*Minimális SPOILERVESZÉLY, de nyugalom nem egy nagyon titkos dolgot lőttünk le. A valódi csavart megtartottuk magunknak. * (Szerk.)

A főleg tévés háttérrel rendelkező Drew Hancock filmje szinte a semmiből érkezett, de rövid időn belül viszonylag nagyobb érdeklődésre tett szert. A kezdeti előzetesek egy sajátos hangulatú thrillert sejtettek, amiben volt fantázia, viszont ennél többet nem tudott ígérni, hogy kiemelekdjen az átlag felhozatalból. Legalább is így tűnt az elején. Aztán ahogy haladt előre a promóció, az őjabb előzetesek és vélemények már jobban kezdték lebegtetni, hogy valójában milyen film is ez, és innentől már sokkal érdekesebbé vált a dolog. Itt viszont már ingoványos terepre tévedünk, hiszen a film legnagyobb vonzereje pont az első igazi nagy fordulata, amiről tényleg az a legjobb, ha minél kevesebbet tudunk. De talán elöljáróban elég lehet egy olyan profán meghatározás, hogy a Társ olyan, mintha az Abigail készítői csináltak volna egy egész estés Black Mirror epizódot.

Josh (Jack Quaid) és barátnője, Iris (Sophie Thatcher) barátaik társaságában terveznek eltölteni egy nyugodt kis hétvégét egyikőjük nyaralójában, távol a város zajától. Ám az idilli légkör csak a felszín, ami mögött sötét tikok lappanganak. Semmi és senki sem az, aminek elsőre látszik, legfőképpen Iris nem, aki előtt még saját titka is ismeretlen, ám amikor ez mindenki számára kiderül, akkor elszabadul a pokol, és a nyugis hétvége átvált egy vérrel, erőszakkal és ármánnyal teli őrületbe.

A film elsőszámú erőssége maga az alapötlete és az, hogy mit hoz ki belőle. Elég nehéz viszont spoilerek nélkül beszélni róla, bár mostanra a plakátok, az előzetesek, és a teljes promóció is ellőtte már az első fordulatot, amire az egész cselekmény épít, így talán ezt az aprócska dolgot még megemlíthetem. Főleg, hogy korábban engem is ez győzött meg arról, hogy érdekeljen ez a film. Nevezetesen arról van szó, hogy Iris karaktere valójában egy android, Josh barátnő pótléka. Ez az apró infó már lényegesen más perspektívába helyezi a filmet, és így egyből egy science fiction thrillerrel van dolgunk, ami emellett elég aktuális témákat feszeget. Nem volt véletlen a bevezetőben elhelyezett Black Mirror hasonlat. A film világa egy olyan meg nem határozott, nem is olyan távoli jövőben játszódik, amit technológiai szempontból sem sok választ el aktuális jelenünktől. Egyáltalán nem tolja túl a technikai fejlettség ábrázolását, az emberek, a ruhák, a házak és berendezési tárgyak többnyire ugyan olyanok, mint ahogy a hétköznapokban ismerjük őket, és az olyan apróságok, mint az önvezető autók, vagy az embereket tökéletesen imitáló androidok teljesen természetesen épülnek be ebbe a közegbe. Talán nem is vagyunk messze attól, hogy ezek a dolgok is rövidesen megvalósuljanak hétköznapi életünkben. Bár ez főleg csak keretként szolgál a film cselekményének, de így is elég érdekes ötleteknek és témafelvetéseknek biztosít teret. Kár, hogy a film világának ezen aspektusa nem lett jobban kibontva, de itt most nem ez volt a lényeg.

Maga Iris karaktere is sok ilyen kérdést vet fel. Ő ugye egy olyan típusú android, akit kifejezetten társnak, egy barátnőnek terveztek, ha már az őt megvásáróló tulajdonosa nem képes, vagy nem akar egy valódi nővel kapcsolatot kialakítani. Maga Iris viszont egyáltalán nem tud arról, hogy ő nem ember, és ez lesz majd a konfliktusok és a tragédiák egyik fő kiváltó oka. Már ebben a koncepcióban is rengeteg minden benne van. Egyrészt a modern korunkban válságban lévő párkapcsolatok és a haldokló randikultúra eredményei is tükröződnek benne, hogy az egymástól elhidegült emberek inkább vesznek maguknak egy robot társat. Van, aki azért, mert tényleg reménytelen a helyzete, és van, aki azért, mert alapjáraton olyan problémás a személyisége, hogy egy épeszű, egészséges ember sosem akarna tőle semmit, és így ezzel a kényelemmel nem is kell olyan fáradságos dolgokkal foglalkozni, mint a saját hibáinak kijavítása. És mivel Iris társa inkább az utóbbi kategóriába esik, így mindjárt bejön ide másik témaként a toxikus párkapcsolatok témaköre. Hogy milyen együtt élni egy nárcisztikus személlyel egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatban, ahol a bántalmazott fél is lényegében eldobható, mint bármilyen használati tárgy modern kapitalista világunkban. Hiszen az ilyen emberek másokra is csak tárgyként tudnak tekinteni, és itt egy újabb réteget kap Iris robot mivolta. Kicsit vicces, hogy ez a film Valentin nap idején jött ki, hiszen a párkapcsolatok egy nem éppen pozitív válfajáról mesél eléggé szemtelen és groteszk módon.

