Charles Starkweather (1938. 11. 24. - 1959. 06. 25.)

Bevezető

1958. A 19 éves Charles Starkweather nagyon elszánt volt. Eltökélte, hogy elveszi kiskorú barátnőjét. Eltökélte, hogy pénzt fog szerezni, hogy ne legyen mindennap üres a zsebe. Eltökélte, hogy otthagyja a nebraskai várost, ahol mindenki vesztesnek tartotta.

Ő és Caril Fugate olyan gyilkos hadjáratot folytattak, amitől az egész ország megrémült. Az ország, amelyik megválasztotta Eisenhowert és Nixont újabb négy évre 1956-ban. Az ország, melyben J. Edgar Hoover FBI-igazgató már évtizedek óta a nemzet rendőre. Az ország, ahol éppen nyugtalanító kulturális változások mentek végbe. A lázadás ijesztő és megbotránkoztató szimbólumai már megjelentek és tündököltek: Elvis Presley, James Dean és a teljes rock ‘n’ roll kultúra az új generációt célozta meg, amely szembeszállt a steril ’50-es évek status quójával.

Az ország már eleve feszengett, miközben a Haragban a világgal-t nézte 1956-ban, erre jött egy ilyen Dean-féle alak, mint Charles Starkweather, és hirtelen mindenki nagyon kényelmetlenül érezte magát. Hová jutott a világ? Vajon a Starkweather-féle erőszak és elidegenedés valami új, irányíthatatlan trend kezdete, ami romba dönti a társadalom szerkezetét?

Talán igen, de tovább tartott, mint bárki gondolta volna. Sok időbe telt, míg a Starkweather-féle gyilkos hadjárat filmbeli megtestesítői megjelentek a vásznon, és nem is számítottak külön műfajnak több mint 35 évig. Starkweather és Fugate addigra már csupán halvány előzménynek tekinthetők, szó sincs közvetlen karakterekről – csupán a szorongás és az elszigeteltség emelkedik ki belőlük.

Ez a két félelmetes lázadó több mainstream és kevésbé mainstream filmet inspirált. Néhány példa: az 1974-es Sivár vidék (r.: Terrence Malick), az 1990-es Veszett a világ (r.: David Lynch), az 1993-as Tiszta románc (r.: Quentin Tarantino és Tony Scott) és Kalifornia – A halál nem utazik egyedül (r.: Dominic Sena), valamint az 1994-es Született gyilkosok (r.: Oliver Stone).

Charlie

Charlie Starkweather egy keményen dolgozó, ám szegény és iskolázatlan családba született 1938. november 24-én, a nebraskai Lincolnban. Ő volt Guy és Helen Starkweather hét gyereke közül a harmadik. [A fenti képen egyik testvére látható.]

Bár ő és testvérei a világválság időszakában születtek, mindig volt mit enniük, és fedél is volt a fejük fölött. A szegénység ellenére Charlie-nak rendes gyerekkora volt, örömmel emlékezett vissza a családjával töltött időkre. Az ottani közösség szerint is jól nevelt gyerekek voltak.

William Allen a Starkweather című könyvében “jóképű és bőbeszédű” férfinak írta le Guyt, aki inkább valamilyen szellemi munkára lett volna alkalmas, mintsem az ácsmesterségre, amivel a kenyerét kereste. “Fizikailag nem volt elég erős, emellett különböző bántalmak gyötörték, többek közt a háta volt gyenge, és ízületi gyulladás is kínozta, így nem dolgozott rendszeresen. Helen egy göndör, vörös hajú, alkatra kicsi nő volt, ám belül erős és kedves. Ő fogta össze össze a dolgokat.” Pincérnőként dolgozott, hogy kiegészítse a szerény családi jövedelmet.

Bár Charlie korai gyerekkora kellemesen telt, az iskolában már több trauma érte. A családi környezetben érzett kényelem az osztályteremben nem volt meg. A többi gyerek kinevette enyhe beszédhibája miatt, és cikizték görbe lábai miatt is.

Bár átlagos intelligenciájú volt, Charlie sosem erőltette meg magát, és csak lassan tanult. Nyilván hozzájárult problémáihoz, hogy súlyos rövidlátásban szenvedett, amit csak 15 éves korában vettek észre. A szemésznél a legnagyobb betűt sem tudta elolvasni a táblán.

A testnevelés volt a kevés tárgy egyike, ahol kitűnt. Jól mozgott, és testalkata is erős volt. Tornászi képességei jelentették az egyetlen forrást, melyből lelkileg erőt meríthetett. Az éremnek azonban két oldala volt: Charlie arra használta erejét, hogy rendszeresen a többi diákkal verekedjen az iskolában.

“Arra fogta a bunyókat, hogy a többiek kinevették. Néha csak rövid dühkitörései voltak, de megesett, hogy hosszú ideig őrjöngött, és nem hagyta abba, amíg szét nem választották őket, vagy az ellenfél mozdulatlanul feküdt. Hamar hírnevet szerzett, mint az egyik legdurvább, legkeményebb lincolni kölyök…” (Allen)

Elsős gimnazistaként megismerkedett Bob Von Buschsal, aki egy bunyó után a legjobb barátja lett. Bob így fogalmazott: “Ha úgy akarta, ő volt a legrendesebb srác, akit ismertél. Ha kedvelt, bármit megtett volna érted. Klassz társaság volt. Minden egy nagy poén volt neki. De nem volt mindig ilyen. Durva és kegyetlen is tudott lenni. Ha meglátott egy szerencsétlen fickót az utcán, aki magasabb volt, jobban nézett ki vagy jobban öltözködött, azonnal megpróbált belekötni, hogy lealacsonyítsa.”

