A 2010-es években nem igazán voltunk elkényeztetve naturalista horrorokkal. A Démonok között, AZ-, illetve Resident Evil-féle szellemes-zombis-lényes filmek tömkelege bár remekül tudott szórakoztatni, mégis a tudtunkra adta, hogy amit látunk, az bizony többnyire a képzelet szüleménye. Épp ezért volt örvendetes, mikor a régi olasz gore- és exploitation filmek hagyományait felelevenítve Eli Roth amcsi rendező összefogva a kannibálfilmek atyjával, Ruggero Deodatoval, leforgatta a Green Inferno című alkotást. Roth elborult elméjét már megismerhettük a Kabinláz, a Motel vagy épp a Hemlock Grove képkockáin keresztül, így joggal reménykedtünk, hogy a Cannibal Holocaust, a Cannibal Ferox vagy épp az Eaten Alive! nyomdokain lépkedve méltó emléket tud állítani a nyolcvanas évek aranykorának, és ismét egy vérgőzös, brutális, nyers filmet láthatunk. Előrebocsájtom, ez a kritika nem tipikus kritika lesz, írásom rengeteg háttérinfót fog tartalmazni nagyobb részt a film készítéséről és fogadtatásáról.

Egy csapat főiskolás és környezetvédő Peruba utazik, hogy egy ottani bennszülött törzset, a yahikat megmentsék a kiírtástól, illetve a média figyelmét felkeltve keresztbe tegyenek egy fakitermelő cégnek. A tervük sikerrel jár, ám a visszafele úton a repülőjük kigyullad, és lezuhannak az amazóniai őserdő kellős közepén. Tetézi a bajt a hamarosan felbukkanó kannibál törzs is, amely elrabolja és lakóhelyükre hurcolja a szerencsétlenül járt fiatalokat, akik sorra áldozatul esnek a bennszülöttek kegyetlenségeinek.

A feladat adott volt Roth számára: vissza tudja-e hozni a jelenkori filmkészítést alkalmazva a kannibálfilmek kendőzetlen brutalitását, és a Green Inferno képes-e felemelkedni a Cannibal Holocaust-féle gore-ok közé? Nos, a végeredményt nem lehet egy szóval meghatározni. Látványra egyáltalán nem lehet panaszunk: Roth és a stáb törekedett a minél színesebb-szagosabb, élethű ábrázolásra, ezért elutaztak Peruba és felkajtattak egy létező bennszülött törzset, hogy valódi dzsungelben és valódi „kannibálokkal” forgathassanak. A törzsnek ott a helyszínen levetítették a Cannibal Holocaustot, akik mivel sosem láttak mozgóképet, egy vígjátéknak fogták fel az egészet, de rábólintottak, hogy szerepeltethessék őket a filmben. Néhány kivétellel az összes törzstagot ők (kvázi saját magukat) alakították, ám remekül beillett közéjük a Ramón Llao által alakított barbár orrcsontos férfiú, illetve Antonieta Pari a törzsfőnök szerepében is. A komplett színészi stáb nagy része is vérbeli chilei színészekből és színészekből állt össze, az aktivistáktól kezdve a fegyveres őrökön át a falubeliekig, és a rendező ezzel a húzásával duplán sem járt rosszul: egyrészt támogathatta a chilei amatőr színészeket, másrészt ennek a filmnek köszönheti élete szerelmét. Lorenza Izzo-t kezdetben a producer Nicolás López csak mellékszereplőnek szánta, azonban Rothnak annyira megtetszett a hölgyike teste játéka, hogy megkapta a főszereplő Justine karakterét, és a munkálatok során egyre jobban elmélyült a kapcsolatuk a direktor úrral (a pletykák szerint minden percet együtt töltöttek a forgatáson kívül is). A forgatás után egy évvel pedig Izzo feleségül is ment Roth-hoz (hogy aztán 4 évvel később el is váljanak útjaik).

