Egy teljesen elborult, faék egyszerűségű, ámde igaz történetből Elizabeth Banks megmutatta, hogyan lehet egy sokkarakteres, vicces, szórakoztató horrorvígjátékot alkotni, amely nem váltja meg a világot, de a korrekt látványvilág, a vérgőzös és néha fájdalmas halálnemek a rekeszizmokat megdolgoztató képsorokkal karöltve remek kikapcsolódást nyújtanak, mindezt röpke másfél órában.

A sztori egy valóban megtörtént eseményen alapul: 1985-ben egy amerikai drogcsempész, Andrew Thornton Kolumbiából Amerikába próbált csempészni néhány mázsányi kokaint. Repülőgépével átszelve a határokat tíz sporttáskába pakolt kábítószert dobált ki a Tennesse állambéli Knoxville erdős területe fölött, majd őmaga is kiugrott, ám elrugaszkodáskor beverte a fejét és elájulva lezuhant a fák közé. Holttestére a rendőrség bukkant rá egy autóút mellett, és kidobált sporttáskából kilencet meg is találtak szétszórva a rengetegben. A tizedikre hónapokkal később bukkantak rá egy kimúlt barnamedve társaságában. Mint kiderült, a mackó talált rá hamarabb a kokainkollekcióra, és kb. 30 kilónyit jól be is zabált belőle, melynek következtében a szíve felmondta a szolgálatot és kimúlt. A híres drogbáró után a Pablo Escobear (magyarul kb. Pablo Escobarnamaci) névre keresztelt csúcsragadozó kitömött hullája a mai napig megtekinthető egy Lexington-i bevásárlóközpontban, Kentucky államban.

Ezt a nem mindennapi történetet gondolta tovább Banks kisasszony, melyben a maci nem múlik ki, hanem a kokaintól bezsongva igazi gyilkológéppé válik, levadászva mindenkit, aki az útjába kerül, miközben a további drogadagját próbálja felkutatni. A film már jóval az első előzetes megjelenése előtt igazi hype-ot kerített maga köré, hiszen ki nem akarná látni egy bedrogozott medve ámokfutását? Annyira abszurd az ötlet, hogy bármilyen is lett volna a kész mű, azonnal kultstátuszba emelkedett volna, de szerencsénkre nem lett egy Micimackó: Vér és mézhez hasonlító borzadály. Banks érti a dolgát, és a Tökéletes hang 2. után (a Charlie angyalai remake brutális buktáját nézzük el neki) ismételten egy kellemes, nem túl sokat markoló, de annál vállalhatóbb művet rakott le az asztalra, mely joggal fog szerepelni az év végi toplistákon.

Az alapot adó történet teljes egészében be lett építve az első pár percbe, ám hogy ne csak a fő sztorivonalról szóljon a film, mellékszálakat is kapunk. A drogcsempész főnöke (a zseniális Ray Liotta élete utolsó filmszerepében) két emberét kiküldi a táskák begyűjtésére, akik belefutnak néhány laza nevelést kapott suhancba, miközben az utánuk nyomozó rendőrtiszt is szeretné elkapni őket; egy anyuka a kalandvágyó gyermeke és pajtása keresésére indul, miközben egy éltes korú parkőr és plátói szerelme is felbukkan a színen, néhány mentőssel kiegészülve. Természetesen ezek a szálak előbb-utóbb keresztezik egymást, és a végére mindenki (vagyis aki megéri) egy helyen lyukad ki. Talán kicsit zsúfoltnak hangzik, de meglepetésünkre ebbe a kicsit több mint másfél órába sikerült úgy belepasszírozni mindezeket, hogy nem kellett semmit siettetni. Szépen kibontódik minden sztorivonal, mindenki megkapja a maga kis játékidejét. Ennek köszönhetően a film első harmada a szépen felvezetett karakterekre és történetszálakra fókuszál, a címszereplő ragadozó egy-két jelenettől eltekintve csak a film második felétől lesz főszerepben, de onnantól nincs megállás. A film végig pörög, nincs üresjárat, és a gyönyörűen fényképezett erdei tájak mellett a nagybetűs hangulat lengi be a Kokómackó egészét. Horrorvígjátékként is remekül működik: meglepően véres és kegyetlen halálnemeket láthatunk, amelyek nagy részben infantilis humorral párosulnak, ám ezek nem a dialógusokból, hanem a gyilkolások milyenségéből adódnak. Nem lehet nem párhuzamot vonni a Trancsírák című klasszikussal: a Kokainmedve megtekintése közben óhatatlanul is eme elborult humorral fűszerezett, vérengzésekkel teli zsánerfilm jut eszünkbe. Némelyik annyira abszurd, hogy nem egyszer felszisszentünk a látottakon, főleg a parkőr halála sikerült brutálisra, egyben mosolygásra késztetve minket, így teljesen indokolt a nálunk 18-as karikával futó alkotás.

