(első rész)

Figyelem! Az alábbi írásban található szövegek egy része felkavaró lehet! Csak 18 éven felülieknek!

Albert Fish (1870. 05. 19. - 1936. 01. 16.)
2. rész

A vallomás

Albert Fish vallomását számos rendőri tisztviselő és pszichiáter hallgatta meg. Egy jócskán szerkesztett változat az újságokban is megjelent. A perverzió és leírhatatlan elfajzottság története volt, és minden teljességgel hihetetlennek tűnt, ám a rendőrség sorra igazolt mindent. Még döbbenetesebbnek tűnt az egész annak fényében, hogy Fish milyen gyenge és ártalmatlan ember benyomását keltette. Egy görnyedt, törékeny öregember volt, 165 cm magas, és alig 60 kg.

Az első vallomását King nyomozó vette fel. Fish elmondta, hogy 1928 nyarán lett rajta úrrá, ahogy ő nevezte, a “vérszomj”, hogy ölnie kellett. Amikor Edward Budd álláshirdetésére válaszolt, nem Gracie-t, hanem a fiút akarta elcsalni valami távoli helyszínre, hogy megkötözze, levágja a péniszét, és otthagyja, amíg el nem vérzik.

Amikor először távozott Buddéktól, megvásárolta a szükséges eszközöket: húsvágó bárdot, fűrészt, henteskést. A gyilkos szerszámokat becsomagolta, majd egy újságosstandnál hagyta, mielőtt megint visszament a Budd-házhoz, másodszor és utoljára.

Amikor Fish meglátta az izmos, fiatal Edwardot, aki akkora volt, mint egy felnőtt, ráadásul ott volt Willie, a barátja is, még meggyőzte magát, hogy felül tud rajtuk kerekedni. Tény, hogy elég sok tapasztalata volt ezen a téren. Aztán meglátta Gracie-t, és tervet változtatott. Őt akarta mindenáron megölni.

A gyanútlan kislány társaságában visszament az újságoshoz, hogy elvigye a csomagját, aztán felszálltak a bronxi vonatra, majd a westchesteri Worthington faluba tartó járatra. Grace-nek egyirányú jegyet vett. A lányt lenyűgőzte a 40 perces vidéki utazás. Életében mindössze kétszer hagyta el eddig a várost. Csodálatos ajándék volt ez neki.

A worthingtoni állomáson Fish annyira belefeledkezett szörnyűséges tervébe, hogy a vonaton felejtette a szerszámokat. Ironikus módon Grace vette észre, és még szólt is neki.

Egy félreeső úton sétáltak, majd egy elhagyatott kétszintes házhoz értek. Ez volt a Wisteria Cottage, az egyik erdős környéken. Amíg Grace odakint elvolt a virágokkal, Fish felment a második emeleti hálószobába, kibontotta csomagját, majd meztelenre vetkőzött. Ezután szólt Gracie-nek, hogy jöjjön fel.

Miután a virágokat csokorba rendezte, Gracie bement a házba, majd fel a hálószobába. Amikor meglátta a meztelen férfit, sikítani kezdett, és megpróbált elmenekülni. Fish torkon ragadta, és megfojtotta. Ettől szexuálisan fel is izgult.

Egy régi festékes kannára helyezte a fejét, majd lefejezte őt. A vér nagy részét sikerült a kannába engednie, majd az egészet kihajította az udvarra. Levetkőztette a fej nélküli gyereket, majd a henteskéssel és a bárddal kétfelé vágta.

Egyes testrészeket újságpapírba csomagolt, és magával vitt. A többit ott hagyta, majd néhány nappal később visszament értük, és átdobta őket a ház mögötti kőfalon. A szerszámoktól ugyanígy szabadult meg. A vallomás után King feltette az utolsó kérdést: mi késztette erre a szörnyű dologra? “Ami azt illeti, sosem tudtam megmagyarázni” – felelte Fish. John Stein százados arra volt kíváncsi, miért írta azt a levelet Buddéknak, de ezt sem tudta megmondani. “Egyszerűen csak mániám volt az írás.”

A rendőrség még aznap elment a Wisteria Cottage-ba, és meg is találta Gracie maradványait. Albert Fish a közelben állt, de semmilyen érzelmet nem mutatott.