A forgatásra jellemző volt, hogy gyakorlatilag mindent elsőre sikerült felvenni, az időjárás is nagyrészt kegyes volt hozzájuk, az amatőr törzsi színészgárda pedig remekül megértette magát a stábtagokkal, egy-két durvább horrorjelenetet kimondottan élveztek végigcsinálni, sőt, a ketrecben lelógó kígyókkal ijesztgetést maguk a gyerekek találták ki, és Roth kapva-kapott az ötleten. Mikor a munkálatok végével a kívülállók elköszöntek tőlük, a törzsfőnökük egy kétéves kisgyereket ajánlott fel nekik hálájuk jeléül (természetesen Rothék udvariasan megköszönték, de nem fogadták el ezt a nemes gesztust). Néhány apró malőr azért fel-felbukkant a forgatáson: a filmben is látható hasmenéses jelenet eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben, azonban az Amy-t alakító Kirby Bliss Blanton valóban beszedett egy jó kis gyomorrontást, a jelenete után gyorsan kórházba is szállították, így négy nappal meghosszabbodott az előre tervezett 40 napos forgatás. Lorenza Izzo sem úszta meg sérülés nélkül, a folyón átkeléses jelenetnél elbotlott és magával sodorta az ár, és csak a stábtagok jelenlétének köszönhetően sikerült kimenekíteni (a sikolyait aztán fel is használták a film során). A novemberi időjárás bár kedvezett a stábnak, azonban a gyakori 40-45 Celsius fokos meleget és hatalmas páratartalmat nehezen bírták, az egyik perui kamerakezelő srác már az első napon otthagyta a forgatást. Hasonlóan járt egy véletlenül odatévedő misszionárius csapat is, akik a part mentén hajózva szó szerint halálra rémültek a forgatások használt kellékkoponyáktól, véres művégtagoktól, így a stábnak kellett megnyugtatnia a megrettent csuhásokat.

A filmet végül sikerült befejezni számot tevő csúszás nélkül, a gyártó Blumhouse és Roth megelégedésére az MPAA (az amerikai korhatárbizottság) nem vetetett ki semmit a kész alkotásból, egyedül a címét javasolták átírásra: eredetileg a Green Inferno csupán a munkacíme volt a produktumnak, a rendező valami ütősebbet és a Ruggero Deodato iránti tisztelete jeléül „Holocaust”-osat szeretett volna adni a projektnek, azonban az MPAA feltétele alapján csak akkor engedhette a mozikba a filmet, ha nem erőlteti a névadást, így lett a munkacímből végleges változat. Természetesen megkapta R-es besorolást, de gyakorlatilag vágatlanul mehetett a mozikba.

2013. szeptember 8-án, nyolc hónappal a forgatások befejezése után sikeresen be is mutatták az azévi Torontói Film Fesztiválon, ahol korrekt fogadtatást kapott, még maga Stephen King is elismerően nyilatkozott róla („Dicsőn hozta vissza ifjúkori rajongásomat az autósmozik iránt: véres, undorító, de egyszerűen muszáj nézni”). A kritikusok és a nézők egyetértettek abban, hogy a film gyönyörűen van fényképezve, kimagaslóak lettek a hanghatások, és a nyomasztó hangulat mellett valóban nagyon naturálisra sikeredtek a látványeffektek. Kiemelték a rendkívül explicit, de cseppet sem öncélú, a régi kannibálos filmeket idéző megvalósítást (a francia Deauville fesztiválon egy néző valóban el is ájult a vásznon látott borzalmaktól), illetve dicsérték a rendkívül sok kikacsintást: egyrészt Deodato mesterművére is rengeteg utalás található a filmben, illetve köztudott, hogy Roth mély barátságot ápol példaképével, Quentin Tarantinoval is, így nem meglepő, hogy a felbukkanó Brad Pitt nevezetű taxiriksa vagy a Becstelen Brigantikra hajazó skalpolás is mosolyra készteti a spoilerekre vadászó filmnézőket. Deodato ráadásul annyira le volt nyűgözve Roth zsenialitásától, elszántságától és tiszteletétől, hogy elővette a Cannibal Holocaust eredeti nyers anyagát, és exkluzívan, csak Roth számára készített egy újravágott, kibővített, mások által soha nem látott verziót, amit nekiajándékozott a direktornak (mondjuk erre a változatra szerintem mindenki kíváncsi lenne). Ha már kikacsintás, nekünk, magyaroknak is jutott egy jópofa pillanat: a film elején látható étterem a „Hungarian Pastry Shop”, vagyis a Magyar tésztakonyha nevet viseli.

