Carrion. Dög. A lengyel videojáték-fejlesztő Phobia Game Studio legújabb alkotásának már a címe is beszédes, olyan, aminek hallatán elönti a játékost a képzetek tengere. A filmiparban egy hasonló elnevezés hallatán is ugyanez történik. Egy olyan produktum képe rajzolódik ki előttünk, ami nagy valószínűséggel kényezteti majd el a B vagy akár a ZS filmekre áhítozó ízlelőbimbóinkat. Lelki szemeink előtt talán felsejlik valami förtelmes rém, az áldozatok meneküléséről jól tudjuk, hogy hasztalan és bizonyosak vagyunk abban, hogy a képkockákon látott kakofóniából előbb-utóbb új mű születik majd. Talán egy opera, talán egy szimfónia. A vér és a pusztítás szimfóniája. Prekoncepcióink gyakran helyesnek bizonyulnak. A szörnyeteg valóban visszataszító – és túl sokszor borzalmas is –, az áldozatok pedig nem többek egyszerű húsdaraboknál, akik csak asszisztálni képesek a mérhetetlen pusztításhoz és vérfürdőhöz. A szörnyet azonban – akár egy véletlen felfedezésnek köszönhetően – végül legyőzik. Ideig-óráig ugyan, de a főhős és a világ is megmenekül, a néző pedig elégedetten kel fel a székből. Kellemes, bűnös élvezettel eltöltött másfél órát tudhat a háta mögött. Erre is szükségünk van. Elhagyni a hétköznapok gondjait és kaján vigyorral az arcunkon élvezni a túlzott erőszak és gore féktelen tombolását. Ez a helyzet ezzel a videojátékkal is, amiben – némi csavarral ugyan – pontosan ugyanazt kapjuk, amire a cím és az elképzeléseink alapján számítunk. Sőt talán egy kicsit többet is…

A játék történetéről nem tudok sokat elmondani, mert igazán nem is lehet. Egy amorf lényt irányítva törünk ki tartályunk börtönéből, hogy aztán fémen, húson és csontokon átrágva magunkat szabaduljunk ki a jól őrzött kutató komplexumból és…és ennyi. A sztorit néhány flashback árnyalja ugyan, de nem ez lesz, az utóbbi évek díjnyertes alkotása.

Van azonban valami, ami miatt minden figyelmet megérdemel a Carrion, ez pedig nem más, mint a gameplay. Az apró teremtményről kezdetben az Alien-filmek arctámadója jutott eszembe, ami meg is alapozta kíváncsiságomat. Ez azonban csak a kezdet volt. A lény a fellelhető tartályok anyagainak köszönhetően folyamatosan fejlődik és mutálódik, a táplálkozások során pedig növekszik. Így lehetőség nyílik rá, hogy pókháló szerű anyaggal manipuláljuk környezetünket, dárdaszerű csápokat növesszünk, ajtókat és akadályokat törjünk porrá a puszta tömegünkkel vagy éppen olyan erős páncélt képezzünk a testünk körül, ami egy nagyobb robbanásnak is ellenáll. Leírva ez nem tűnhet annyira szórakoztatónak, pedig valójában nagyon az. Mutációink kombinálása és az azok által megoldható puzzle feladatok kellemesen színesítik a játékélményt, amik azonban az átlag fölé emelik, azok a harcok és a hangok. A kezdeti „lopakodást” később valódi mészárlás váltja fel, a falakról holtestek és csápok lógnak, mindent vér borít. Ellenféltípusokból nincs túl sok, de kellő odafigyelést igényel a jól felszerelt katonákkal folytatott küzdelem – itt elsősorban a pajzzsal, gépfegyverrel vagy lángszóróval felszerelt egységekkel, a drónokkal és a lépegető robotokkal szemben érdemes taktikusan fellépni. Azonban fontos megemlítenem, hogy lényünk elég sérülékeny, ami gyakori elhalálozáshoz vezet majd a játék kezdeti szakaszaiban. Elég pár lövedék, egy kósza lángcsóva és szörnyetegünk teste immár az enyészeté. (Szerencsére a fix mentési pontok ezt sikeresen orvosolni tudják.) Életünk egyébként emberi hússal visszatölthető – mindenkinek a képzeletére bízom, hogy nézhet ki a játék egy-egy pályája egy nagyobb lakoma után.

Tombolásunkhoz Cris Velasco zenéje hatásosan asszisztál és remekül idézi meg a ’70-es ’80-as évek szörnyfilmjeinek hangulatát, ami mégis igazán borzongató élménnyé képes varázsolni a programot az egyértelműen a hangzásvilág. A csápok tekeredésének hangjai az érzékenyebb játékosok gyomrát fel is kavarhatják,  a szerencsétlen humanoidok halálsikolyaitól zengnek a komplexum termei, az álkapcsok harapásának hangja is roppant meggyőző.

A Carrion gyakorlatilag egy szerelmeslevél. Pixel art grafikájával egyszerre lovagolja meg a retro hullámot és tiszteleg olyan klasszikus címek előtt, mint az Another World (1991), a Flashback (1992) vagy éppen a Blackthorne (1994). Témájában és hangulatában pedig – ha ebben az esetben fordított is a nézőpont – hódolatát fejezi ki olyan klasszikus szörnyfilmek felé, mint a The Thing vagy éppen az Alien. A főszereplő lény pedig le sem tagadhatná irodalmi gyökereit, hiszen leginkább H.P. Lovecraft univerzumának egyik Shoggoth-jára emlékeztet. Amőbaszerű test, csápok, fogak és szemek kétségbeejtő sokasága. Egyszerűen zseniálisan lett prezentálva a szörnyeteg. A mozgásának hangjai, üvöltése, táplálkozása mind-mind lenyűgöző, akárcsak agilitása vagy éppen puszta mérete – van valami roppant szórakoztató abban, amikor a gyakran képernyőnyi hosszúságú teremtményünkkel rárontunk az ártatlan civil dolgozókra, a pusztítás hatékonysága gyakran túlszárnyalja az elképzeléseinket…

Összességében mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a programot, legyenek akár játékosok, akár a szörnyfilmek kedvelői. Nem fogják bánni a játékba fektetett 4-5 órácskát. Egyetlen hiba róható csak fel a produktum számlájára, ez pedig a térkép teljes hiánya, így szinte elkerülhetetlen néhány rossz járat kiválasztása, ezáltal pedig az „üresjárat” is. Ezt leszámítva egy érdekes koncepciójú, izgalmas – gyakran kihívásoktól sem mentes – 2D-s környezetbe helyezett játékkal lehetünk gazdagabbak, amiben bőven maradt még potenciál egy lehetséges folytatásra.

9/10