CreepyShake-akták keretein belül sort fogunk keríteni bizonyos egyházi kihágásokra, hisz számuk nem csekély. A dogmákra épülő, megfélemlítő szabályrendszerrel rengetegszer visszaéltek. A vallás és az egyház mindig is központi téma volt, háborúkat szült és embereket nyomorított meg. Nem magát a vallást szeretném leszólni, mert mindenkinek szíve joga, hogy miben hisz, de sok vezető visszaélt a hatalmával és Isten nevében tett tönkre életeket.

A katolikus egyház egy bástya volt a XX. századi Írországban, de úgy gondolom, nem csak ott bírt tekintélyes hatalommal a szigorú erkölcsi normákra épülő egyház. Az 1922 és 1996 között működő Magdolna-mosodák, dologházak megannyi, egyes források szerint 10.000, mások szerint 30.000 nőt, leányt szeparáltak el a külvilágtól, hogy vélt bűneikért szerintük megfelelő büntetést kapjanak. A közvélemény 1993-óta tudott a mosodák létezéséről, de sokáig nem akartak vagy nem mertek róla nyíltan beszélni. Enda Kenny ír miniszterelnök nyíltan bocsánatot kért az áldozatoktól és leszármazottjaiktól a 20. századi Magdolna-mosodákban elkövetett bűnökért, a nők alaptalan meghurcolásáért. Félelmetes belegondolni is, hogy a dologházba küldött fiatal leányokat, nőket, asszonyokat, anyákat is saját családjuk zárattatta be.

A Magdolna-mosodák magánkezekben lévő, egyházi fennhatóság alá tartozó létesítmények voltak bűnbe esett asszonyok számára. Ez a bizonyos bűn nem volt más, mint a szexualitás, vagy a törvényen kívüli gyermek. Akkoriban sajnálatos módon a törvényen kívüli gyermekeket, ahogy az árvákat is, lenézték. Az egyházi szabályrendszer megkövetelte, hogy szexuális együttlétet csak házasságban élő egyének folytassanak. Nem számított, ha egy nőt megerőszakolt netán az apja vagy az unokatestvére, ha szebb volt az átlagnál és a férfiak utána fordultak, ha visszautasította a közeledést, nem volt más, csak egy bűnös, akit meg kellett büntetni. Ezeket az áldozatokat családjuk és a társadalom is kitaszította magából, és megbélyegezve a Magdalai Máriáról - ki szintén egy bibliai bűnös nő volt, kit Jézus feloldozott – elnevezett dologházba „száműzte”. Ezekben a mosodákban heti hét napot keményen végig kellett dolgozniuk, szinte vagy teljesen ingyen, lelki és testi kínzások mellett, némaságra ítélve. A létesítményeket az Irgalmas Nővérek, a Kegyes Nővérek, a Jó Pásztor Nővérek és a Miasszonyunk Kegyelme Nővérek vallási közösségek működtették. Több nő soha nem került ki ezekből az intézményekből, a túlélőknek pedig gyógyíthatatlan lelki traumát okozott.

Rengeteg nő esett teherbe az intézményekben papoktól, gyerekeiket legtöbbször úgy adták örökbe, hogy a netán szabaduló anya soha se találhassa meg. Sinead O’Connor ír énekesnő kamaszként majdnem egy évet töltött egy ilyen dologházban, később aktívan kampányolt az egyház ellen, a papok kihágásai ellen; annak ellenére, hogy mélyen vallásos, elutasítja az egyházak működését. 1993-ban az egyik létesítményt az egyik dublini egyházi rend eladta egy beruházónak, az új tulajdonosok pedig a telken 155 nő holttestét találták meg jelöletlen sírokban. A túlélők ügyvédjei nem sok sikerrel jártak Írországban, mivel a hatóságok mosták kezeiket, a mosodák magánvállalkozói tulajdonára hivatkozva. Több dokumentum is alátámasztja, hogy a dologházak párhuzamos büntetés-végrehajtási intézményként működtek, több, felfüggesztett börtönre ítélt nő került be. Szintén dokumentálva van az állam és az apácák közötti szerződés a munkákkal kapcsolatban. A Magdolnások jogi képviselői végül az ENSZ-hez fordultak, a nők emberi jogainak ügyében, hisz ezeknek az áldozatoknak egyetlen bűnük az volt, hogy valakik által kikiáltott dogmáknak nem feleltek meg, nem tettek eleget.

2001-ben ismerte el végül az ír kormány, hogy a Magdolna-mosodákban kegyetlenül bántalmaztak és dolgoztattak nőket, testi-lelki kínzások, pszichés és szexuális megalázások, kihasználások közepette. Az ügyvédek fáradozásai az áldozatok kártérítésének ügyében több mint egy évtizedig húzódott. 2013-ban jelentették ki az állam felelősségét a mosodák működtetésében és a nők kizsákmányolásában. Az áldozatok többsége már 70 felett van.

A Magdolna-mosodák újabb botránya 2002-ben jelentkezett, Peter Mullan filmjének köszönhetően. A Magdolna - nővérek objektíven, mégis kissé visszafogottan mutatja be a dologházak működését, szabályrendszerét, vezetőit és áldozatait, de a túlélők elbeszélései alapján a film egy enyhe változat a valósághoz képest. Három nőre koncentrál a dráma, Rose-ra, Bernadette-re és Margaretre. Mindhárom nő bűne a szexualitás volt: Margaretet megerőszakolta az unokatestvére, Rose-nak házasságon kívül született gyermeke, őket családjaik küldték az apácák közé, kitagadva. Bernadette árva volt, ő csak szebb volt az átlagnál, a fiúk pedig gyakran utána fordultak, ő a hiúsága miatt került a mosodába. Már az első nap szembesülniük kellett a vezetőséggel, Bridget nővérrel és szabályaival, melyek nem ismertek kegyelmet: a bűn büntetést érdemel, melyet vezekléssel és kemény munkával lehet kiérdemelni. A személyiség megszűnik, ahogy belépnek a kapun, új nevet is kapnak, hogy múltjukra semmi se emlékeztesse őket. Több, ott dolgozó nő sorsát is megismerjük, többek között Crispináét, kinek nővére neveli törvénytelen gyermekét; vagy Unát, kit apja a szökés után félholtra verten hurcolt vissza az intézménybe, a személyiségrombolásnak köszönhetően pedig megtörik és ő is beáll apácának; vagy az öregasszonyt, ki szerint minden helyes, amit az apácák tesznek, és ő büszke munkájára.

A folyamatos tortúra, a szexuális megaláztatások - mint például, mikor az apácák versenyt tartanak a meztelen nők között, hogy ki a legszőrösebb, legkisebb mellű, legsoványabb -, a kizsákmányoló munka, a testi fenyítések, a Biblia nevében elkövetett személyiségromboló, csonkoló intézkedések, mikor például véresre nyírják az egyik lány fejét, menekülésre, ellenállásra készteti a főszereplőket. Mullan filmje nyers, drámai, felháborító, a valóság szülötte. Belátást nyerünk a dolgozók mindennapjaiba, az apácák közötti hierarchiába, az egyház képmutató és kihasználó magatartásába.