A nagybetűs hangulatot csak fokozza a nyolcvanas évek megjelenítése. Habár a film kétharmada az erdőben játszódik, így bármely korba elhelyezhették volna a cselekményt, ám a szereplők ruháitól kezdve a falakon lévő Depeche Mode, Billy Idol és egyéb plakátokon keresztül a használati tárgyakig minden a retrofeelinget erősíti, amelyet megspékeltek lágy synthwave dallamokkal és a korszak néhány emblematikus nótájával is. Nincs túlerőltetve, nem tolakodik az arcunkba minden snittben (rád nézek, Wonder Woman 1984), hanem szépen belesimul a narratívába. Karöltve az egyéb hangokkal, dallamokkal és az erőteljes dialógusokkal kimondottan élmény moziban nézni a Kokainmedvét, így aki teheti, mindenképpen ott tekintse meg, a 2D ellenére is.

Szereplők terén is remekel a film, sikerült egy tehetséges színészgárdát összetrombitálni a készítőknek. A Golden Globe díjas Keri Russell tündököl az aggódó anyuka, Kari szerepében, a rapper-színész O’Shea Jackson Jr. és filmbéli társa, a Solo – Egy Star Wars történet főszereplője, Alden Ehrenreich - mint Daveed és Eddie - kicsit túltolják a két drogfutár szerepét, de remek párost alkotnak. Kiemelendő a két gyerekszínész: Brooklynn Prince (DeeDee) és Christian Connery (Henry) közülük utóbbi adja a legjobb dumákat és poénforrást a karakterek közül. A többi színész is hozza a szintet, akár a parkőr Liz (Margo Martindale), akár a rendőr Bob (Isiah Whitlock Jr.) vagy épp a Trónok harca Tormundja, azaz Kristofer Hivju a turista Olaf szerepében is megannyi maradandó pillanatot okoz. És persze ott van a tavaly májusban elhunyt Ray Liotta, akinek az utolsó alakítását láthatjuk a filmvásznon a drogbáró Syd szerepében, épp ezért kiemelt figyelemmel nézzük játékát, melyben fel-felcsillannak a rutinszerű elemek mellett zsenialitásának apró szikrái is. Ők mindannyian, az összes kisebb-nagyobb karakterrel teszik ezt a filmet egy igazi, ízig-vérig élvezhető és szerethető alkotássá.

A címszereplő mackóról is essék szó: a 100%-ban CGI-jal megalkotott emlőst Peter Jackson cége, a WETA FX készítette, akik ismételten kiváló munkát végeztek. Teljesen élethű mozgás, finom részletek, nyers és brutális kinézet jellemzi a számítógéppel generált macit (is), csupán egy-két apróbb gikszer zavarja csak az összképet (főleg a távoli jelenetekben). A sok bugyuta karakter mellett természetesen maga a kokómaci is hozzáad a humorfaktorhoz, komikába hajló mozdulatai és cselekvései láttán szem nem marad szárazon. Persze nem minden fenékig tejföl, van Achilles-ina is a produktumnak. Az egyik legzavaróbb tényező a film utolsó harmadában lelhető fel: az addigi világosban játszódó jeleneteket a mackó barlangjába érve – érthető módon – átveszik a sötétebb tónusok, amelyek a stáblistáig megmaradnak. A komorabb színvilág, a kapkodó kameramozgás és a természetes látványelemek sokasága mind-mind a többi CGI állatka egyszerre való megjelenítésének hibáit próbálják kevésbé feltűnővé tenni, ám érezni, hol és mikor kellett alkalmazni a vágási technikák legjavát. Emellett a kicsit túltolt drogos poénok is kínossá válnak a végére, a kevesebb néha több lett volna.

A Kokainmedve igazi felüdülés a horrorvígjátékok piacán. Kellően véres, humoros, zeneileg és képileg is teljesen rendben van, az apróbb nüanszokat pedig feledteti a végig feszes tempó és a színészek játéka. Nem kell csodát várni tőle, de amit vállalt, azt tökéletesen teljesíti. Egy esetleges második részre nyitva maradt a folytatás lehetősége, és nyugodt szívvel bízhatunk benne, hogy élni fognak vele. A tavalyi Préda után idén is megvan az első kellemes csalódás, és csak remélni tudjuk, hogy bevételileg is sikeres lesz. Bárcsak több ilyet kaphatnánk.

IMDb