Életünk során rengeteg kihívással kell szembesülnünk, az évek múltával számuk és komolyságuk egyre csak nő. Az első nap a bölcsödében, új barátok szerzése az órák közti szünetek olykor bársonyosan édes, máskor fájdalmasan keserű perceiben. Később a gimnáziumi évek jóval komolyabb elvárásai, a bizonyítás kényszerének néha elviselhetetlen súlya. A főiskolai/egyetemi évek mámoros napjai, amikre szinte természetfölötti árnyként vetül a vizsgaidőszakok csendje és a sötét sarkokban folyamatosan munkálkodó feszültsége. A szakdolgozat utolsó utáni leadási határideje, az a bizonyos: „egy hét alatt meg tudom csinálni”. Alváshiány, belefektetett több tucat óra és a végén túlvilági csönd. A siker kaján mosolya az arcunkon. A tudat, hogy erre is képesek vagyunk. Diplomával a kezünkben pedig azt érezzük, hogy a világ csak minket vár. Ezért tartottunk ki, ezért csináltuk végig. Így kell lennie. Az igazság az, hogy hazudtunk magunknak is, hagytuk, hogy magával ragadjon a pillanat. A varázslatosan hosszúra nyúlt, csodás pillanat. Az élet nyálkás csápjai, a hétköznapok mocskos tapadókorongjaival már régen próbálnak visszarántani minket a földre, de eddig sikerrel ki tudtuk őket zárni látókörünkből, önámításunkban pedig környezetünk is szívesen asszisztált. Ennek azonban véget kell érnie, a csápok már megragadtak és minél jobban próbálnánk menekülni, annál jobban szorítanak és finoman borulnak ránk, egyre több és több, majd lassan, de határozottan húznak egyre mélyebbre. Mi azonban gyorsan megtanuljuk, hogy küzdenünk kell, mert annak, ami ránk vár ez a lényege. A jó és szép dolgok jussa ez, amiket átélhetünk, akárcsak a szörnyű és depresszív időszakoké, amiket meg kell tapasztalnunk. Ez az egyetlen, amivel fizetni tudunk. Önmagunk. Forrásunk, azonban nem végtelen és csak idő kérdése, mikor apad el visszafordíthatatlanul…

