Az 1986-os Critters, magyar keresztségben Rémecskék címmel futott horrorvígjáték anno gyors egymásutánban négy részt ért meg, mikor ’92-ben az egyre gyengülő minőségbéli és bevételi zuhanások (no meg a főszereplő Don Keith Opper, alias Charlie kiszállása) miatt befejezték a szériát. Több mint húsz év után, 2014-ben a semmiből hirtelen felbukkant egy rajongói kisfilm Critters: Bounty Hunter címmel, amely azonnal felélesztette a lappangó tüzet a kríták iránt, ezért idén márciusban befutott egy vegyes fogadtatású sorozat, amely a filmektől függetlenül mesélt egy elborult történetet a rémségek újabb földbéli kalandjairól, majd kicsivel később a SyFy csatorna (akik többek közt a Sharknadot is készítették) bejelentette, hogy készítenek egy ötödik részt a klasszikus kvadrológia mellé, méghozzá a legelső rész nő főszereplőjének, Dee Wallace (akkoriban még Dee Wallace-Stone) visszatértével. A rajongók örültek és sírtak is egyszerre: bár Don Oppert, aki mind a négy részben az alkeszböl lett űrvadászt, Charliet alakította, nem sikerült megnyerni az újra felbukkanásra (2005-ben egészségügyi okok miatt abbahagyta a filmezést), ám Dee Wallace visszatérése némi örömködésre adott okot, ám árnyalta a képet a SyFy stúdió eddigi termékeinek színvonala. A készítők bejelentették továbbá, hogy az előzményeket nagyon lazán veszik figyelembe, egy teljesen új történetet szeretnének elmesélni a régi és újdonsült rajongók számára. Még élt a remény, hogy talán egy B-kategóriás alkotáshoz lesz szerencsénk, ám a bejelentéssel együtt érkezett előzetes kicsit sem győzőtt meg mindenkit, majd ezt megerősítendő a július 23-án, szigorúan csak D2D (direct-to-dvd, azaz közvetlenül lemezen), illetve online streaming formátumban megjelent alkotás akkora csalódást okozott világszerte, amely a széria leggyengébb részét is mérföldekkel alulmúlja.

Elhagyva a kvadrológia történetszálát, filmünkben egy testvérpár, Drea és Phillip kerül összetűzésbe a rémecskékkel. A pizzafutárként dolgozó Drea, miután sokadjára sem vették fel hőn áhított gimijébe, barátnője tanácsára elvállalja az egyik ott dolgozó tanárnő gyerekeinek felügyeletét. Rögtön az első napon, egy kirándulás alkalmával rábukkannak egy rejtélyes szőrmókra, és magukkal viszik. Hamarosan újabb kis szörnyikék bukkannak fel, amelyek ismételten nem békés szándékkal érkeztek, a rémecskék ugyanis ismét meglátogatják bolygónkat, és most is szörnyű vérengzést csapnak a kisvárosban.

Rövid ízelítő után kezdjük a pozitívumokkal. Dicsérendő, hogy a készítők nem egy sima remake-kel álltak elő, hanem egy merőben új sztorivonalat találtak ki. Az alapfelállás nem rossz, remek ötleteket találtak ki a kríták fajának mélyebben való bemutatására, bár a rémecskék nemeinek megvalósítása kicsit felnyomja a cukiságfaktort. Két űrhajóval (vagyis pontosabban kapszulával) ugyanis két egyed, egy hím és egy nőstény szörnyike érkezik a Földre: az egyikben a „megszokott” kinézetű rémecske rejtőzik, aki kiszabadulván egyből elkezdi a prédára való vadászatot. A másikban egy fehér színű (afféle albínó) kríta utazott galaxisokon keresztül bolygónkra, ám ő a hímmel ellentétben rendkívül szelíd és barátságos (a japán kultúrából ismert yin-yang ellentét szép bemutatására látunk példát).