Mindkét srác imádta James Deant. Minden filmjét látták. Nem volt kérdés, hogy Charlie utánozni is próbálta idoljának viselkedését, öltözködését, frizuráját – még szűk farmert és cowboycsizmát is hordott. De Charlie megjelenésben, észben és tehetségben is nagyon messze volt James Deantől. Gyenge utánzat volt csupán.

A Dean által oly tökéletesen eljátszott karakterekben meglévő elszigeteltség és lázadó hajlam viszont Charlie-ban is megvolt. Jack Sargeant a Born Bad című életrajzi könyvben olyannak írja Starkweathert, aki “rendkívül érzékeny, nemcsak a többi diák gúnyolódása, de családja alacsony társadalmi és pénzügyi helyzete miatt is. Starkweather úgy tekintett a szegénységre, mint egy csapdára: tudta, hol vannak a korlátok, ismerte a határokat, de nem látott esélyt, hogy kiszabaduljon… Szentül hitte, hogy saját életét külső erő irányítja: nem látott kiutat a letaglózó szegénységből, ami munkásosztálybeli gyerekkorát meghatározta. Úgy vélte, arra van kárhoztatva, hogy az egészet meg kell ismételnie: valami kétkezi munka, feleség, gyerekek, aztán egyszerűen vége, és meghal.”

Caril

Charlie barátja, Bob Von Busch Barbara Fugate-tel kezdett randizni. Később Charlie is felfigyelt Barbara húgára, Carilre, aki épp akkortájt töltötte be a 13-at. Rendszeresen szerveztek dupla randikat, Caril fiatal kora ellenére.

Caril csinos, sötétbarna hajú, vidám természetű lány volt. Benne is megvolt a nagyfokú lázadási hajlam, és ő is szeszélyes vérmérsékletű volt. Nem volt valami jó diák, egyszer meg is bukott az általános iskolában. Tanárai azt mondták róla, hogy lassan tanul, de Charlie szemében varázsló volt.

Istennőként bánt vele. Caril, valószínűleg fiatalsága miatt, igazi menőnek látta Charlie-t, és nem figyelt fel komolyabb gyengeségeire. William Allen így fogalmaz: “Bámulattal nézte Charlie autóit, a kemény kiállását, a tekintetét, valamint azt, hogy szegénysége ellenére szinte mindent megadott neki… Charlie azt mondta, Caril mindennél többet jelent neki. Ha ő nem lenne, visszazuhanna abba a világba, amit annyira gyűlölt. Caril hatására kis híján az önutálatról is leszokott. Olyannak látta magát, amilyennek Caril látta őt, és az tetszett neki.”

16 évesen Charlie otthagyta az iskolát, és elment rakodónak a Western Newspaper Union egyik raktárába. Főnöke nem tartotta sokra: “Volt, hogy kétszer-háromszor is el kellett neki mondani valamit. Az összes alkalmazottunk közül ő volt a legostobább, akivel valaha dolgoztunk.”

A raktár közel volt az iskolához, ahova Caril járt, így mindennap találkozhattak. Megtanította vezetni, pedig a lány legálisan még nem ülhetett volna volán mögé. Egyik nap Caril elvitte Charlie tuningolt verdáját, és kisebb balesetet szenvedett. A kocsi résztulajdonosa Charlie apja volt, így neki kellett kifizetnie a másik járműben keletkezett károkat. A két férfi csúnyán összeveszett, a vita tettlegességig fajult, és az apa közölte Charlie-val, hogy mehet máshova lakni.

Charlie abba az albérletházba költözött, ahol barátja, Bob és Barbara Fugate lakott (a lány akkor már Bob felesége volt). Mivel szüleivel rendkívül megromlott kapcsolata, Caril lett a központi elem Charlie életében. Mindenkinek azt mondogatta, hogy össze fognak házasodni. Aztán azt kezdte mesélni a barátainak, hogy Caril első gyereküket várja. Ám ez a hazugság visszaütött, amikor Caril szüleihez is eljutott.

Charlie kilépett az újságos cégtől, és szemétszállítóként kezdett dolgozni. Ez aligha tekinthető előrelépésnek, de azért választotta, hogy mire Caril megjön az iskolából, ő is végezzen a munkával. 42 dollárt fizettek neki hetente, amiből saját magát sem tudta eltartani, nemhogy Carilt. A házvezetőnő nem tanúsított együttérzést, kizárta, amíg nem tudta kifizetni tartozását.

Charlie úgy tekintett magára, mint aki a szegénység csapdájába esett. Korlátozott felfogásával csak egy kiutat látott: valami meghökkentőt kell tennie – például kirabolni egy bankot. “Nap mint nap gyűjtötte be a szemetet egy olyan környéken, ahol a lincolni közép- és felsőosztály élt. Folyton azt látta, ami számára elérhetetlen volt… Miközben a bűzös, nehéz szemeteszsákokat emelgette minimálbérért, Starkweather rájött, hogy van valami, ami kiegyenlíti a különbségeket. Valami, ami egyenlővé teszi őt azzal a réteggel, amelyik elnyomta és elidegenítette őt. Egy lehetőség, ami által megtorolhatná sérelmeit: »a hullák közt nincs osztálykülönbség«.” (Sargeant)

Az első gyilkosság

Charlie fokozatosan meggyőzte magát, hogy a bűn útjára fog térni, hogy megszerezze a pénzt és az elismerést, amire annyira áhítozott. Egy nap egy plüsskutyát akart venni Carilnek a benzinkútnál, de még erre sem volt pénze. A kutas ráadásul nem volt hajlandó hitelre odaadni neki. Eltökélte, hogy vissza fog vágni azoknak, akik lefitymálták őt. Vissza, bizony.

