicsit több benne a morbidabb poén, és az embereket gyilkoló élőhalottak jelenléte. Kicsit két szék közül a pad alá effektus, de azért nem olyan csúnya ez az esés.

IMDb | mafab