Az élet kihívásaival, idővel, bátran nézünk szembe. Éveink gyarapodásával megtanulunk alkalmazkodni, megtanuljuk, hogy érhetjük el a kitűzött célt vagy éppen az áhított sikert. Küzdelmeink legfőbb színtere azonban máshol keresendő, olyan helyen ahol harcunkat nem koronázza sosem biztos siker, mégis hullámhegyeinek csúcsára érve érezzük igazán, hogy megérte a befektetett energiákat, hogy érdemes élni, hogy ott és akkor a magunkénak tudhatjuk azt, amit oly sokan vágynak megtapasztalni, a boldogságot. Ezek a pillanatok azonban – legyenek bármilyen sokat ígérőek is – idővel elmúlnak, hogy olyan sebességgel zuhanjunk a mélység sötétjébe, hogy még tudatosítani se legyen időnk a zuhanás kétségbeejtő érzetét. Érzelmeink hullámvasútján ülve, kérdéseink acélkerekein gördülünk egyre tovább és tovább. A gyermekkori szerelem lenyűgözően plátói voltának bearanyozott csodája, az első kapcsolat félelmei és varázslatos pillanatai. Az első csók forrósága. Az első komolyabbra forduló diákszerelem. A „vajon ő is szeret?”, a „tényleg ilyen szép?”, az „ez most szerelem?”, a „meg merem-e tenni?”, a „mi van, ha tévedek?”. Kérdések, melyekre megkapjuk az áhított válaszokat, azokat a válaszainkat, amiket elsősorban magunknak válaszolunk meg. Ezek visznek előre, ezekből tanulunk. Ezeknek köszönhetően tanuljuk meg a legfontosabb dolgokat és ismerhetjük meg igazán önmagunkat. A párválasztás későbbi nehézségei. Biztosítókötél nélkül végrehajtott nyaktörő mutatvány. Hegymászás, egy olyan magaslat elérésére tett kísérlet melynek teteje már az istenek hona. Horzsolások, sérülések, fáradtságos erőfeszítés, melynek végén örömittasan tűzzük ki győzelmünk vörösen izzó zászlaját a csúcs legmagasabb fokára. Az igazság azonban az, hogy nem minden hegy olyan szilárd, ahogy azt tudni véltük. Zászlónk rúdja nyomán apró repedés jelenik meg, ami később behálózza a meredek falakat, amiket sikeresen magunk mögött hagytunk. A hegység szinte pillanatok alatt törik darabokra, de mi még sikeresen megkapaszkodhatunk. Tartjuk magunkat, kétségbeesetten, erőnkön felül. Ezt tanultuk. Nem bukhatunk el ismét. Ezúttal nem. Kapaszkodunk valamibe, ami már régen eleresztett bennünket. Aztán megkezdődik az elkerülhetetlen zuhanás. A szél a csontunkig hatol, a talaj oly messze van, elnyeli a távolság feneketlen kútja. Száguldásunk azonban nem magányos, mellettünk zuhannak a hegyről leváló éles szikladarabok is, melyeket kérdéseink fenőkövein éleztünk borotvaélesre. Ezernyi vágás éri testünket, némelyik csak a bőr rétegeit hasítja fel, pont olyan mélyen, hogy állandó kellemetlenséget jelentsen, mások húsunkba kapaszkodnak és minden mozdulatunkkal egyre beljebb csúszva okoznak bénító fájdalmakat, vannak, amik viszont a legértékesebbeket sebzik meg, a szívünket és a lelkünket. Úgy érezzük nincs kiút, vár az elkerülhetetlen, biztos halál és majd elnyel a végső, legmélyebb sötétség. „Miért történik ez velem?” „Mit rontottam el?” Hangzanak el kérdéseink. Majd megadjuk rá a válaszainkat. „Elhibáztam.” „Alkalmatlan vagyok.” „Ezt érdemlem.” Tévedünk. A zuhanás, a kétely, a fájdalom szükségszerű. Fontos leckét tanulunk meg általuk, amik nyomán földet érve, kivérezve és összetörve ugyan, de mégis felállunk. Felállunk egy olyan emberként, akivé válnunk kellett. Akivé lennünk kellett, ahhoz, hogy megtaláljuk azt a hegyet, amit valójában nekünk alkottak. A csúcs elérésének fáradalma megmarad ugyan, de mély sebeink mászásunk alatt lassan begyógyulnak, frissen szerzett felületi sérüléseink pedig jelentéktelenné válnak. A csúcsra érve pedig szembesülünk majd vele, hogy ott már vártak ránk és a zászlónkat sem kell már kitűznünk, mert az, aki ott van már megtette helyettünk. Kétségek, kérdések és végzetes repedések nélkül…

A hasonló élethelyzeteket és érzelmi viharokat a végtelenségig lehetne sorolni, azonban mindegyiknek fontos tulajdonsága van. Változásra és változtatásra sarkallnak, motiválnak, sőt, a művészek esetében inspirálnak is, ahogy tették azt az amerikai rendezőzsenivel, David Lynch-vel is, melynek nyomán 1977-ben megszületett a filmes egyetlen olyan alkotása, amivel – saját bevallása szerint – maradéktalanul meg van elégedve, a Radírfej.

Henry Spencer (Jack Nance – Twin Peaks /1989-1991/) szürke átlagpolgár, aki nyomdászként dolgozik. Mikor barátnője, Mary (Charlotte Stewart – Desert Son /1999/) gyermeket hoz a világra, a lány szüleinek nyomására összeházasodnak. A babával azonban komoly gond van. Nem emberi lény, egy torzszülött, aki megpecsételi a fiatalok sorsát. A gondoskodás, a folyamatos készenlét és a baba groteszk mivolta felőrli Mary idegeit, aki magára hagyja férjét és szörnyű gyermekét. Henry elvégzi ugyan szülői kötelességeit, de a helyzetből menekülni próbál, menekülési lehetőségei azonban korlátozottak. Egyik lehetséges megmentője a gyönyörű szomszéd nő lehet (Judith Roberts - You were never really here - Sosem voltál itt /2017/), a másik, a megváltás ígéretével is kecsegtető, különös hölgy (Laurel Near), kinek arcát daganatok csúfítják el, és aki a radiátorban él…