Mínusz húsz fok volt, a zord nebraskai szél kegyetlenül süvített azon a napon, 1957. december 1-jén. Majdnem hajnali három óra volt. Itt volt az idő, hogy megtegye, amit meg kellett tennie.

Fogta a .12-es kaliberű sörétes puskát, amit Bob Von Busch unokatestvérétől nyúlt le, elrakta a nemrég vásárolt töltényeket, és odahajtott a benzinkúthoz, ahol nem vásárolhatott hitelre.

A kútnál csak Robert Colvert dolgozott, egy 21 éves srác. Ő volt az, aki előző nap megszégyenítette Charlie-t. Vékony, alacsony férfi volt, fiatal felesége első gyermeküket várta.

Colvert épp egy karburátort bütykölt, amikor Charlie odaért. Eladott neki egy doboz Camelt, majd Charlie elhajtott. Néhány perccel később visszajött. Colvert még mindig a pult mögött állt. Charlie most egy csomag rágót vett, majd beszállt a kocsiba, és megint elhajtott.

Leparkolt a közelben, majd álcát öltött: egy kendőt kötött az arcára, és egy vadászkalapot vett fel, hogy eltakarja vörös haját. Ezután visszasétált az állomáshoz a töltött puskával és egy üres vászonzsákkal.

Colvert akkor már ismét a kocsit szerelte, és észre se vette, hogy jött valaki, amíg meg nem érezte a hátának nyomott puskát. Charlie az irodába ment a sráccal, és kinyittatta a pénzfiókot.

Összeszedte a pénzt, és a vászonzsákba pakolta. Utasította Colvertet, hogy nyissa ki a széfet, ő azonban nem tudta a kombinációt, csak a főnöke. Charlie annyiban hagyta, úgy döntött, beéri azzal a kb. 100 dollárral, ami a pénzfiókban volt.

Kitalálta, hogy elviszi Colvertet kocsikázni. A rémült kutast arra kényszerítette, hogy vezessen Bloody Mary háza felé. Bloody Mary egy őrült, idős nő volt, aki sótölténnyel töltött puskájával mindenkit megszórt, aki betette a lábát a birtokára.

Charlie arra kényszerítette a kutast, hogy kiszálljon a kocsiból. Később azt mondta, hogy Colvert el akarta venni tőle a puskát, és a dulakodás közben lövést kapott. Aztán mikor négykézláb próbált felállni, Charlie ismét meglőtte, közvetlenül a koponyáját.

A halálos paktum

Az újságok kiemelten foglalkoztak a gyilkosággal és a rablással, hiszen akkortájt alig történt bármilyen komolyabb bűntény a környéken. Starkweather volt annyira óvatos, hogy átfestette a kocsiját, később azonban elkövetett néhány ostobaságot, amivel felhívta magára mint esetleges gyanúsítottra a figyelmet. Köztudott volt, hogy a benzinkútnál érméket zsákmányoltak, erre Charlie apróval fizetett, amikor ruhákat vásárolt magának. A hatóságok úgy hitték, hogy egy átutazó követte el a támadást és a gyilkosságot, így Charlie egyelőre kikerült a képből.

A gyilkosságtól eufórikus nyugalom fogta el. “Volt pénze, barátnője. Megölt egy embert, és ez nem is zavarta. Hihetetlenül erősnek érezte magát. A törvényen kívül cselekedett. Úgy érezte, láthatatlan, mindent megtehet és elvehet, amit csak akart. A törvény semmit se tehetett ellene.” (Allen)

A rablás és a gyilkosság másnapján Charlie beismerte Carilnek, hogy ő támadta meg Robert Colvertet, de azt mondta, valaki más lőtte le. “Nem hitte el” – mondta később. A gyilkosság egy olyan köteléket teremtett köztük, ami meghatározta sorsukat. Úgy tűnt, Charlie felfogta, hogy csak a közösen töltött idő számít, amíg az egésznek vége nem lesz. Bármit megszerezhet, amit Carilnek szeretne adni, és legalább egy kicsit élvezhetik az életet, amíg le nem jár az idejük. Nem számított, hogy nagyon rövid időszakról volt szó. Az számított, hogy legalább ez megvolt.

Az eufória elmúltával Charlie-t ismét megérintette a rideg valóság. A szemétszállító vállalat kirúgta. A házvezetőnője kizárta a hidegbe, mert késett a lakbérrel. Caril és a saját családja is ellenezte kapcsolatukat, és mindent megtettek, hogy szétválasszák őket. Caril picit meghízott, és a szülei meg voltak róla győződve, hogy a lány terhes. Charlie kétségbe volt esve.

Újabb áldozatok: Caril családja

1958. január 21-én, egy keddi délutánon Starkweather odahajtott ahhoz a mocskos putrihoz, amit Caril és családja otthonnak nevezett. A ház és az udvar tele volt szeméttel és fel nem használt építési anyagokkal. Charlie fogta a kölcsönvett .22-es puskát meg néhány töltényt, és bekopogott a hátsó ajtón. Caril anyja, Velda Bartlett nyitott ajtót.

