Howard Phillips Lovecraft. Ezt a nevet manapság már azok is ismerhetik, akik amúgy annak tulajdonosának személyével, és az általa írt művekkel nincsenek is igazából tisztában. Lovecraft munkássága a horror, és fantasztikus irodalomban megkerülhetetlen mérföldkőnek számít, és jelentősen befolyásolta a horror műfaj alakulását is, legyen szó könyvekről, filmekről, képregényekről, vagy akár játékokról. Nem kevesebbet tett, mint megteremtett egy saját műfajt, nevezetesen a kozmikus horrort, és olyan ikonikus lényekkel ajándékozta meg a köztudatot, mint a mélységlakók, a shoggothok, Azathot a hatalmas démonszultán, Nyarlathotep, Yog-sothoth, vagy mind közül a legközismertebbel, a nagy Cthulhu-val. Egyedi világa számtalan művészt, írót, és rendezőt is megihletett, és történeteit azóta is próbálják sokan több, vagy kevesebb sikerrel adaptálni. Lovecraft világában és mítoszában az a legnehezebb, hogy annyira egyedi, és sajátos gondolati és filozófiai vonulattal rendelkezik, hogy az átlag igényekhez mérten nehéz igazán befogadó képesen és eladhatóan adaptálni, így ennek érdekében sokszor kénytelenek lebutítani az alapanyagot. Kevés olyan feldolgozás készült, ami valóban arra törekedett, hogy visszaadja Lovecraft eredeti szellemiségét, és ezek többsége nem is maradt fenn a köztudatban. A közismertebb és a mainstreamebb darabok közül ismerős lehet sokaknak a Re-animator, a From Beyond, a Dagon, de még akár a Megnevezhetetlen is, és legalább ekkora figyelmet érdemel a 2005-ös Cthulhu hívása is. Egy szó mint száz, a fentebb taglalt okok miatt nem túl sok Lovecraft film jut el a nagyérdeműhöz, pláne ami mítoszhű lenne, ezért ha bejelentik, hogy készülőben van egy ilyen mű, az ember szinte ösztönösen felkapja a fejét. Ezért is okozott nagy felbolydulást, amikor Richard Stanley bejelentette, hogy elkészíti a Szín az űrből című Lovecraft novella filmváltozatát. A projektről iszonyat kevés információ és képi anyag szivárgott ki, az első előzetes is csak tavaly év végén jutott el hozzánk. Ám a hosszú várakozás véget ért, és most megtudhatjuk, hogy Stanleynek valóban sikerült e egy Lovecraft szellemiségéhez méltó filmet alkotnia.

A Gardner család békésen éldegél saját kis farmján, Arkham városában. A környéknek megvan a maga sötét háttere, de a családfő, Nathan (Nicolas Cage) úgy érzi, hogy családjával megtalálta azt a békés szigetet, amire mindig is vágytak feleségével (Joely Richardson). Az idilli életük akkor változik meg gyökeresen, amikor egyik este egy meteorit landol a birtokon, ami különös, ibolyaszínt áraszt magából. Másnap a helyi rendőri szervek, és egy fiatal hidrológus, Ward (Elliot Knight) is a helyszínre érkezik, de nem találnak semmi aggasztó nyomot, se talajkárosodást, se sugárzást. A további vizsgálatokat az is ellehetetleníti, hogy a következő nap a kihűlt meteoritmaradvány összemegy, és elsüllyed a földben. Az élet menne is tovább a megszokott medrében, de a farmon egyre furcsább változások történnek. Különös növények sarjadnak a földből és burjánzanak el szép lassan, és a környék kisebb és nagyobb állatain is jellegzetes változások mennek végbe. Rövidesen Ward is megállapítja, hogy a környékbeli ivóvíz szennyezett lett, és valami komoly fertőzés üthette fel a fejét a Gardner birtokot övező területen. És ez már a család tagjaira is egyre nagyobb hatást gyakorol.

Jómagam nagy rajongója vagyok Lovecraft munkásságának, és mindennek a tetejében, pont a Szín az űrből a kedvenc történetem tőle. Talán azért, mert éppen ebben a novellában fejeződik ki számomra a legegyszerűbb, de még is a legtisztább és legvelősebb formában a lovecrafti kozmikus horror borzalma. Ez az, ami igazából mind a mai napig szinte megfilmesíthetetlenné teszi Lovecraft munkáit. Az általa bemutatott nem evilági gonosz az emberi elme számára teljesen felfoghatatlan és értelmezhetetlen. Nincs egy olyan központi entitás, vagy lény, ami megragadható lenne a maga anyagi formájában, és még a mi világunkra gyakorolt hatásai is nehezen értelmezhetőek. A fenyegetéssel szembeszállni lehetetlen és értelmetlen, hiszen aki megpróbálja, annak számára csak kétféle végkimenetel lehetséges: vagy a halál, vagy pedig a totális téboly és megőrülés. Lovecraft entitásai ellen nem lehet eltúlzott, hősies csatát vívni, vagy bármiféle halandó fegyverrel szembeszállni. Nem a mi világunk szabályai szerint működnek, és velük szemben a legbiztosabb módszer az életben maradásra, és ép elménk megőrzésére, a boldog tudatlanság. Néha nem is írja le a konkrét borzalmakat, inkább csak gondolatokat és érzéseket mutat be, amik a legősibb, tudatalatti félelmeinkre reagálnak, és fantáziánk legsötétebb oldalára hagyják a piszkos munkát. Ezeket pedig filmen bemutatni roppant nehéz, és nyilván nem is hozna annyi pénzt a konyhára, mint egy agyatlan mainstream, jumpscare áradattal megspékelt tucathorror. Szerencsénkre Richard Stanley a nehezebb utat választotta, és maximális elhivatottsággal vágott bele filmje elkészítésébe, aminek végeredménye az egyik leglovecrafthűbb filmadaptáció lett.