Este 10 órakor a helyettes kerületi ügyész, P. Francis Marro hallgatta ki Fisht. Amikor megkérdezte tőle, miért ölte meg Gracie-t, azt mondta, “valamiféle vérszomj” lett úrrá rajta. Amikor végzett, elöntötte a sajnálkozás. “Fél órával később az életemet adtam volna, csak hogy visszacsinálhassam.” Marro megkérdezte, megerőszakolta-e Gracie-t, ám Fish kitartott: “Még csak eszembe sem jutott.”

Ekkortájt semmit sem kérdeztek, és maga sem említett semmit a Buddéknak írt levélben említett kannibalizmussal kapcsolatban. Lehet, hogy a rendőrök szerint akkora őrültség volt, hogy nem is lehetett igaz. Vagy éppen attól tartottak, hogy ezen szörnyű részletek említése csak segítené a várhatóan amúgy is elmezavarra hivatkozó védelmet.

Albert Fish elfogásának híre kiszivárgott a sajtóhoz, és a riporterek nem késlekedtek közölni a híreket a Budd családdal. King nyomozó az idős Buddot és fiát, Edwardot az őrsre vitte, hogy azonosítsák Fisht. Edward még ennél is tovább ment: nekiesett az öregnek. “Maga rohadék! Mocskos szemétláda!”- kiáltotta.

Az idős Budd meglepődött, milyen közönyös Fish. “Nem ismer meg engem?” – kérdezte tőle. “Dehogynem. Maga Mr. Budd” – válaszolta Fish udvariasan. “Maga volt az, akit vendégül láttam, és aki elvitte a kislányomat” – mondta könnyeivel küszködve az apa.

Nem meglepő módon Albert Fishnek már volt dolga a rendőrséggel. Priusza egészen 1903-ig nyúlt vissza, amikor lopásért ült. Azóta hatszor tartóztatták le különféle piti kihágásokért: obszcén leveleket küldött valakinek, illetve kisebb dolgokat lopott el. Az esetek fele Gracie elrablásának idején történt. Minden egyes alkalommal ejtették a vádakat. Többször is töltött időt elmegyógyintézetekben.

Amikor eddigi életéről kérdezték, Fish a következőket mondta: “1870. május 19-én születtem Washington DC-ben. A B utcában laktunk, a Második és a Harmadik között. Apám Randall Fish kapitány volt, 32. fokos szabadkőműves, a Kongresszusi Temetőben van eltemetve. A Potomac-folyón volt hajóskapitány, DC-ből járt a virginiai Marshall Hallba.

Apám 1875. október 15-én meghalt, a régi Pennsylvania állomáson, ahol Garfield elnököt lelőtték, én pedig a washingtoni St. John Árvaházba kerültem. Nagyjából kilencéves koromig voltam ott, és akkor kezdődtek a bajok. Durván vertek minket. Sok fiú olyasmiket csinált, amiket nem lett volna szabad. Még az árvaházban tagja voltam a kórusnak, 1880 és 1884 között. Szoprán voltam. New Yorkba jöttem. Jól tudtam festeni – falat, mindent.

Szereztem egy lakást, és odavittem anyámat Washingtonból. A Nyugati 101. utca 76-ban laktunk, ott ismertem meg a feleségemet is. Miután megszületett a hat gyerekünk, elhagyott engem. Az összes bútort elvitte, még egy matracot sem hagyott, amin a gyerekek aludhattak volna. Még most is aggódom értük” – szipogott. A gyerekek 21 és 35 év közöttiek voltak. “Az ember azt hinné, eljönnek meglátogatni öreg apjukat, de nem.”

Manhattanben és Westchester megyében is bíróság elé kellett állnia, emberrablásért, illetve szándékos gyilkosságért.

Eközben a rendőrségnek óriási áttörést sikerült elérnie. Egy brooklyni villamosvezető meglátta Fish képét az újságban, és jelentkezett, hogy azonosítsa Fisht. Ő volt az az ideges férfi, aki 1927. február 11-én a villamoson ült, és éppen a vele lévő kisfiút próbálta csitítani. Joseph Meehan, a nyugdíjas sofőr jól megnézte őket. A fiún nem volt kabát, folyamatosan az anyjáért kiabált, és az öregnek úgy kellett fel-, illetve később lecibálnia a villamosról. Mint kiderült, a kisfiú az elrabolt Billy Gaffney volt.