Lehetetlen megmondani, hogy pontosan mi történt ezután. Az alábbi beszámoló Starkweather visszaemlékezésén alapszik. Ő azt állította, hogy azért vitte magával a puskát meg a töltényeket, hogy elhívja Caril mostohaapját, Marion Bartlettet vadászni, és közben rendeznék kapcsolatukat is. Hozott magával két szőnyegmintát is, Veldának.

Charlie elmondása szerint Velda és Marion is otthon volt. Két és fél éves gyerekük, Betty Jean egyfolytában sírt. Velda megmondta Charlie-nak, hogy azt akarják, hogy ne találkozzon többet Carillel.

Hangos veszekedés tört ki, és Velda állítólag néhányszor pofon vágta Charlie-t. A fiú azt állította, hogy otthagyta a puskát, és autózott egyet a környéken, mielőtt visszament volna a fegyverért. Mikor visszatért, Marion szó szerint kirugdosta őt a házból.

Starkweather ekkor egy telefonfülkéből felhívta Marion Bartlett munkahelyét, és azt mondta nekik, hogy a férfi beteg, és néhány napig nem fog dolgozni menni. Ezután visszament Caril házához, és megvárta, míg a lány hazaér az iskolából. Mikor Charlie elmondta neki, mi történt a szüleivel, bement a házba, és vitatkozni kezdett az anyjával. Starkweather követte őt.

A fiú azt mondta, hogy Velda megint pofon vágta, és visongott, hogy teherbe ejtette Carilt. Charlie visszaütött, és egy ideig dulakodtak, mielőtt Charlie felkapta a fegyvert. Ekkor lépett a szobába Marion Bartlett, állítólag egy szeghúzó kalapáccsal a kezében. Charlie fejbe lőtte a férfit. Ezután azt állította, hogy Velda egy hatalmas késsel támadt neki. Őt az arcán találta el. De még ez sem volt elég, a puska tusával is fejbe verte néhányszor, amikor megpróbált felkelni, hogy megfogja kisgyermekét. Charlie ekkor a babát is fejbevágta.

Starkweather azt mondta: “Felkaptam a kést, ami az öregasszonynál volt... Elkezdtem járkálni a szobában, a kislány meg végig ordibált, mondtam neki, hogy fogja be, aztán tovább járkáltam, aztán egyszer csak megfordultam, és hozzávágtam a kést. Azt mondták, a torkán találtam el, én úgy emlékeztem, hogy a mellkasán. Visszamentem a hálószobába, Mr. Bartlett még mozgott, ezért megpróbáltam torkon döfni, de a kés nem ment be. Ráütöttem a nyelére a kezemmel, ekkor már átszúrta.”

Eltussolás

Sohasem sikerült megfelelő mértékben tisztázni, hogy Carilnek milyen szerepe volt ebben a mészárlásban, és egyáltalán hogyan reagált rá. Mivel csak ők ketten voltak az élő tanúk, talán sose derül ki a teljes igazság. Caril azt állította, hogy már a szörnyű események előtt szakított Charlie-val, és rémülten nézte végig, ahogy a fiú megtámadja a családját.

Ami ezt követően történt, azt képtelenség elhinni.

Velda holttestét kivonszolták a kinti mellékhelyiségbe, és lelökték a vécényílásba. Caril kis féltestvérét egy szemetesdobozba tették, és őt is a budiba vitték. Marion Bartlett a csirkeól padlóján végezte.

Mindezek után feltakarították a maradványokat és a vérnyomokat odabent, aztán az este hátralévő részében chipset eszegettek és kólát iszogattak. Majdnem egy hétig a házban maradtak, alig néhány méterre Caril családjának rothadó hulláitól. A tejesembertől hitelre vásárolt tejen és kenyéren éltek, illetve Charlie vett még néhány szükséges dolgot a közeli élelmiszerboltban.

A gyilkosságokat követő napokban több látogató is érkezett a házhoz. Caril egy táblát tett a kinti ajtóra: “Negyertek ide mer Mindenki elkapta az Influenziát”. A legtöbben vissza is fordultak.

Egy nap Marion Bartlett főnöke is eljött, hogy érdeklődjön, mennyire beteg a férfi. Caril kijött, és azt mondta, még mindig nagyon rosszul van, ágyhoz van kötve. Aztán Caril nővére, Barbara Von Busch is eljött férjével, ám Caril őket is leszerelte az influenzás magyarázattal.

Mindketten gyanúsnak találták a sztorit, így később Bob Von Busch visszatért bátyjával, hogy utánajárjon az ügynek. Ekkor azonban másik magyarázatot kaptak. Caril könnyek közt kérte őket, hogy távozzanak. “Ne próbáljatok bejönni! Anya élete a ti kezetekben lesz, ha bejöttök!” A két testvér ezután a rendőrségre ment.

A rendőrök később meg is jelentek, és Caril nekik is azt mondta, hogy a családja influenzás. Arra a kérdésre, hogy akkor miért hívta őket a sógora, Caril azt válaszolta, hogy Bob Von Busch nem igazán jött ki a családjával. Őszinte és hihető benyomást keltett, nem tűnt olyannak, mint aki veszélyben van, így a rendőrök elmentek. Később a Von Busch testvéreknek azt mondták, nincs ok az aggodalomra.

Bob és Barbara ekkor Caril egyik közeli barátnőjét küldte át, aki egy harmadik sztorit kapott. Caril halkan súgva azt mondta a lánynak: “Valami srác van itt Chuckkal. Thompson-géppisztolya is van. Szerintem ki fognak rabolni egy bankot.” A barátnő a Von Busch testvéreknek nem szólt, ám az apjának elmondta, mit hallott. A férfi másnap hívta is a rendőrséget.

