Don Coscarelli a Phantasm szériával vált igazán közismertté a horror rajongók köreiben, de a rendező filmográfiájának többi alanya is igazán figyelemre méltó. Már a Phantasm filmekben is megmutatkozott Coscarelli sajátosan egyedi és groteszk stílusa, ami minden alkotását belengi, és összetéveszthetetlenné teszi őket. Nincs ez másként 2002-es filmjével, a Bubba Ho-Tep-el sem, aminek alapötleténél nehéz nagyobb őrültséget elképzelni, és a humor mellett mégis egy erős érzelmi töltetű film marad.

Sebastian Haff (Bruce Campbell) egy texasi idősek otthonában tengeti megkeseredett nyugdíjas éveit, ahol továbbra is arról próbálja meggyőzni a körülötte lévőket, hogy ő igazából Elvis Presley, de az ápolók csak legyintenek az ilyen megnyilvánulásaira. Egyetlen barátja Jack (Ossie Davis), egy tolószékes fekete férfi, aki Haffhez hasonló meggyőződéssel állítja magáról, hogy ő a halottnak hitt Kennedy elnök. A két barát mindennapjait felforgatják az egyre gyakrabban előforduló halálesetek az otthonban, mégha mindegyik természetes elhalálozásnak is látszik, és az intézmény vezetői be is érik ezzel a magyarázattal. Hamarosan azonban kiderül, hogy egy több ezer éves múmia keveredett a környékre, aki a védtelen idősek lelkével táplálkozik. Sebastian és Jack, avagy Elvis és Kennedy, úgy döntenek, hogy szembenéznek félelmeikkel, mankót ragadnak, beolajozzák a tolószéket, és felveszik a harcot a múmiával.

Elég nagy őrültségnek hangzik? Az is. Ez az agyament ötlet Joe R. Lansdale fejéből pattant ki, ami egy 1994-ben megírt novellát eredményezett, amit aztán Coscarelli egész estés filmmé bővített. A történet egyik remek húzása, hogy nincs konkrétan kimondva, hogy főszereplőink vajon tényleg csak zakkant öregek, vagy valóban ők Elvis és Kennedy. Mindkét verzióra vannak elhintve utalások, de nincs konkrétan kimondva, hogy melyik lehet igaz, ez az oldal teljesen ránk van bízva. Két főszereplőnk pedig maximálisan teljesíti a rájuk kiszabott feladatot, hiszen a történet nagyja az ő szemszögükből van bemutatva, így ők állnak az egész középpontjában, mindenki más csak asszisztál a történetükhöz. Sebastian szerepében Bruce Campbellt láthatjuk, akinek ki merem jelenteni, hogy ez élete alakítása. Nemcsak a szokásos vicces, laza figurát hozza, hanem emellett hatalmas karakterdrámával töltötte meg a figurát. Mindezt a leghitelesebb átéléssel tálalja, ami miatt teljesen együtt is tudunk érezni vele a végsőkig. Mellette Ossie Davis remek színfoltja a történetnek. Bár egyértelműen, inkább Sebastian van a középpontban, azért Jack miatt sem kell aggódni. Vicces, szórakoztató, és igazi bajtársa Sebastian-nek. Teljesen kiegészítik egymást, és egymáson keresztül lehetőségük is van feldolgozni múltbéli tragédiáikat, hogy aztán szembenézhessenek a fenyegetéssel, és ismét önmaguk lehessenek.