Említést érdemelnek a színészek is, akik erőn felül teljesítettek, és mindvégig profi alakítást nyújtottak a forgatások alatt. Nagy szerepük volt abban, hogy a film számos jelölést és egy nagydíjat is bezsebelt, többek között Eli Roth rendezőt és Lorenza Izzo színésznőt jutalmazták. Jogosan emelendő ki Izzo kisasszony, aki elsőfilmes színésznőként remekül hozza az elszánt, kissé naív, majd életéért küzdő főiskolást. Nem kisebb alakítást nyújt az Alejandro karakterét megformáló Ariel Levy az eleinte szimpatikus, ámde nagypofájú, majd szarkeverő és szánalomra méltó aktivista szerepében. Kirby Bliss Blanton is üde színfolt a palettán, Amy-t alakítva nem vallott szégyent a többiek mellett (a Bosszúvágy remake-ben is ő volt az egyetlen értékelhető dolog). Az igazi döbbenet azonban a már említett Ramón Llao és Antonieta Pari párosa, akik zseniálisan illenek bele a kannibálok táborába, előbbinek arc- és testfestése (na meg a méretes orrpiercingje), utóbbinak kimért mozgása hozza ránk a frászt a film közepétől.

Pozitívumként szolgált továbbá a klímavédelem, az őslakosok megvédése és a túlzott erdőirtás megfékezésének témája is, amely a szervezetek szerint teljesen realisztikusan mutatja be a gátlástalan favágók és cégemberkék hozzáállását a környezetvédőkhöz. Több ökovédelemmel foglalkozó szervezet is örvendetesnek titulálta a film alapvető mondanivalóját, azonban nehezményezték, hogy csupán egyetlen aktivista csoport miatt a Green Inferno degradálja és erőszakossá teszi munkájukat és erőfeszítéseiket.

Negatívumként szinte mindenki azt említi, hogy túlságosan sokára indul be a film, és ennek jómagam is helyt adok, pontosan 45 percet kell várni a kannibálok megjelenéséig és az első brutális képsorokig, azonban onnantól nincs megállás. A gore kedvelői tobzódhatnak a vérben-bélben: megszégyenítésből, lefejezésből, élve csonkolásból, testmaradványok hamikázásából is kapnak bőven, premier plánban. Érdekesség azonban, hogy Roth annyira féltette szerelmének, Izzo kisasszonynak testi adottságait, hogy fedetlenségét csak néhány pillanatra engedi láttatni, így aki a Cannibal Holocaustban (is) látható meztelen karóbahúzást is elvárja, az sajnos csalódni fog.

Hogy végül is milyen film lett a Green Inferno? Elég vegyes az összkép. A színészi játékoknak, a számtalan kikacsintásnak, a vérbő és páratlanul naturalista ábrázolásnak, a nagyszerű vágóképeknek, kamerakezelésnek köszönhetően és a nagybetűs hangulat alapján igazán kiemelkedik az újhullámos filmek sokasága közül. A régi idők klasszikus kannibálfilmes hangulatát és látványát parádésan adja vissza, ám a túlzottan lassan beinduló cselekmény, a kissé erőltetett dialógusok és felesleges jelenetek rendesen lehúzzák a végső pontszámot. Mindenesetre horrorfanoknak kihagyhatatlan darab, Eli Roth a Kabinláz és a Motel után ismételten megfelelt a tőle elvártaknak. A mindössze 5 millió dolláros büdzsé 12-t termelt vissza a jegypénztáraknál, amelyhez a DVD/Blu-ray/streaminges megjelenés is dobott még pár milkót, így mindenképp sikeresnek lehet mondani a horrorműfaj állóvizét felkavaró alkotást (ami után Roth szépen lejtmenetbe kezdett a Kopp-koppal és a Bosszúvágy remake-kel, illetve a producerként keze nyomát viselő Utórengéstől sem voltunk elájulva, hogy a Kabinláz újrájának oltári buktáját ne is említsük).

A film stáblistás jelenete nyitva hagyta az utat a folytatásra, amely tervbe is van/volt véve Beyond the Green Inferno címmel, a producer Nicolás López rendezésében, azonban bő négy éve semmi hír nincs a projektről. Reméljük, egyszer megvalósul, addig is erősen ajánlott a Green Inferno lemezes kiadású beszerzése az elképesztő extrák miatt. És ha már stáblista: érdemes végig nézni, ugyanis kapunk egy időrendi felsorolást a legjobb és leghíresebb kannibálfilmekről. Megéri elolvasni.

6/10

IMDb | mafab