A film hűen követi az eredeti novella cselekményét, közbeiktatva kisebb módosításokat. A történetet a jelenbe helyezték, és a borzalmakat nem egy külső szemlélő szemszögéből látjuk, hanem a család személyes megpróbáltatásaira helyeződik a hangsúly. Már a legelső jelenet is úgy indul, mint egy igazi, audiovizuális Lovecraft írás. Arkham komor, ködlepte erdőségeit és hegyeit látjuk, közben pedig az egyik szereplő narrálását halljuk, ami már előre jelzi, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. A zene nagyon minimalista, de iszonyatosan nyomasztó és hátborzongató, ami az elejétől a végéig végigkíséri a filmet, és tökéletesen megágyaz a hangulatának. Ami pedig olyan nyomasztó és kilátástalansággal teli, hogy az szavakkal el nem mondható, de ez nem is feltétlen szükséges, hiszen ezt remekül prezentálja a pazar képi világ is. Az operatőri munka fantasztikus, és a látvány egyszerűen letaglózóan gyönyörű. Legyen szó akár a tájakról és külső helyszínekről, vagy pedig az őrületes színkavalkáddal tarkított delíriumos rémségekről. Továbbá még a rajongók is elmosolyodhatnak párszor, hiszen Stanley nem kevés utalással és kikacsintással pakolta meg filmjét a lovecraft-univerzum többi szegletére vonatkozóan. A Necronomicon szerepeltetése és főleg annak módja külön tetszett, és egyben ezzel egy szép kis fricskát mutatnak a mítosz elüzletiesítésének is.

Mindezek mellet a film igazi erőssége még is abban van, ahogy az adott szituációt, és az abból fakadó szörnyűségeket prezentálja. Hiszen az igazi lovecrafti horror abból fakad, amikor a mi világunk szereplői találkoznak valami végtelenül nem evilági jelenséggel, vagy entitással, és hogy az, vagy akár csak a puszta létezése milyen hatást gyakorol rájuk, és a világunkra. Ez pedig itt maximálisan kifejezésre jut. A film lassan építkezik, hagy időt arra, hogy megismerjük a család tagjait, és magát a helyzetet is. A feszültség ehhez igazodva fokozódik eseményről eseményre, míg már teljesen idegtépővé válik. A békés családi idillből szép lassan jutunk el, egyre vadabb konfliktusok kíséretében a totális tébolyba, és erre a pontra érve már szinte az összes szereplő kifordul önmagából. Keserves súlyként nehezedik rá a cselekményre a tehetetlenség és az abszolút kilátástalanság érzése. Valahogy már az elejétől tisztában lehetünk vele, vagy legalább is érezhetjük, hogy erre a borzalmas helyzetre nincs semmi megoldás, és ez a tehetetlenség őröli fel a család tagjait is szép lassan. A színészek remekül asszisztálnak ehhez, egyikükre sem lehet egy rossz szavunk sem. És ez elmondható Nicolas Cageről is, aki a Mandy-hez hasonlóan ezúttal is remek munkát végez, bár játéka itt sokkal visszafogottabb. A jól ismert Cage-őrjöngés persze itt is előjön, de itt ezt kellően megalapozzák, és Cage sem tolja túl feleslegesen. Ami kicsikét tompít az összképen, azok a B-filmes megoldások, amikkel a rendező él. A remek hangulatba és pszichológiai horrorba néha kicsit otromba módon rondítanak bele a legolcsóbb trash-horrorokat idéző ötletekkel és megoldásokkal. Szerencsére ezekből viszonylag kevés van, és azért van, amikor jól is alkalmazzák őket. Ilyen például az, amikor szinte egy az egyben megidézik Carpenter Dolog-ját. De van pár olyan ötlet, és fordulat, amikkel kapcsolatban túlzásokba estek, és ezek vizuális ábrázolása is egy kicsit leugrik a képről. Itt főleg a feleség sorsára gondolok például, bármennyire is kellően abszurd és groteszk, azért kicsit visszalehetett volna venni belőle. Ezeknek az elegye a film utolsó harmadában jut el a csúcspontra, ami végeredményben olyanná válik, mint egy nagyon durva, ijesztő és kiakasztó LSD trip, és tökéletesen megkoronázza ezt a kozmikus terrort.

A Color Out of Space minden kisebb hiányossága, és néhol túlzó B-filmes megoldásai ellenére messze az egyik legjobb és legméltóbb Lovecraft adaptációnak nevezhető. Maximálisan hű marad az író által megteremtett világ alapjaihoz, és szellemiségéhez, és ezáltal egy igazán egyedi élményt tud nyújtani. Emiatt viszont lehet, hogy sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését, de Lovecraft nem véletlenül nem is lett annyira közkedvelt és agyonhasznált, és ez jól is van így. Ez teljes mértékben egy rétegműfaj, még a horroron belül is, ami vagy elnyeri valaki tetszését, vagy nem. Lovecraft rajongóknak, és minden vállalkozó szellemű nézőnek szíves örömmel ajánlom Richard Stanley eme produkcióját, amit ha minden igaz, hamarosan követni fog a Dunwich Horror új feldolgozása, és egy harmadik Lovecraft-adaptáció. Ezek után én erre csak azt mondom, hogy várjuk szeretettel.

7/10

IMDb | mafab