Kisköltségvetésű alkotásról van szó, ez meg is látszódik néhol, de az alkotók nem is akartak túllépni ezeken a határokon. Nincsenek eltúlzott effektek, a vér mennyisége is vissza van fogva rendesen, de amijük volt, abból kihozták a maximumot. A horror elemek is inkább az erős és néhol lúdbőrzős hangulatban jönnek elő, amit a remek fényképezéssel, és zenei megoldásokkal is tetéznek. A maszkmestereknek sem lehet okuk panaszra, hiszen maga a múmia kifogástalanul néz ki, tényleg odatették magukat. Úgyis annyi horrorfilm készül már évek óta vámpírokkal, vérfarkasokkal és zombikkal, hogy csodálom, hogy a múmia figuráját nem használták fel ennél többször, pedig ahogy itt is láthatjuk, lenne benne potencia. A sötét és komor hangulat mellett hatalmas szerep jut a képi humornak, ahol aztán tényleg megkapjuk, amit csak el lehet képzelni. Jó pár abszurd és röhejesen komikus jelenet váltogatja egymást, elég csak Sebastian első találkozására gondolni a múmia szkarabeuszával, vagy a filmvégi végső harcra. A szövegkönyv és a párbeszédek is frenetikusan jók lettek. Számtalan idézhető mondatot és aranyköpést lehet összeválogatni a filmből, amiken minden egyes alkalommal őszintén lehet röhögni. A történet viszont nagyon lassan építkezik, a poénok és a horrorisztikusabb jelenetek is szép fokozatosan csordogálnak, ami talán sokakat elijeszthet, vagy egyenesen unalmasnak is találhatják jó néhányan. Itt érdemes megjegyezni, hogy akármilyen őrült a sztori, és akármilyen vicces, ez bizony nem a fővonalbeli, átlagnézői igényekhez mérve készült el. A Bubba Ho-Tep nem akar nagy babérokra törni és tömegeket bevonzani, ő megelégszik egy kis nézői réteggel, akik vevőek egyedi stílusára és képesek befogadni annak velős tartalmát. És ennél a pontnál térnék ki a film másik nagyon erős, és az eddigiek után meglepő oldalára.

Ugyanis amennyire horror és vígjáték ez a film, még ugyanennyire is egy erős, szívszorító dráma. Hihetetlen, hogy ilyen agyament ötletek mellé képesek voltak releváns karakterdrámát írni, ráadásul ez a két pólus még működik is egymás mellett. Teljesen részletesen megismerjük Sebastian múltját, amit ugye személyéből adódóan összeköt Elvis életével, keserű mindennapjait az idősotthonban, és itt nagyon komoly témákat érint a film. Terítékre kerül az időskori magány, a régi dicső évekre való visszatekintés, a kiégés és a tönkrement élet, a múltbéli rossz döntések következménye, és nem utolsó sorban, hogy mit jelent hősnek lenni. Ezért is írtam korábban, hogy számomra ez Bruce Campbell élete alakítása, mert ezeket a témákat elképesztő hitelességgel és átéléssel vitte vászonra. Végig együtt tudunk érezni Sebastian helyzetével, és egy darabot mi is a magunkénak tudunk érezni a sorsából. Mert mind követünk el hibákat, néha mind a padlóra kerülünk, és érezzük azt, hogy semmi értelme az életnek, hogy cserbenhagytunk másokat és mi nem számítunk semmit. És akármilyen hihetetlen, a Bubba Ho-Tep kellő tisztelettel nyúl ezekhez a témákhoz, és relevánsan is dolgozza fel. És ami még felteszi az i-re a pontot, hogy még erőt is tud adni a film; megmutatja, hogyan álljunk talpra a reménytelen helyzetekből, hogyan nézzünk szembe saját hibáinkkal és rossz döntéseinkkel. Hogyan kapjuk össze magunkat, amikor már mindenki lemondott rólunk, és nézzünk szembe a fenyegetéssel, ezzel együtt mások javát szolgálva, még ha az egy több ezer éves múmia is. Én komolyan mondom, sosem gondoltam volna, hogy valaha el fogok érzékenyülni egy olyan filmen, amiben két, magát Elvisnek és Kennedy elnöknek képzelő idős nyugdíjas száll harcba egy több ezer éves múmiával, aki az áldozatai seggén keresztül szívja el a lelküket, de erről van szó. Nagyon erős érzelmi töltete van a filmnek, ami mellőz minden nyálasságot, pátoszt, és a maga örökérvényű valójában mutatja be a helyzetet, megfűszerezve egy kis groteszk humorral.

A Bubba Ho-Tep erősen ajánlott darab, de sajnos egyedi hangulata, és kisköltségvetésű megvalósítása miatt lehet, nem fogja mindenki tetszését elnyerni, de aki ezeken felül tud kerekedni, az mindenképp tegyen vele egy próbát. Ritka manapság az olyan film, ami képes tökéletesen ötvözni a groteszk humort az erős drámával, pedig talán nagyobb szükség lenne rá, mint hinnénk. Hisz néha pont az ilyen elvontabb háttérrel rendelkező történetekben van meg a legnagyobb lehetőség, hogy komoly témákról tudjanak kendőzetlenül beszélni, amivel talán még több nézőhöz is el tudnának jutni. Reméljük a Coscarellihez hasonló rendezők és írók sok hasonló alkotással örvendeztetnek meg még minket.

Értékelés: 7/10

IMDb | mafab