A felfedezés

Pansy, Caril nagymamája is ellátogatott lánya házához. Úgy tűnt, Caril tudja, hogy a nagyanyja nem fogja bevenni az influenzás mesét, így a második változatot adta elő. “Menj haza, nagyi! Kérlek, menj el! Anya élete forog kockán, ha maradsz.”

Pansy mérges lett, hogy Caril nem engedte be. “Ha nem nyitod ki az ajtót ebben a pillanatban, bemegyek a városba, és szerzek házkutatási határozatot. Biztos itt van Chuck is, ne próbáld azt mondani, hogy nincs!”

Caril ennek ellenére sem engedte be, így Pansy elment a rendőrségre. Addig erősködött, míg végül ismét elmentek, és körül is néztek a házban, bár engedélyük nem volt rá. A ház üres volt, így a rendőrők nyugtázták, hogy nem volt jele semmi rendellenességnek vagy erőszaknak.

Később Bob Von Busch azt követelte a rendőrségtől, hogy alaposabban kutassák át a birtokot, de nem voltak rá hajlandók. Guy Starkweather is próbálta elérni, hogy vigyék be a fiát kihallgatásra, ám őt is elutasították.

Ekkor Bob Von Busch és bátyja ismét elmentek a Bartlett házhoz, és maguk néztek körül. Egy pillantás a mellékhelyiségbe és a csirkeólba legszörnyűbb félelmeiket igazolta. Erre már odafigyelt a rendőrség is.

Körözést adtak ki, hogy be kell hozni Charlie Starkweathert és Caril Fugate-et. Azt azonban nem látták át, hogy az egyre bonyolódó drámának ez még csak a második felvonása volt.

Menekülés, újabb gyilkosság

Amint Starkweather és Caril felfogták, hogy jobb lesz, ha elhagyják a várost, arra is rájöttek, hogy Charlie autójával nem fognak messzire jutni. Egyrészt a kerekek szét voltak lőve, és Charlie hiába próbálta megjavítani a legrosszabb állapotban lévőt, végül kénytelenek voltak egy műhelyt keresni.

Ideiglenesen Charlie egyik ismerőse, a 72 éves August Meyer fogadta be őket. A férfi egy kedves, idős agglegény volt, aki gyerekkora óta ismerte Charlie-t. Volt neki egy farmja is Lincolntól 30 km-re, Charlie régen ott szokott vadászni. Január 27-én gurultak rá a Meyer farmjához vezető földútra, és azonnal beleragadtak a sárba.

Mivel Caril és Charlie teljesen mást vallottak, meg nem is árultak el sok részletet, így nehéz megmondani, hogy pontosan miért, de Charlie fejbe lőtte August Meyert. Akárcsak a többi gyilkosság esetén, a fiú itt is azt állította, bár nem túl meggyőzően, hogy önvédelemből tüzelt. Charlie szerint Meyer próbálta őt lelőni, de beakadt a fegyvere, így Charlie visszalőtt. A fiú Meyer kutyáját is megsebesítette, mikor az odarohant a havas réten át.

Charlie bevitte öreg barátja holttestét egy külső épületbe, majd egy takaró alá rejtette. Utána Carillel együtt Meyer házába ment, ellopták a pénzét és a fegyvereit, megették az ételt, amit találtak, aztán lefeküdtek aludni.

Másnap az egyik szomszéd segített kiszabadítani a kocsit a sárból. Ezután egy másik úton hajtottak oda a farmhoz. Mikor Charlie ránézett a holttestre, rémülten vette észre, hogy a takaró eltűnt. Félve a lebukástól, Charlie és Caril arrafelé hajtott vissza, ahol korábban beleragadtak a sárba. Nem meglepő módon az intellektuálisan hátrányos helyzetű pár ismét a sár foglya lett. Kivették a fegyvereket a kocsiból, és otthagyták a járművet.

És még egy gyilkosság

Elrejtették a puskákat, és lestoppoltak egy kocsit, melyben a 17 éves Robert Jensen és a 16 éves Carol King utazott. Charlie pillanatok alatt Jensen nyakához nyomta a fegyvert, és a pénzüket követelte. Kényszerítette a fiút, hogy vezessen Meyer farmja felé, egy elhagyatott viharpincéhez.

Odaérve hat golyót eresztett Jensen fejébe. Barátnője, Carol King egy lövést kapott, szintén a fejébe. A halott lány nadrágja és bugyija bokáig le volt húzva. King több szúrást is kapott a hasára és az ágyékára, de ondót nem találtak sem a vaginájában, sem a testén.

Mialatt mindez lezajlott, Caril állítólag a kocsiban ült. Charlie Caril számlájára írta a holttest megcsonkítását, mivel a lány dühös lett, hogy Starkweather szexuálisan vonzónak találta a hullát. Charlie később azt állította, hogy Caril szintén meglőtte Kinget, tehát ő ölte meg, mikor ő néhány percre elment onnan.

A két tinédzser holttestét a pincében hagyták, majd elhajtottak Jensen kocsijával. Arról beszéltek, hogy Washington államba szöknek, és Charlie testvérénél húzzák meg magukat. Ennek ellenére újabb hihetetlen ostobaságot követtek el: visszamentek Lincolnba, ahol mindenki ismerte és kereste őket.