Hatalmas pacsi az elsőfilmes Bobby Millernek, hogy a régi filmek ismerőinek pár easter egget is igyekezett belecsempészni az alkotásba. Már a első percekben számos párhuzam figyelhető meg a klasszikus részekkel: az egyik űrhajó lezuhanását ugyanúgy egy éjszaka bicikliző férfi látja meg, mint anno azt Charlie tette az első epizódban, a tinik háza egy-az-egyben a Brown család házát idézi, a második részben megismert gyorsbüfé is többször feltűnik immár sushibárként újjáépítve, de a legnagyobb tisztelgés maga Dee Wallace (a 95-ös válásáig még Dee Wallace Stoneként szerepelt a stáblistákon) Helen Brownként való visszatérése, ám itt Dee nagynéniként szerepel a karaktere. Dee nagynéni a régi események hatására ahelyett, hogy boldogan éldegélne nyugdíjas éveiben, felcsapott fejvadásznak, aki a házában egy komplett radarszobát üzemeltet, amellyel a Földre érkező lényeket, jelen esetünkben a krítákat követi figyelemmel. Kiemelném még a Dreát alakító Tashiana Washingtont, aki számos sorozat után most kapott igazán főszerepet, és nem is kell nagyot csalódunk benne, remekül helyt áll mind az érzelgős, mind a harci vagy épp a sima beszélgetős jelenetekben. Ja, és emellett piszok csinos is. :)

A pontot az i-re azonban a kríták kinézete és (ha már egyszer horrorfilmről van szó) az általuk okozott támadások, harapások, csonkolások megvalósítása teszi rá. A kellékes csapat nagyon ügyes munkát végzett: nincs hiány vérző sebekből, belsőségekből, lerágott testrészekből, a rémecskék kinézete és mozgása még mindig élethűen van elkészítve (szerencsére semmi CGI-t nem lehet kiszúrni a jeleneteikben), egyedül talán a nőstény kríta kinézete lett nagyon gyerekbarátra alkotva. A lángoló, robbanó, vagy épp a trancsírozós effektek szemet gyönyörködtetően undorítóan szépek, a második részben először felbukkant hatalmas rémecskegolyó itt ismét megdobbantja a szívünket, így emiatt nincs is okuk szégyenkezni Milleréknek.

Jöhet a feketeleves? Sajnos akad belőle bőven. Az alaptörténetet már említettem, amivel nem is lenne különösebb baj, azonban az események haladtával egyre jobban eljutunk a zseniálistól a szánalmas jelzőig. Logikai és megvalósítási bukfencekkel van teli az egész sztorivonal, a rémecskék újból látogatásának oka már magában egy vicc (spoiler: a hím kríta szaporodni és az emberiséget leigázni érkezik a bolygónkra, míg a királynője éppen hogy meg szeretné menteni az emberiséget, és ezért a saját fajtársai ellen fordul… WTF?? Miért akarna egy fejvadászok által üldözött lény egy tök ismeretlen bolygón egy idegen fajt megvédeni, a sajátját pedig megtizedelni miattuk?), vagy épp Dee néni karaktere is egy komplett csalódás: az eddig megismert részekben (még a sorozatban is) a fejvadászok a biztonságuk miatt minimum párban járnak (Charlienek is ott volt Ugg, egészen a haláláig), ám Dee néni magányos farkasként küzd a rémségek ellen, egy olyan gagyi fegyverrel, ami röhögésre készteti az embert (össze lehet hasonlítani az űrbéli fejvadászok által használttal, ég és föld a különbség). Emellett még el is mennénk a kis költségvetésre fogva az egészet, amely valahol 1 és 1,5  millió dollár körülire becsülnek egyes filmes oldalak, ám a logikai bakikra már nem lehet ez a megfelelő magyarázat: arra, hogy a rémecske áttöri az autó csomagtartóajtaját (miközben a második részben még az oldalajtóról is visszapattannak), de közeliben mutatva a törést látszik, hogy belülről van kihajtogatva a kasztni, vagy hogy egy sufniban négyen, egymás mellé szorulva pár lapáttal el lehet intézni kb. 50 rémecskét, azt még a forgatókönyvírók sem gondolták komolyan. A rémek kiírtására adott magyarázat is elég vékony lábakon áll: a kis szőrgombócok ugyanis allergiásak a magas hangra, kvázi egy sziréna kinyírja őket, épp ezért volt furcsa, hogy az eddigi négy rész bármelyikében a falkavezérük egy pohárrepesztő sikítással terelte egybe őket (vajon a készítők megnézték a Támad a Marsot?). A szaporodásukat is pofátlan módon oldották meg: a kis dögök az emberi gazdatestet felhasználva, a belső szerveiket elfogyasztva, majd a hasüregből magukat kirágva jönnek a világra (vajon a készítők megnézték A nyolcadik utas: a Halált?). Azonban, hogy a plágium ne tűnjön annyira egyértelműnek, a gazdatestből itt már nem is egy, hanem egyből három szörnyike is „kikelhet”.

