Lassan itt van ennek a kicsit sem szívderítő évnek a vége, így nekünk turbófokozatba kell kapcsolnunk, hogy minél több idei alkotást meg tudjunk nézni, majd össze tudjuk rakni a toplistánkat. Meglepetésemre elég tetemes listát raktam össze a megnézendő filmekből (hiába én még mindig mozilázban égek és csak a barátkozás fázisában vagyok a streaming felületekkel). Az első, amibe belebotlottam az a norvég Cadaver volt, ami magyar keresztségben a Maszk mögött (roppant elmés) címet kapta.

A történet egy nukleáris háború sújtotta Norvégiában játszódik, ahol borzasztó körülmények között élnek az emberek. Itt ismerkedünk meg a kiscsaláddal: Leoval, Jacob-al és kislányukkal Alice-al. Az anya igyekszik egyben tartani a családod és nem engedi, hogy a remény utolsó morzsáját is elveszítsék. Ekkor egy furcsa figura hangjára lesznek figyelmesek, aki egy különös színházi előadásra invitálja az embereket. Az esten nem csupán színjátékkal, hanem vacsorával is készülnek a szervezők. Leo maga is színésznő volt és úgy véli, hogy ez az este tökéletes alkalom lehet arra, hogy a kislánya egy kicsit szórakozzon, gyerek legyen és elfelejtsék ők is a férjével körülöttük felrobbant világot. Persze, ahogyan lenni szokott, a szép kezdet véres terrorba csap át.

Nos, alapvetően nem volt ez egy borzasztó film. Sőt, nagyon jó elemei voltak. A látvány egészen lenyűgöző volt és a színekkel is nagyon szépen bántak. A kiindulópont is nagyon érdekes volt és a vendéglátó, Mathias karakterében is volt potenciál. A család szimpatikus volt, bár nem sokat tudtunk meg róluk, az viszont látszott, hogy igyekeznek kitartani ebben az áldatlan világban. Bele lehetne kötni abba, hogy Leo miért erőltette ezt a színházi előadást, de valahol meg tudtam érteni. Ő is színésznő volt, tudta, hogy a mesék, a varázslat, a kultúra roppant fontos az embereknek és szerette volna, ha a kislánya nem a rá leselkedő rettenetre gondol a nap 24 órájában. Mondjuk szerintem az otthoni környezetben is erőlködhetett volna egy kicsit jobban, hogy szebbé varázsolja a világot a lánya számára, de ez legyen az én bajom.

Maga a cselekmény felépítése egyébként jó volt, szépen adagolták a feszültséget a készítők és annak ellenére is érdekes volt a dolog, hogy pontosan tudtuk, már a vacsoránál is, hogy mire megy ki a játék. Meglepetés nem volt benne tehát egy perc sem. Az is nagy hülyeség volt, hogy egy idegen házban engedik futkározni a szülők a gyereket. Hát, na ne már! Apokaliptikus világban vagyunk, fura szerzetekkel körülvéve és nem arra figyelünk, hogy hol a gyerek? Hát ilyen nincs! Normál esetben sem vesszük le róla a tekintetünket, hát még ilyen helyzetben. Ugyanez igaz arra is, ahogyan a veszteségeket kezelik. Teljesen életszerűtlen. Az viszont igaz, hogy Gitte Witt nagyon jó játszik, mint ahogyan Thorbjørn Harr is nagyon emlékezetes, csak kár hogy az ő esetében nem aknázták ki a benne rejlő lehetőségeket.

Az pedig ahogyan Mathias motivációit magyarázzák, eléggé harmatgyenge. Sajnos a kellő érzelmi töltöttséget nem építették fel, ami nem lett volna akkor baj, ha nem erre akartak volna építkezni. Itt érkezünk el a legnagyobb problémához: teljesen súlytalan az egész, a vége meg erőltetetten sejtelmesnek van beállítva. Látszik, hogy Jarand Herdal, aki írta és rendezte a filmet, valami misztikusabb, metásabb mondanivalót szánt a művének, csak éppen két szék közül a apad alá esett. Érdekes és fontos dolog azzal foglalkozni, hogyan tudunk emberek maradni? Mi a fontos? Mi hajt bennünk arra, hogy túléljünk és kitartsunk, csak éppen ezt nem ilyen formában kellene elmesélni. Sajnálom, mert lehetett volna ebből egy igazán jó film is, így viszont csak egy egyszernézős alkotást sikerült összehozni, amiben vannak nagyon jó megoldások és ötletek. De semmi több.

IMDb | mafab