Fish aztán be is vallotta, milyen elképzelhetetlen szörnyűségeket tett vele: “A Riker Avenue-n lévő szemétlerakóhoz vittem. Van ott egy ház, ami ott áll magában. Oda vittem a fiút. Meztelenre vetkőztettem, megkötöztem a kezét meg a lábát, aztán betömtem a száját egy piszkos ronggyal, amit a szemétben találtam. A ruháit elégettem, a cipőjét kidobtam. Utána eljöttem, elmentem villamossal az 59. utcához, hajnali kettőkor, majd hazasétáltam.

Másnap délután 14 óra körül összeszedtem a szerszámokat. Volt egy jó nehéz, rövid nyelű kilencfarkú macskám. Magam csináltam. Az egyik övemet félbevágtam, majd hat darab kb. 20 centis csíkot csináltam belőlük. Addig vertem a csupasz fenekét, amíg el nem kezdett folyni a vér a lábán. Levágtam a fülét, az orrát, a száját fültől fülig felhasítottam. Kivájtam a szemét. Akkor már halott volt. Kést döftem a hasába, majd odatartottam a számat, és megittam a vérét.

Összeszedtem négy régi krumpliszsákot, meg köveket gyűjtöttem egy kupacba. Felvágtam a holttestet. Volt nálam egy táska, abba raktam az orrát, a fülét és a hasából pár szeletet. Aztán középen kettévágtam, pont a köldöke alatt. Aztán a lábait is, úgy öt centivel a feneke alatt. Ezeket is a táskába tettem, jó sok papírral. Levágtam a fejét, a lábfejét, a karjait, a kezeit, meg térd alatt a lábait. Ezeket a kővel megpakolt zsákokba tettem, bekötöttem őket, majd a North Beach felé vezető út melletti mocsaras vízbe dobtam őket.

Hazavittem a húst. Megvolt a test elülső fele, amit igazán szeretek, kukival, golyókkal, plusz a zsíros kis hátsója, amit mind meg lehetett sütni. A füléből, orrából, arcából és hasából ragut főztem. Hagymát, répát, zellert, sót és borsot raktam bele. Finom volt.

Ezután felvágtam a farpofáit, levágtam a kukiját meg a golyóit, majd megmostam őket. Szalonnát tettem mindegyik farpofára, majd betettem a sütőbe. Miután kb. negyed órát sült, öntöttem rá öt deci vizet, hogy szaftosabb legyen, és raktam rá négy hagymát is. Rendszeres időközönként megöntöztem zsírral a fenekét, hogy szép és zamatos legyen.

Két órával később rendesen meg is barnult, és át is sült. A legjobb pulyka, amit valaha ettem, fele olyan jó sem volt, mint a zsíros kis hátsója. Olyan négy nap alatt az összes húst megettem. A kukija édes volt, mint a dió, de a golyóit nem tudtam elrágni, úgyhogy azokat a vécébe dobtam.”

Napokkal később egy Staten Island-i férfi jelentkezett, és azonosította Fisht azzal az emberrel, aki megpróbálta az akkor nyolcéves kislányát az erdőbe csábítani, nem messze onnan, ahol 1924-ben három nappal később Francis O’Donnellt is megölték. A már tini lány ránézett Fishre a cellájában, és felismerte őt. Meglett a Szürke Férfi.

Fisht kapcsolatba hozták a Far Rockaway-i, 15 éves Mary O’Connor 1932-es meggyilkolásával is. A szétmarcangolt holttestet egy erdős területen találták meg, nem messze egy háztól, amit Fish festett ki.

A különböző megyékben történt vádemelések mellett alig volt esélye, hogy Albert Fisht felmentsék. Egyetlen lehetősége maradt, hogy elkerülje a halálbüntetést: ha az elmeorvosok(*) vagy a törvényszéki pszichiáterek elmezavart állapítanak meg. [(*) Itt olyan szakemberekről van szó, akik azt mérik fel, hogy perbe lehet-e fogni az illetőt – Ralome]

*
*

Az elmeorvosok

Dr. Fredric Wertham A látható erőszak című könyvében ír az első alkalomról, amikor Albert Fishsel találkozott a börtönben. Megdöbbentette, hogy a férfi milyen “szelíd, finom, udvarias és jó ember volt. Ha valakire rá akarnánk bízni a gyerekünket, biztos, hogy ilyesvalakit választanánk.”

Fish teljes közönnyel állt hozzá saját helyzetéhez. “Nem igazán vágyom élni. Arra sem, hogy megöljenek. Teljesen közömbös számomra az egész. Nem hiszem, hogy minden rendben van velem.” Amikor dr. Wertham azt kérdezte, hogy arra céloz-e, hogy őrült lenne, azt felelte: “Nem egészen… Sohasem értettem magam.”