Viszont, ha már a kedves olvasó idáig eljutott a cikkben, és esetleg felháborodott, hogy miért kellett ezt a momentumot elspoilereznem, akkor megnyugtatom, hogy ez nem csak azért történt, hogy képes legyek értelemsen beszélni a film mögöttes tartalmáról és a történetről. Az, hogy Iris egy android, viszonylag nagyon hamar kiderül, egyáltalán nincs olyan sokáig titokban tartva. Sőt, ez az az elem, ami ténylegesen beindítja a történetet, de ami még fontosabb, és számomra is kellemes meglepetés volt, hogy nem ez a legnyagyobb csavar a történetben. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy jönnek egymás után a kisebb nagyobb fordulatok. Iris valódi identitása hamar csak a cselekmény alap hátterévé válik, a technikai fejlettséggel együtt, és teret hagy a tényleges eseményeknek. Természetesen nem egy korszakalkotó, agyeldobós mesterműről beszélünk, de a készítők tényleg megeröltették magukat, és képesek voltak összehozni egy olyan sztorit, amin több ponton is őszintén meg lehet lepődni. És ezek a fodulatok egyáltalán nem öncélúak, hanem szervesen szolgálják a történetet. Ami másik nagy erőssége a Társnak, hogy bár elég fontos témákról szól, de nem veszi magát teljesen komolyan, hanem groteszk humorral és maró gúnnyal tálalja nekünk történetét. Tisztában van vele, hogy ez a koncepció mennyi abszurd szituációt rejthet magában, és magabiztosan bele is áll ezekbe. Ezen a ponton pedig a film a thriller és a sci-fi mellett egyben szatírává is válik, ami ennek megfelelően iszonyat vicces. Félreértés ne essék, egyáltalán nem annyira elszállt és sírva röhögős, mint például a tavalyi Abigail, de amikor a film a humorral operál, az nagyon működik, főleg a bizarr helyzetkomikumok esetében. Erre nagyon jó példa - anélkül, hogy lelőném a poént - a rendőri igazoltatós jelenet. Én például azon a ponton majd megfulladtam a röhögéstől, és aki látta a filmet, biztos az egyik legmaradandóbb, legviccesebb pillanatok közé fogja sorolni. És sok poén azért is tud működni, mert a lényegét teknitve végig logikus és hű marad a korábban felépített hátteréhez.

A színészek egytől egyig remek munkát végeznek, de a legnagyobb dicséretet tényleg Sophie Thatcher érdemli meg Iris karakterének megformálásáért. Teljesen hitelesen hozza az emberi tulajdonságokkal rendelekző androidot. Ha kell törékeny és naív, ha meg kell, akkor határozott és veszélyes, pont, amit az aktuális beállításai megengednek neki. Végig tudunk izgulni az ő karakteréért és érdekel minket a sorsa. Egy teljesen kedvelhető és átélhető főhős, Thatcher kisasszony pedig a tavalyi Eretnek után ismét megmutatta nekünk, hogy miért lesz érdemes odafigyelni rá a jövőben. Jack Quaid tökéletes partnernek bizonyult mellette, és ő is ismét bebizonyította a The Boys és a Sikoly 5. után, hogy sokkal több van benne a szülei hírnevénél. Bár Quaid figurája a másik oldalt képviseli, az unszimpatikus, egyben szánalmas kis rohadékot, de ezt a figurát is hibátlanul jeleníti meg. Összességében azért azt is ki lehet jelenteni, hogy Iris karakterén kívül szinte az összes többi szereplő utálnivaló, így szurkolni vagy azonosulni nem nagyon tudunk velük, viszont szórakozni már annál többet tudunk rajtuk. Mindenkinek van egy olyan saját karakterjegye, vagy emlékezetes pillanata, ami miatt megmarad nekünk, vagy fenn tudja tartani az érdeklődésünket.

A Társ egy kifejezetten érdekes és szórakoztató film lett. Egyszerre vicces, feszült és elgondolkodtató, és ezek már önmagukban elegendőek ahhoz, hogy az év egyik legemlékezetesebb filmje legyen. Akik ezek alapján kedvet kaptak a megtekintéséhez, azok nyugodtan tehetnek vele egy próbát, biztosan nem fog csalódást okozni. Pároknak csak óvatosan, kellő nyitottsággal ajánlott.

IMDb