Idióta tettüket még fokozták is azzal, hogy elmentek a Bartlett ház környékére, hogy megnézzék, megtalálták-e Caril szüleinek holttestét. Nyilvánvaló volt, hogy előkerültek, hiszen rengeteg rendőrautó parkolt a ház körül. Végül a város legelőkelőbb körzetébe mentek, és a lopott kocsiban aludtak.

Másnap, 1958. január 28-án rábukkantak a sárban ragadt autóra a farm közelében. Nem sokkal azután megtalálták Meyer és a két tinédzser holttestét.

Hatalmas hajtóvadászat indult utánuk – de további gyilkosságok következtek.

A világ tetején

Bár ő maga szegény volt, Charlie jól ismerte a város legelőkelőbb részét, még a szemétszállítós időszakból. C. Lauer Ward hatalmas házát szemelte ki. Ward egy 47 éves férfi volt, a kormányzó közeli barátja, a Capital Bridge és a Capital Steel vállalatok elnöke.

Aznap reggel Clara Ward, az iparmágnás előkelő felesége és Lillian Fencl, a nagyothalló, 51 éves cseléd volt otthon, valamint két kutyájuk: Queenie, a chesapeake bay retreiever és Suzy, a kis uszkár.

Mikor Lillian Fencl ajtót nyitott, Charlie ráfogta a puskát. Caril az autóban maradt. Utasította Lilliant, hogy zárja Queenie-t a pincébe. Észrevette, hogy a nő rosszul hall, ezért leírta neki parancsait. Utasította, hogy folytassa Mrs. Ward reggelijének elkészítését.

Mikor Clara Ward bejött a konyhába, Charlie biztosította, hogy semmi rossz nem fog történni. Clara nyugodt maradt, és együttműködött vele. Charlie szólt Carilnek, hogy jöjjön be ő is. Mrs. Ward főzött neki egy kávét. Caril ezután a könyvtárba ment, és elaludt.

Charlie utasította Clara Wardot, hogy süssön neki palacsintát, és hozza be neki a könyvtárba. Ő meg is tette, de ekkor Charlie meggondolta magát, és inkább gofrit kért. Mrs. Ward higgadt maradt, és végig méltósággal viselkedett.

Az élménytől diadalittassá vált: Lincoln egyik leggazdagabb polgára szolgálja ki őt, az egykori szemétszállítót.

Délután egy óra körül Clara Ward engedélyt kért, hogy felmehessen az emeletre cipőt cserélni. Néhány perc után Charlie utánament, hogy megnézze, miért marad ilyen sokáig. Azt állította, hogy a nőnél egy .22-es puska volt, amivel rálőtt, de célt tévesztett. Charlie ekkor hozzávágott egy kést, ami a hátába talált. Ezután többször megszúrta a nyakán és a mellkasán. Mikor bevonszolta Clara holttestét a hálószobába, Suzy megugatta, ezért a puska tusával kitörte az állat nyakát.

A gyilkosság után Starkweather felhívta az apját, és mondta neki, hogy szóljon Bob Von Buschnak, hogy meg fogja őt ölni, amiért beleavatkozott a Carillel való kapcsolatába.

Ezután leült, hogy megírjon egy levelet, amit “kizárólag a jard részére” címzéssel látott el. A szöveg egy analfabéta bizarr hablatyolása volt, afféle önigazoló vallomás. “Én és Caril nagyon salynáljuk amik történtek, mer én fájdalmat okosztam mindenkinek emiatt meg caril is. De eggyet mondok mindenki aki ott vót örűhet hogy nem halt meg még caril nővére is.”

Később telepakolták étellel Wardék 1956-os fekete Packardját, majd megtették az előkészületeket a nagyszabású szökésre. Kirámolták a házat, és mindent elraktak, ami értékesnek tűnt.

A hadjárat folytatódik

Délután fél hat körül megérkezett a Lincoln Journal, és Charlie ujjongott. “Caril, ezt kapd ki! Sztárok vagyunk! A Journal a címlapon ír rólunk.” A csúcson volt. Valaki lett, akivel számolni kell.

Másfél órával ezután C. Lauer Ward hazaért a munkából, és Charlie puskájának csövével nézhetett farkasszemet. Hosszú dulakodás után végül Charlie kerekedett felül, és lelőtte az iparmágnást.

Lillian Fencl volt a következő áldozat. Az ágyhoz kötözték, és halálra szurkálták. Charlie azt állította, hogy Caril ölte meg a nőt, Caril meg azt, hogy Charlie. A fiú kivételesen nem próbálta azzal igazolni a dolgot, hogy a cseléd támadta meg.

Másnap Ward unokatestvére, egyben üzlettársa hiába várta őt a munkában, így odatelefonált még reggel. Dél körül aztán elment a házhoz, bement, és megtalálta a holttesteket. A földszinten Queenie őrjöngve ugatott, az emeleten Suzy az ágy alatt lapult kitört nyakával.

Anderson kormányzót azonnal értesítették a barátját ért barbár támadásról. Nemsokára riasztotta a Nemzetőrséget, akik “géppisztolyos dzsipekkel járták az utcákat. A szülők saját fegyverükkel felvértezve az iskolákhoz rohantak, és azonnal hazavitték gyerekeiket. A várost teljesen lezárták. Minden épületet egyenként átfésültek. Az FBI is nyomozást indított. A polgármester ezer dolláros nyomravezetői díjat ajánlott fel. Repülőket küldtek fel, hogy megtalálják Wardék fekete Packardját.” (Allen)

A finálé

Na, hova menekült a két okostojás törvényenkívüli? Vissza Caril szüleinek házához, hát persze! Komolyan. De azért észrevették, hogy áll egy kocsi a behajtóban, és a lámpák is égnek, így sikerült meghozni a bölcs döntést, miszerint inkább nem mennek be. Végre felfogták, hogy a Bartlett házban már nem tartózkodhatnak többet, így nyugat felé indultak, Washington államba.