Dr. Wertham megállapításai szerint a pszichózis végigment Fish egész családján: “Az egyik apai nagybácsi vallási pszichózistól szenvedett, egy állami kórházban halt meg. Egy féltestvér ugyancsak ott halt meg. Egy féleszű fiatalabb testvér vízfejűségben halt meg. Anyját »nagyon furcsának« tartották, állítólag dolgokat látott és hangokat hallott. Az egyik apai nagynéni »teljesen őrült« volt. Egy másik báty krónikus alkoholizmusban szenvedett. Egy lánytestvért is valamiféle »mentális probléma« kínzott.”

Az állította, hogy a valódi neve Hamilton Fish, és egy távoli rokonáról kapta a nevét, aki Grant elnök kabinetfőnöke volt. Elege lett abból, hogy folyton ezzel cukkolják, ezért vette fel az Albert nevet.

26 évesen elvett egy 19 éves nőt, és hat gyerekük született. Amikor a legkisebb 3 éves volt, a nő lelépett egy másik férfival, így Fishnek kellett felnevelnie a gyerekeket. Később háromszor is “újraházasodott”, bár egyik sem volt legális, hiszen sohasem vált el első feleségétől.

Dr. Wertham a pszichiátriai és kriminalisztikai krónikák ismeretében is egyedülállónak találta Fish aberrációját. “A gyerekekkel, főleg fiúkkal szembeni szado-mazochizmus vezető szerepet játszott szexuálisan regresszív fejlődésében.”

Fish azt mondta: “mindig vágytam rá, hogy fájdalmat okozzak másoknak, és hogy mások fájdalmat okozzanak nekem. Valahogy mindent élveztem, ami fájt.”

Wertham megjegyezte, hogy “voltak élményei különféle salakanyagokkal, aktívan és passzívan egyaránt. Fogott pár vattadarabot, alkoholba áztatta őket, a végbélnyílásába dugta, majd meggyújtotta. A fiatal áldozataival ugyanezt csinálta.”

Fish bevallotta dr. Werthamnak a régóta tartó gyerekvadászatot. “Legalább százat” – mondta. Pénzzel vagy cukorkával kenyerezte le őket. Általában afroamerikai gyerekeket választott, mert úgy gondolta, hogy a rendőrség kevésbé figyel oda arra, ha őket bántják vagy elviszik.

Sosem ment vissza ugyanarra a környékre. Azt állította, legalább 23 államban lakott, és mindegyikben megölt legalább egy gyereket. Néha elvesztette festői állását, mert gyanúba keveredett a halott vagy megcsonkított gyerekeket illetően.

Mániája volt, hogy obszcén leveleket írt. Dr. Wertham szerint “ezek nem átlagos obszcén levelek voltak, amiket a fantázia táplál, hogy valamiféle pótlólagos izgalmat nyújtson. Konkrét ajánlatot tett hajlamainak kiélésére, a címzettek részvételével.”

Dr. Wertham eleinte gyanakodott, hogy Fish esetleg hazudik neki, különösen akkor, amikor a férfi azt mondta neki, hogy évek óta tűket szurkál a testébe, a végbél és a herezacskó között. “Állítása szerint másokkal is ugyanezt csinálta, főleg a gyerekekkel. Eleinte csak beledöfte a tűket, majd kivette. Később aztán olyan mélyre szúrta őket, hogy nem tudta kivenni, és ott maradtak.” Az orvos utasítására meg is röntgenezték őt, és csakugyan, a medencetájékon legalább 29 tűt mutatott a felvétel.

35 éves korában Fish hallucinálni kezdett, és látomásai támadtak. “Látta Krisztust és az ő angyalait… Vallásos elmélkedésbe kezdett, hogy majd megtisztítja magát a gonoszságtól és a bűntől, fizikai szenvedés és önkínzás által fog vezekelni, vagy éppen emberáldozat bemutatásával. Folyamatosan a Bibliából idézett, saját gondolataival keverve a szövegeket: »Áldott legyen, aki megragadja kisdedeidet és fejüket sziklához paskolja!«” Fish hitt benne, hogy Isten utasította, hogy kisfiúkat kínozzon és kasztráljon, és mindezt többször meg is tette.

