2017-ben kaptunk egy remek Gyilkosság az Orient Expresszen újragondolást, ami új lendületet adott az Agatha Christie feldolgozásoknak. Ez számomra különösen nagy örömhír, mert gyerekkorom óta rajongok az írónő munkásságáért, különösen a Poirot történeteit szeretem. Éppen ezért A ferde házhoz nem volt még szerencsém könyv formájában, hiszen ebben nem a legendás belga detektív szerepel és nem is a kotnyeles Miss Marple. Pedig Christie ezt a regényét tartja az egyik legjobbnak és számára ez volt az egyik legkedvesebb, így örömmel láttam, hogy készült belőle egy feldolgozás tavaly, méghozzá nem is akármilyen színészeket felvonultatva.

A történet szerint egy fiatal nyomozót, Charles Hayward-ot felkeresi volt szerelme, Sophia, hogy segítsen kideríteni, mi történt a nagyapjával. A férfi vonakodva bár, de eleget tesz a szeretett hölgy kérésének, elutazik a Leonides birtokra és nyomozásba kezd a dúsgazdag és igencsak magának való Artistide halálának ügyében. Az ügy különösen kényes, mert a sajtó minden lépését figyeli a családnak. Ez a család pedig minden csak nem hétköznapi. Itt van mindjárt Leonides özvegye Brenda, aki Las Vegasban volt táncosnő és a 30-as évei közepén jár, miközben a férje már agg nagypapa. Érthető módon őt nem igen szíveli a férfi két fia, Philip és Roger, bár ők egymást is utálják. Ők egyébként a családjukkal élnek a birtokon. Philipnek három gyereke van, Sophia, Eustace és Josephine, valamint vele él a felesége is, Magda, aki egy iszákos, önimádó színésznőcske. Rogernek nincsen gyereke, ő feleségével, Clemency-vel tengeti mindennapjait. A házban továbbá él még egy dada, egy házitanító és a birtok kvázi-űrnője és a család matriarchája, Lady Edith. Közülük pedig valaki gyilkolt, de vajon ki és miért?

Nos, aki pörgös eseményekre, véres gyilkosságokra vágyik annak nem érdemes megnéznie A ferde házat, mert itt bizony a karaktereken és a nyomozáson van a hangsúly, éppen ezért egy igencsak lassú lefolyású sztorit kapunk. Unalomba is fulladhatna a történet, ha nem lennének itt a borzasztóan érdekes családtagok és ha nem kapnánk nagymenő színészeket a szerepekben. Lady Edith megformálója a csodálatos Glenn Close, aki a kisujjából kirázza a kicsit különc, öntörvényű, de a családjáért bármire képes nagyasszonyt. Brendát Christina Hendricks alakítja, aki pedig egy naiv, butácska, de ugyanakkor nagyon szerethető és esendő karaktert kapott. Julian Sands és Christian McKay kapták a fivérek szerepét, de igazság szerint ők nem annyira érdekesek, habár ez nem a színészek hibája, pusztán nem kaptak olyan karaktert, amiben megcsillogtathatnák a tehetségüket. Ez azonban nem igaz a feleségeiket alakító Amanda Abbingtonra és Gillian Andersonra. Utóbbit először fel sem ismertem a nárcisztikus, Kleopátra frizurát viselő Madga szerepében. Kár, hogy nem szerepelt többet, mert minden pillanata arany volt. Mellettük pedig még érdemes megjegyezni a fiatal Honor Kneafsey nevét, aki ha így folytatja még komoly karriert is befuthat idővel.

Színészi fronton tehát ez az adaptáció is nagyon erős volt, ami miatt azonban különösen érdekes, hogy én még ilyen gyilkossal nem találkoztam Christie regényben. Igazán különleges és elég beteg témát választott ezúttal az írónő, megdolgoztatta a kis szürke agysejtjeinket és kellően creepy történetet hozott össze. Alapból elég ritka az ilyen típusú gyilkos, mert tabudöntögető, hát még, ha Agatha Christie tollából születik meg ez az eset. Éppen ezért én nagyon örültem, hogy a megszokottnál még merészebb megoldást kaptunk, amihez jó nagy adag szívetfacsaró drámát kevertek.

Azonban hiába a meghökkentő történet és a kiváló színészek mégsem sikerült felejthetetlen adaptációt elkészíteni. Először is a nyomozó, Charles borzasztóan unalmas, nincs benne semmi eredetiség, mondhatni érdektelen, pedig rá kellene igazán figyelnünk, hogyan fogja megoldani az ügyet. Azt tudjuk, hogy Christie romantikus fajta, de ebben a sztoriban ez a szál nagyon erőltetett volt és ez nem az eredeti könyv, vagy a forgatókönyv, hanem a két színész hibája volt. Max Irons és Stefanie Martini között annyi volt a szexuális feszültség, mint egy párnában. Pedig ez egy igazán jó szál volt a történetben, hiszen felmerült a kérdés, hogy Charles vajon benne van-e az ügyben? Talán Sophia-val nem is szakadt meg a kapcsolatuk, hanem együtt tervelték ki a gyilkosságot, esetleg az újból fellángolt érzelmek miatt a férfi képes lenne hazudni a nőért? Lettek volna itt feszültségteremtő kérdések, csak éppen, ha a két szereplő úgy kerülgeti egymást, mint egy pestisest, akkor nagyon nehéz elhinnem, hogy egymásért akár gyilkolni is képesek. Pedig jól tudjuk, hogy egy ilyen történetben semmi sem kizárt, minden lehetséges és annak a fordítottja is.

A történet szerkezetével szintén akadtak bajok. Túl lassan építkeztek, viszont nem szántak elég figyelmet a szereplők közötti interakciókra, a feszültséget sem sikerült megfelelően adagolni, a megoldást meg olyan gyorsan tárták elénk, hogy csak pislogtunk a ránk zúduló információkat hallva és látva. Igazság szerint én a felénél már tudtam a megfejtést, bár ez engem nem szokott zavarni, mert ez az egyik jó dolog a Christie nyomozásban, hogy minket is bevon és ad egy kis diadalérzetet, ha rájövünk a megoldásra. Itt viszont nem csak azért jöttem rá, ki a gyilkos, mert ügyesen figyeltem, hanem azért mert nem instruálták megfelelően a színészeket, ezért volt egy-két igencsak átlátszó húzás, és abban biztos vagyok, hogy a könyvben ez nem így volt és nem tudtam volna ilyen hamar rájönni a végére.

Szóval ez egy korrekt adaptáció, kiemelkedő színészekkel és érdekes karakterekkel. A fényképezés nagyon szép és nagyon tetszett, ahogy a különböző lakrészek és szobák bemutatásával nyerhettünk betekintést az egyes szereplők személyiségébe. A vacsora jelenet az egyik legjobb rész a filmben és a befejezés is nagyon drámai, mint ahogyan az egyik legkegyetlenebb Christie-megfejtést is ebben a történetben kapjuk. Glenn Close és Gillian Anderson kiemelkedőek voltak, az ő jeleneteik a film fénypontjai. A ház tényleg nagyon ferde, de ez nem az építész hibája, sokkal inkább a benne lakó embereket takarja a jelző, akiknek nagyon-nagyon ferde a látásmódja, életvitele és erkölcsi iránytűje. Rajongóknak egyszer érdemes tenni a filmmel egy próbát, de azt javaslom előtte, vagy utána vegyék kézbe a könyvet, ha még nem tették, mert biztos vagyok benne, hogy ott sokkal jobban át fog jönni az élmény, az izgalom, a feszültség és a mondanivaló.

Pontszámom: 5,5/10.

IMDb