Egész éjjel autóztak, és másnap reggel, 1958. január 29-én értek Wyomingba. Kétszer jelentették őket a rendőrségnek, hogy gyanúsan viselkednek, de ezeknek nem lett következménye. Útközben próbáltak másik kocsit lopni, végül meglett az áldozat Merle Collison személyében. A montanai utazó cipőügynök az autópálya mellett parkoló Buickjában aludt.

Charlie felébresztette, és közölte vele, hogy kocsit fognak cserélni. Az ügynök vélhetően nem egyezett bele elég hamar, mert Charlie többször meglőtte, a fejét, nyakát, kezét és lábát is. Igen nagy képzelőerő kellett volna ahhoz, hogy bárki elhiggye, hogy Charlie önvédelemből lőtt, ezért a fiú inkább Carilre fogta a gyilkosságot.

Caril hátra ült be, a halott Collisonnak az anyósülés jutott. Starkweather elindította a kocsit, de nem sikerült kiengednie a kéziféket. Néhány perccel később egy fiatal geológus állt meg, hogy segítsen nekik, gondolván, valami gond van a kocsival.

“Kezeket fel!” – utasította Charlie a férfit, ráfogva a puskát. – “Segíts kiengedni a féket, vagy kinyírlak!”

A geológus észrevette az összeroskadt hullát az ülésen, és rájött, hogy el kell vennie Starkweathertől a fegyvert, ha életben akar maradni. Miközben dulakodtak, William Romer, egy wyomingi helyettes seriff épp arra járt, megállt, és odament.

Az üldözés

Caril azonnal kiugrott a hátsó ülésről és Romerhez rohant.

- Vigyen a rendőrségre! – kiáltotta.

• Én egy helyettes seriff vagyok – nyugtatta meg a lányt.
• Megölt egy embert – csúszott ki sírva a száján, és az autó felé mutatott.

Közben Charlie visszarohant a Packardhoz, és már Douglas felé hajtott. Romer lezáratta az utat, és utánaeredt. A douglasi rendőrfönök, Robert Ainslie éppen a kocsijában volt a wyomingi Converse megye seriffjével, Earl Heflinnel, amikor befutott hozzá Romer hívása.

Mikor a Packard elszáguldott mellettük Douglas irányába, a két férfi üldözőbe vette. Több mint 100 mérföld per órás sebességgel haladtak. Heflin a karabélyával kilőtte a Packard hátsó szélvédőjét. Starkweather ekkor hirtelen megállt, az autópálya közepén.

A két harcedzett rendőr óvatosan lehúzódott a Packard mögé, és megvárták, amíg Charlie kiszállt. Felszólították, hogy tegye fel a kezét. Mikor ezt nem tette meg, Ainslie Charlie lábai mellé lőtt a földbe. Ezután arra utasította, hogy feküdjön a földre, a fiú azonban hátranyúlt a nadrágjához. A seriff azt hitte, Charlie valami fegyvert vesz elő a hátsó zsebéből, ezért rálőtt. Eddigre Charlie inkább abbahagyta az ingével való matatást, és a földre feküdt.

Miért állt meg a kocsival oly hirtelen? Azért, mert azt hitte, eltalálták. Pedig a füle mögötti vérzést csupán a törött üveg egyik szilánkja okozta. Heflin fel volt háborodva. “Azt hitte, elvérzik. Csak ezért állt meg. Ebből látszik igazán, micsoda hitvány kurafi.”

Hitványság ide vagy oda, hollywoodi szemmel nézve teljesen fotogén volt. “Láncra verve, csupa vér, bozontos haj, cigi a szája szélén, fekete motoros bőrzseki, szűk fekete vászonfarmer, kék-fehér cowboycsizma pillangós mintával – tökéletesen adta a fiatal, lázadó gyilkost.” (Allen) Az első amerikai többszörös gyilkos tinédzser az újságokban.

Számvetés

Charlie kilátásai egyáltalán nem voltak vonzóak. Úgy gondolta, Wyoming állam gázkamrára ítéli Merle Collison meggyilkolása miatt, vagy a nebraskai villamosszékben végzi az ottani áldozatokért. Az utóbbi mellett döntött, így kiadták őt és Carilt 1958 januárjának végén. Egy dolgot viszont nem tudott, és mások se mondták el neki: ha maradt volna, valószínűleg életfogytiglani börtönt kapott volna, mivel a wyomingi kormányzó ellenezte a halálbüntetést.

Caril végig kitartott amellett, hogy ő egy túsz volt az egész megpróbáltatás során, és csak azért maradt Charlie-val, mert attól félt, hogy megöli a családját, ha ellenszegül. Ezzel a magyarázattal csak az a gond, hogy beismerte, hogy minden egyes nebraskai gyilkosságnál jelen volt, a szülei és féltestvére esetét is beleértve. Ennyit arról, hogy a családját védte.

Charlie-t és Carilt előre eltervezett, szándékos gyilkossággal és rablás közben elkövetett gyilkossággal vádolták. Az eljárásban mindkettőjüket felnőttként kezelték, így mindkettőjükre villamosszék várt. A vád Robert Jensen ügyét választotta az eljárás tárgyának, mert annak volt a legjobb esélye, hogy ledöbbentse és feldühítse az esküdtszéket. Az ügyész Elmer Scheele volt.

