Apait-anyait bele kell adniuk a készítőknek, hogy egy alkotás kitűnhessen a töménytelen mennyiségű és változatos minőségű paranormális, démonos horrorok között, hisz már senkinek sem elég csak a jump scare vagy a sokkoló hanghatás. A Don’t Knock Twice előzetese ígéretesnek tűnt, főleg hogy a rémalak életre keltésére megint a zseniális Javier Botetet kérték fel, aki egyre ismertebbé válik, főleg ezen alműfaj keretein belül.

Jess (Katee Sackhoff – Oculus) sikeresen lejött az alkoholról és droghasználatról, képzőművészi karrierje kezd beindulni, férjével sikerült egy gyönyörű, óriási házat is megvenniük, élete kezd helyreállni teljesen, ezért úgy gondolja, felveszi a kapcsolatot az évekkel ezelőtt árvaházba adott lányával. Chloe (Lucy Boyton – The Blackcoat’s Daughter) magától értetődően nincs odáig a család egyesítésének gondolatától, nem tud, nem is akar megbocsájtani anyjának, megvannak a maga gondjai, és az árvaházban is szert tett már barátokra. Egyik éjszaka Chloe és barátja elmennek a közeli elhagyatott kunyhóhoz, ahol régen egy vénasszony élt, akiről azt pletykálták, hogy gyerekeket rabolt el az árvaházból, és meg is gyilkolta őket. A legenda szerint ha a boszorkány ajtaján egyszer kopogtatnak, az felébreszti a gonoszt, a második kopogtatás viszont meg is idézi. Chloe-ék nem hisznek a dajkamesében, kétszer kopogtatnak a kunyhó ajtaján, viszont ezzel saját magukra hozzák a bajt, napokon belül pedig az életükért kell majd küzdeniük.

Nem vártam nagyon sokat a filmtől, csupán borzongató hangulatot és érdekes boszorkányt, mivel nagyon szeretem ezt a témát, és bár eleinte úgy tűnt, a Don’t Knock Twice szerencsére nem merült el sorstársai érdektelenségében. Két cselekményszálat is megismerhetünk: az egyik az anya és lánya kapcsolata, mely korántsem rózsás, és kölcsönöz egy kis drámai vonulatot is a történetnek, mindemellett a két színésznő remekül alakít, főleg Katee Sackhoff, aki már az Oculusban is brillírozott, éppen ezért sajnálom, hogy nem igazán talál rá a hírnév.

A másik szál természetesen a paranormális, a boszorkány szála, mely nem más, mint a baba yaga, a szláv boszorkányfajta, akiről abszolút nem készült el eddig horror, éppen ezért különleges is ez a karakterválasztás. Ami viszont rögtön feltűnt és zavart - bár szerencsére a végjátékra a készítők hanyagolták -, az a jump scare. Nem értem, soha nem is fogom megérteni, hogyha a készítők felkértek egy olyan remek karakterszínészt, mint Javier Botet, aki vérfagyasztó, és sminkben tökéletesen kielégíti a szerep horrorfaktorát, valamint a hátborzongató zenével, kamerabeállításokkal és sejtetéssel megfelelő, néhol kimondottan rémisztő atmoszférát tudnak teremteni, akkor mi szükség van kiszámítható, direkt sokkeffektekre?

Mikor már közeledett a végkifejlet, nagyon sok logikai buktató került elő, és vártam, hogy a történet lezárása kiszámítható, szokványos kísértethistóriára fog hajazni, az utolsó tíz percben csavartak egyet a történeten, ami nagyon jót tett neki, megmagyarázta a korábban hibának vélt momentumokat, és érdekesen kerekítette le a cselekményt. Összességében pozitívan csalódtam, mert bár nem tökéletes, egészen egyedi film, amin meg is lehet ijedni.

7/10

IMDb | mafab