A film Lynch első nagyjátékfilmje, amiben a rendezőre oly jellemző elemek már tökéletesen felismerhetőek. A furcsa és nyomasztó történet, a néhol szinte burleszkbe hajló jelenetek, a hangok és a zene szerepe – amit jelen esetben a mindent átható indusztriális hatások jellemeznek – és az, amihez Lynch-nél jobban talán senki sem ért. A nagybetűs HANGULAT. A filmet kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de öt éven keresztül készítették, az Amerikai Filmintézet kezdeti támogatásával, rendívül alacsony költségvetésből. A rendező a kívánt légkör elérése érdekében leginkább este forgatott, ez meg is látszik a kész alkotáson. Az elszigetelődés és a közösen átélt végtelen magány képeit a fények játéka és a fekete-fehér felvételek együttesen emelik ki, majd fokozzák azok hatásait és üvöltik a végtelenbe a kilátástalanság borzalmas érzését. Az alkotás elemi erejű hatásához a nagyszerű színészgárda is jelentősen hozzájárul, de igazán két művész jutalomjátéka a mozi. Az egyikük a főszereplő, Jack Nance. Mimikája, mozgása, érzelmeinek minden apró rezdülése megjelenik a celluloid szalag apró képkockáin. Zseniálisan alakít. A másik előadóművész Laurel Near, aki tökéletesen személyesíti meg a radiátorban élő hölgyet. Jelenléte egyszerre megnyugtató és aggasztóan felkavaró. A megváltás, amit ígér pedig elég baljós, főleg az ő prezentációjában.

A film a bemutatása idején nem aratott osztatlan sikert, évtizedek alatt vált kultuszfilmé, olyan alkotássá, ami túlmutat a szürreális és szinte megfejthetetlen történetén. Lynch soha nem árulta el filmjének egzakt jelentését, a látottak megfejtése szinte teljes mértékben a nézőkre van bízva. Véleményem szerint ez a rendező kérdésfeltevéseinek és válaszainak egy fekete-fehér rémálomban megkövült mementója. 1968-ban, az akkor 22 éves Lynch-nek megszületett első gyermeke, Jennifer. A kislány dongalábakkal született, a torzulás pedig megviselte a családot. A kérdések pedig elkerülhetetlenül merültek fel az akkori fiatal rendezőben. „Alkalmas vagyok-e/leszek-e apának?”, „Miért történt ez velünk?”, „Biztosítani tudom-e azokat a dolgokat, amikre a kicsinek szüksége van?”, és „Akarom ezt egyáltalán?”. Rengeteg kérdés, amivel a férfiaknak idővel szembe kell nézniük. Van, aki kitart, aki helyt áll és csodálatos életét épít fel családjának, van, aki a veszély első jelére elmenekül és van, aki csendben tűri, azt, amit fáradozásaiért cserébe az élet hajlandó volt nyújtani neki, hogy aztán később máshol keressen vigaszt és feloldozást, egy más asszony testének szentélyében vagy egy színes világ kakofóniájában. Azonban a titokzatos hölgy esetükben nem a radiátorban lakik, hanem az elillanó boldogságot hozó üvegpalack fenekén…

David Lynch máshogy döntött. Frusztrációit füsttel, fémmel és torz hússal festette fel a mozivásznakra és egy mosoly kíséretében adta át nekünk, nézőknek. Az alkotás tisztító folyamata azonban megkövetelte a feloldozás árát, amit a rendezőnek meg is kellett fizetnie. Az elhúzódó forgatás, a megszállott alkotói munka 1974-ben véget vetett első házasságának, Lynch mégis folytatta, mert muszáj volt megtennie, meg kellett járnia a poklot, hogy megszülethessen a tökéletes mű. Az a mű, ami még Stanley Kubrick ’80-as Ragyogására is hatással volt.

A film értelmezésének valódi kulcsa azonban rég elveszett. Talán ott van a szőnyeg alatt, Henry lakóépületének halljában vagy a Twin Peaks Vörös szobájába. Valahol távol, de mégis oly közel. Vagy talán ott van, ahol csak legutoljára kezdenénk keresni. Önmagunkban. Amennyiben sikerül megtalálnunk, felhasználhatjuk, és segítségével többé válhatunk egyszerű radírfejeknél. Amennyiben nem, akkor elveszünk saját magunk képzelt mennyországában. Ez lesz életünk küzdelmeinek jutalma, mert ennyit érdemlünk. Semmi mást…

10/10

IMDb | mafab