Charlie tárgyalása 1958. május 5-én kezdődött. Semmit nem tett, hogy javítsa az esélyeit. Végig azt állította, hogy magánál volt, miközben az ügyvédei kétségbeesetten próbáltak összetákolni valamiféle védelmet, melyben elmezavarra hivatkoznak. Mindezek ellenére a jogászok mégis ezt a megoldást választották. Charlie és családja számára az őrültség nagyobb szégyen volt, mint hidegvérű gyilkosnak lenni.

A bíróság T. Clement Gaughant és William F. Matschullat-t jelölte ki a nehéz feladatra: Charlie védelmére. Valahogy igazolniuk kellett, hogy Starkweather teljesen őrült volt. Ehhez képest az ügyésznek jóval könnyebb dolga volt: neki azt kellett bizonyítania, hogy Charlie magánál volt, amikor kirabolta és megölte Jensent.

Eleinte Charlie azt vallotta, hogy Carilnek semmi köze nem volt a bűntényekhez. Amikor bevitték a douglasi börtönbe, legelőször ezt mondta: “Ne bánjanak rosszul a lánnyal. Semmi köze az egészhez.”

Kegyelmi kérvény

Ahogy haladt a tárgyalás, Charlie rájött, hogy Caril sokkal inkább a kényszerített túsz, mintsem a barátnő szerepében tünteti fel magát, így ő is váltott, és elkezdte bemártani a lányt. Azt állította, hogy több gyilkosságot ő követett el, és az összes csonkítás is az ő műve volt.

“Bármikor megszökhetett volna, amikor csak akart. Csomószor egyedül hagytam. Néha, amikor kimentem hamburgerért, ő végig a kocsiban ült az összes fegyverrel. Semmi se akadályozta volna meg, hogy megszökjön.”

Clement Gaughan, az egyik védőügyvéd, akinek volt színészi tehetsége is, egy rendkívül megindító védőbeszéddel állt elő. “Ez a fiú a társadalmunk terméke. Az a társadalom szülte ezt az illetőt, aki most egy bűnbakot keres. Caril Fugate-nek ugyanaz a büntetés járna, mint ennek a srácnak, de én most megmondom, hogy soha nem fog halálbüntetést kapni. A fiú élete és az enyém szinte párhuzamosan haladt a 19. születésnapunkig. Most itt állok, és nem szégyellem, hogy elérzékenyültem. Mindenkit utáltam, mindent gyűlöltem, bárkit képes lettem volna elpáholni. A társadalom pont úgy bánt velem, ahogy azt Charles Starkweatherrel tette, csak nekem az Úr kegyéből kicsivel talán jobb szülők jutottak.

Mit látnának a kivégzőteremben? Őt, ahogy térdig felvágott nadrágban, csupasz karokkal, a leborotvált fejére csatolt elektródákkal ül a székben. És mikor meghúzzák a kart, látni fogják a befolyó áramot, a fejéből felszálló füstöt, a felálló szőrszálakat, ahogy az áram végigmegy a testén. Látni fogják, ahogy rángatózik, majd előrezuhan. De ez az önök felelőssége, nem az enyém. Hölgyeim és uraim, Charles Starkweather életét kérem önöktől.”

Sajnos Gaughan nem volt egy Clarence Darrow, és Charlie sem volt egy Nathan Leopold vagy Dickie Loeb. Ráadásul egy 12 tagú esküdtszéket kellett meggyőzni, nem egyetlen bírót. [Megjegyzés: Leopold és Loeb két intelligens és gazdag, 19 éves srác volt, akik elraboltak és megöltek egy 14 éves fiút 1924 májusában. Azt gondolták, végrehajtották a tökéletes bűntényt, és nem felelősek semmiért. Védőügyvédjük, Clarence Darrow úgy taktikázott, hogy az elmezavarra való hivatkozás helyett a két tini inkább bűnösnek vallja magát, és ő majd meggyőzi a bírót, hogy halálbüntetés helyett életfogytiglant kapjanak. A meghallgatás végén egy szenvedélyes, 12 órás(!) beszédet tartott, melyben élesen kritizálta az amerikai igazságügyi rendszert. Terve bejött, a két fiút nem végezték ki, mindketten életfogytiglant plusz 99 évet kaptak.]

*
*

Az esküdtek 24 órán belül meg is hozták döntésüket: előre kitervelt, szándékos gyilkosság vádjában bűnösnek találták. A tagok kifejezetten halálbüntetést kértek. Kérésük 1959. június 25-én teljesült is.

Caril tárgyalásán a védelmet arra építették, hogy Starkweather mint túszt kényszerítette őt arra, hogy a gyilkos hadjárat közben vele tartson. Nem volt túl hihető magyarázat, így 1958. november 28-án őt is bűnösnek találták.

Mivel egy 14 éves lány volt, ezért villamosszék helyett életfogytiglant kapott. A Nebraskai Női Javítóintézetbe került, majd 1976-ban feltételesen szabadlábra helyezték.

* * *

Caril szabadulása után takarítóként és orvosi laborosként dolgozott. 2007-ben, 64 évesen hozzáment egy nála 11 évvel idősebb férfihoz. Mostohafia elmondása szerint 60-as éveinek végén többször is sztrókot kapott. 2013. augusztus 5-én súlyos autóbalesetet szenvedett, mikor járművük felborult. A kocsit vezető férje a helyszínen meghalt.

Az ügyről azóta ritkán beszélt, továbbra is ártatlannak tartja magát.