Wertham ledöbbent, amikor Fish elmesélte, milyen szörnyűségeket művelt Billy Gaffney-vel. “Az a kifejezésmód, ahogy aprólékos részletességel leírt mindent, egészen egyedi volt. Tárgyilagosan beszélt, akár egy háziasszony, aki kedvenc konyhai praktikáiról mesél. De a hangja és az arckifejezése időnként egyfajta elégedettséget és mámoros izgalmat sugárzott. Mondtam is magamban, akárhogy is definiáljuk az épelméjűség orvosi és jogi határait, ez biztos, hogy azokon túl van.”

Dr. Wertham meg volt győződve róla, hogy Fish valamiféle vallási pszichózistól szenvedett. A gyerekei látták, hogy “meztelen testét szögekkel kivert lapáttal üti, és csurom vér volt. Volt, hogy felment egy dombra, széttárta karjait és azt kiáltotta: »Én vagyok Krisztus!«”

“Amit tettem, helyes kellett, hogy legyen, különben egy angyal megállított volna, mint ahogy Ábrahámot is megállította [hogy feláldozza saját fiát]” – mondta Fish.

Dr. Wertham, a védelem elmeorvosa úgy vélte, Fish jogilag elmezavaros. “Személyiségét introvertáltnak és rendkívül infantilisnak tartom. Körülírtam abnormális szellemi beállítottságát és betegségét, amit paranoid pszichózisként diagnosztizáltam. Mivel téveszméktől szenvedett, ugyanakkor oly mértékben foglalkoztatták a büntetés, bűnök, vezeklés, vallás, kínzás, önfegyelmezés kérdései, a jó és rossz meghatározását illetően perverz, torz, ha úgy tetszik, őrült elképzelései voltak. Számára az volt a mérce, hogy ha rosszat akart volna, egy angyal megállította volna.”

Wertham véleménye szerint Fish ténylegesen 15 gyereket ölt meg, és nagyjából száz másikat csonkított meg. “Ezt az adatot a rendőrség később többször meg is erősítette nekem” – tette hozzá.

A védelem részéről két másik elmeorvos is úgy tanúskodott, hogy Fish őrült. A vád által megszólaltatott négy ideggyógyász véleménye szerint Fish elméje ép volt. Köztük volt annak a pszichiátriai kórháznak az igazgatója is, ahol Fisht pár éven keresztül megfigyelés alatt tartották a Budd- és a többi gyilkosságot követően, és “ártalmatlannak és épelméjűnek” minősítették.

Grace Budd koponyája

A tárgyalás

A Grace Budd előre megfontolt szándékkal történő meggyilkolását érintő tárgyalás 1935. március 11-én kezdődött a New York-i White Plainsben, Frederick P. Close bíró vezetésével. Elbert F. Gallagher helyettes kerületi ügyész képviselte a vádat, a védelmet pedig James Dempsey ügyvéd.

Dempsey azt tervezte, hogy a Bellevue Kórház orvosainak kompetenciáját támadja meg, megkérdőjelezve, hogy Fisht normálisnak találták. Emellett igazolni akarta, hogy Fish “ólomkólikában” szenved, ami házfestő munkások körében elég gyakori volt.

Gallagher mindjárt az elején összefoglalta saját stratégiáját: “Felmerült a feltételezés, hogy a vádlott épelméjű. Igazolni fogjuk, hogy ez jogilag csakugyan így van; pontosan tudja, mi jó és mi rossz, tisztában van tettei természetével és milyenségével, elméje nem sérült vagy romlott, korához képest kiváló memóriája van, közvetlen környezetében hibátlanul tájékozódik. Igazolni fogjuk, hogy szexuálisan abnormális, és orvosilag bizonyított, hogy szexuálisan perverz vagy pszichopata. Tettei abnormálisak voltak, de amikor elvitte otthonából azt a lányt 1928. június 3-án, illetve előzőleg meggyilkolás céljából szerszámokat vásárolt, majd odavitte őt Westchester megyébe, az erdő által körülvett üres házba csábítva, akkor pontosan tudta, hogy rosszat tesz. Jogilag épelméjű, és felelnie kell tetteiért.”

A védőügyvéd, Dempsey Fish különös életére, valamint a szöges lapátra és a tűkkel való önostorozásra összpontosított. Megemlítette azt is, hogy Fish jó apa volt, aki szerette a gyerekeit. “Mindezen brutális bűntettek és hajlamok ellenére védencemnek van egy másik oldala is. Nagyszerű apaként viselkedett. Egyszer sem emelt kezet egyik gyermekére sem. Minden étkezés előtt imádkozik. 1917-ben, mikor legfiatalabb gyereke hároméves volt, felesége elhagyta őt. Onnantól kezdve az 1928-as Grace Budd-gyilkosságig egyszerre volt gyerekei apja és anyja.” Megjegyzéseit azzal zárta, hogy emlékeztette az esküdtszéket, hogy a vád feladata bizonyítani, hogy egy gyerekeket gyilkoló és megevő ember épelméjű.