Térjünk át a szereplőkre: Dreát hagyhatjuk, mert az egész filmet az ő játéka menti meg, ám a többi mellékszereplő nem a vicc, hanem egyenesen a szánalmas kategóriába esik. Kezdve Drea öccsével, Philippel, akit olyan szinten ufóbuzinak (bocs) írtak meg, hogy még egy kávéscsészében is E.T.-t keresi. Folytatva az rendőrapával, akinek egyetlen szimpatikus momentuma a halála, vagy a biztonsági őrrel, aki egy valóságos idióta, kinek semmi funkciója nincs a filmben, és ez sajnos igaz a többi karakterre is. Vegyük Jacket, ő az egyik felvigyázandó kiskölyök, aki végig csak a telóját nyomkodja, és csakis SMS-ben (2019-ben!!) hajlandó kommunikálni a többiekkel, és a legelső megszólalásakor megmondja a tutit, hogy miért üldözik őket a rémecskék (vajon a készítők megnézték a Pain & Gain-t?). Dee Wallace játékát is hagyjuk, mert hiába edzette magát fejvadászra, mikor épp átvált Sarah Connor-üzemmódba, már a járása is erőltetetten kínossá válik. A legidegesítőbb azonban a Trissy nevű lány, akire sikerült a világ legegyszerűbb, legbutább tekintetű színészlánykáját kiválasztani, gyakorlatilag egész idő alatt ugyanazzal a faarccal reagál le mindent (Maisie Williams ugyanennyi évesen különbet alakított a Trónok harcában).

Az eddigi részekben bármennyire is esett a színvonal, a rémecskéken kívül egy dolog mindig pluszpontot adott a végső megítélésre. Ez pedig a humor, ugyanis a Rémecskék mind a négy része, és a sorozat is kimondottan viccesre sikerült, a szörnyek által elkövetett cselekvéseik vagy beszólásaik révén; Az új falkában például a hasunkat lehetett fogni a kultfilmekre való utalásoktól, és bár az Attack!-ban is van egy-két jópofa röhögésre késztető pillanat, mint az egyik rémecske fürdőpamacsként való használata, de messze nem akkora mennyiségben, mint az említett produktumokban.

A helyszínek sem valami változatosak (összesen három-négy helyen játszódik az a röpke, stáblistával együtt épphogy 90 perc), ám ezek egyike sem elég érdekfeszítő. Ennek tetejébe rettentően gagyi, az Asylum műremekeibe remekül illő, rángatózó és mismásoló kamerakezelést kapunk, amelyek során idegesítő synthwave-effektek rondítanak bele az egyébként dallamosnak szánt zenei aláfestésekbe. A végső döfést a film befejezése adja, amely annyira kurtára és hirtelenre sikeredett, mint azt anno a régi japán filmekben megszokhattuk: mihelyst megszűnt a fenyegetés, hőseink sikerrel járnak, azonnal jön a stáblista, az ember meg pislog és felszisszen, hogy hát oké, akkor ez ennyi volt, majd egy nap múlva már csak pár pillanatra emlékszik az egész filmből.

Szummázva a fent leírtakat, sajnálatosan gyenge lett az ötödik epizód, pedig lett volna benne bőven potenciál. A történetet lehetett volna egy szétbontakozó, érdekes fordulatokkal teli kivitelezés felé kanyarintani, a rémecskékről megtudott új információk is érdekesnek hatnak, és a kinézetük sem szenvedett csorbát. Azonban az egészet elrontja az ügyetlen operatőri munka, a béna vágás és a zeneszerző túlbuzgósága, a kasztingon valami csoda folytán áteső színészek és növendékek ritka rossz játéka, a kultfilmekből ismert jelenetek lenyúlása és rosszul való adaptálása, a borzalmas zene és a logikai bakik tömkelege. A retrófaktor ugyan megmenti a totális csődtől, ám a Critters: Attack! is belépett a felesleges folytatások sorába. Kár érte.

3/10

IMDb | mafab