Grace szülei, valamint testvére, Albert is tanúskodott. Dempsey kitartott amellett, hogy arra helyezi a hangsúlyt, hogy Delia és az apa egyaránt hozzájárultak, hogy Grace elmenjen a zsúrra Fishsel. Amikor az apa kezdett volna bele vallomásába, elöntötték az érzelmek, és hangosan zokogni kezdett.

A tárgyalás harmadik napján, a védőügyvéd minden tiltakozása ellenére, bizonyítékként mutattak be egy dobozt, ami Grace Budd maradványait tartalmazta. Fish vallomása alapján King nyomozó demonstrálta, hogyan ölte meg a lányt. Gallagher a dobozba nyúlt, kivette, majd felmutatta a halott lány kis koponyáját. Rendkívül drámai pillanat volt. Dempsey azonnal eljárási szabálytalanságra hivatkozott.

A védőügyvéd a kannibalizmus kérdésére összpontosított az elmezavarra épülő védekezés során. Egyértelmű volt, hogy igazolni akarta, hogy Fish megette a lány bizonyos testrészeit, márpedig ilyet épelméjű ember nem tenne. Azonban nem sikerült bizonyítania, hogy Fish tényleg megtette mindazt a hullával, amit állított.

Fish az egész tárgyalás során teljesen közömbös maradt. Bár volt egy pillanat, amikor azt mondta ügyvédjének, hogy még szeretne élni, mert “vannak még feladataim, amikkel Isten bízott meg”.

Dempsey Fish több gyerekét is tanúként szólította, hogy valljanak apjuk bizarr viselkedésével, az önsanyargatással, a szurkálással, valamint a vallási téveszmékkel kapcsolatban. Mind azt mondták, hogy jó apa volt, aki mindig gondoskodott róluk, és fizikailag sohasem bántalmazta őket.

Fish furcsa viselkedésének további illusztrálása érdekében Dempsey tanúként szólított egy nőt, aki több obszcén levelet kapott a férfitól. A felolvasás idejére a jelen lévő nőket kiküldték a tárgyalóteremből. A védelem felvonultatta Mary Nicholast, Fish 17 éves mostohalányát is. Ő arról beszélt, apjuk hogyan szokott játszani vele és testvéreivel.

Dempsey-nek aztán végül alkalma nyílt arra is, hogy a vád elmeorvosait megtámadja. Dr. Charles Lambert három órán át beszélt Fishsel, és diagnózisa szerint a férfi “pszichopata személyiség, pszichózisok nélkül”. Dempsey azt kérdezte tőle: “Tegyük fel, hogy ez az ember nemcsak megölte a lányt, de a húsából is evett. Ha kilenc napon át az ő húsával táplálta magát, akkor is azt mondaná, hogy nincs pszichózisa?” “Mindenkinek megvan a maga ízlése, Mr. Dempsey” – felelte Lambert.

A védőügyvéd nem tágított: “Mondja, hány olyan ügyről tud, melynek valamelyik szereplője emberi ürüléket fogyasztott?” “Óh, még a társadalom prominens tagjai között is megesik… Egyikükről, akit mind jól ismerünk, még azt is tudom, hogy a salátáját egészíti ki vele” – vetette oda Lambert.

Dempsey-nek több szerencséje volt a védelem részéről felszólaló orvosokkal, akik azt állították, láttak Fishben pszichózisra utaló jeleket.

A tárgyalás végül tíz napig tartott, az esküdtszéknek azonban egy óra sem kellett, hogy meghozza döntését: “A vádlott a felhozott vádakban bűnös.” Fish nem örült az ítéletnek, ugyanakkor a villamosszék általi halált vonzónak találta. “Duzzadt szemei csillogtak a gondolattól, hogy a hő, ami elemészti őt, még annál a lángnál is intenzívebb lesz, amivel ő égette a húst, ami kéjes vágyait kielégítette” – írta egy riporter.

Fish aztán meg is köszönte a bírónak a halálos ítéletet. 1936. január 16-án végezték ki.