Vajon amikor sok-sok évvel ezelőtt kitalálták a madárijesztőt, hogy ezzel az ember formájú kreálmánnyal tartsák távol a madarakat a terméstől, gondoltak e arra, hogy ez a figura idővel a legikonikusabb rémalakok táborát fogja gyarapítani? Mert az évek során, túlnőve eredeti funkcióján, a madárijesztő bizony az egyik legijesztőbb figurává vált, aki gyakori szereplője a rémtörténeteknek, és horrorfilmeknek és ezt a kétes hírnevet még Óz története sem tudta semmissé tenni. Való igaz, a maga egyszerűségében a madárijesztő is a legalapabb és legelemibb félelemforrásokat képes előhozni belőlünk, és ez különösen igaz a gyerekekre is. Hiszen gyerekként ki ne nézett volna ferde szemmel a földeken lengedező, furcsa, vagy egyenesen ijesztő alakokra, várva arra a percre, hogy megmozduljanak, vagy megmagyarázhatatlan módon eltűnjenek. Ez a hírnév jóformán már a kísértetek, vámpírok, vérfarkasok és egyéb szörnyek szintjére emelte a madárijesztők kultuszát, ám előbbiekkel ellentétben, a köznapi ember félelmein és babonáin kívül a madárijesztő alakjához nem nagyon tudunk társítani olyan ikonikus történeteket, vagy filmalkotásokat, amik meghatároznák, és megindokolnák annak rémséges mítoszát. Pontosabban filmekből van jó néhány, de ezekben nem sok köszönet van. Ellenben 1981-ben készült egy tv film, amit a horror rajongók vitán felül a legjobb madárijesztős horrorként tartanak számon. Szegény teremtmények hányattatott sorsáról az is már sokat elmond, hogy a róluk készült legjobb alkotás egy 1981-as tv film, de akkor már érdemes megvizsgálni, hogy mivel is érdemelte ki ezt a kultstátuszt.

Egy álmos déli kisváros négy középkorú lakosa, élükön a helyi postással, Otissal (Charles Durning), épp arra készülnek, hogy meglincseljék az értelmi fogyatékos Bubbát (Larry Drake), akit azzal vádolnak, hogy megölt egy kislányt. A nagydarab, gyermeki Bubba persze a légynek sem tudna ártani, de a négy férfinek, és elsősorban Otisnak már eddig is szálka volt a szemükben, és ez az eset most jó indokot is nyújt eme bosszantó probléma kiiktatására. A szerencsétlen Bubba a földeken próbál elrejtőzni üldözői elől, madárijesztőnek öltözve, de a négy férfi felfedezi őt, és ott helyben szitává is lövik. Ám szörnyűséges tettük után érkezik csak a hír, hogy a korábban halottnak hitt kislány életben van, ráadásul pont Bubba mentette meg az életét. A helyzet súlyossága ellenére a négy férfit végül felmentik a vád alól, mert egyrészt mindannyian a közösség megbecsült tagjai, másrészt pedig még ezt a gyilkosságot is sikerült önvédelemnek beállítaniuk. Bubba anyja viszont figyelmezteti a négy férfit, hogy vannak más erők is a törvény felett, és majd azok fognak igazságot tenni fia haláláért. És rövidesen valóban furcsa dolgok kezdenek történni a négy férfi körül, amiket időnként egy a földeken megjelenő madárijesztő alakja is kísér, és valami szép sorban el is kezdi levadászni őket.
A film abban a korszakban készült, amikor a slasher igazi virágkorát élte, és első ránézésre a Dark Night of the Scarecrow sem különbözik a zsáner többi darabjától. Az alaptörténet egyszerű, mint a bot, a madárijesztő alakja pedig már egyből adná magát a jól ismert rémalak/maszkos gyilkos szerepére, aki válogatott eszközökkel és a lehető legkreatívabb és leglátványosabb módon teszi el láb alól a delikvenseket.

Ám a filmet megnézve láthatjuk, hogy erről szó sincs, és a rendezőnek, Frank De Felitta-nak esze ágában sem volt beállni a sorba. A Dark Night ugyanis sokkal inkább egy misztikus pszicho-thriller, amiben a címszereplő madárijesztő inkább pszichológiai hadviselést alkalmaz az áldozatai halálba kergetésére. Ez a koncepció már alapból kiemeli a filmet az átlag tucat horrorok közül, de a rendezőnek még a tévés körülmények ellenére is sikerült maradandót alkotnia. Persze a televíziós kereteknek is megvoltak a maguk hátrányai, mint például a kevesebb pénz, és a szegényesebb technikai megoldások, viszont De Felitta inkább az előnyére fordította a helyzetet, és a történetre, a karakterekre, és a feszültségre helyezte a hangsúlyt. Ennek eredménye egy sokkal mélyebb és hatásosabb film lett, ami az olyan kiforrottabb és komolyabb horrorok közé sorolandó, amik a rémisztgetés mellett igazán komoly témákat és valódi karakterdrámákat dolgoznak fel. A tudatlanabb kritikusok általában szeretik képmutató módon kiemelni ezeket a filmeket a zsánerből, és már olyan sületlenségeket mondogatnak rájuk, hogy ez nem is horror, ez sokkal több annál, mintha az adott műnek bármi szüksége lenne ehhez hasonló baromságokra. A horror az horror, és ettől függetlenül igen is szerves részét képezi az, hogy képes komoly társadalmi és lélektani témákról beszélni, a lehető legkendőzetlenebb és legnyersebb formában. Ráadásul, ha mindez egy olyan filmben található meg, ami nem csak, hogy horror, de még emellé tv film is, na az már igazi kuriózum.

Az alaptémája az emberi gyarlóság, az előítélet, a kirekesztés, és ezeknek a bűnöknek az elkerülhetetlen megtorlása. Ősi témák ezek, amik már a régi népmesékben is jelen voltak, és a film a lehető leghűbb módon dolgozza fel ezeket a narratívákat. Sőt, ezzel összhangban egy nagyon érdekes megoldást alkalmaz a film, mégpedig a szerepek megcserélését. Ez lényegében azt takarja, hogy a szegény, és védtelen Bubba, a későbbi madárijesztő lesz a valódi áldozat, és az úgymond pozitív figura, akinek haragja és bosszúvágya több mint jogos, míg áldozatai maximálisan negatív karakterekként vannak feltüntetve. Egy kicsit sem igyekeznek megkedveltetni velünk őket, hanem igazi önző és nagyképű szemétládákként ábrázolják őket. Közülük is kiemelkedik a négyes vezére, Otis, aki nem elég, hogy egy rosszindulatú és aljas vénember, de emellé még egy pedofil is, akinek megvannak a maga hátsó szándékai az iránt a kislány iránt, akivel Bubba túl sokat merészelt játszani. Charles Durning egyenesen brillírozik a szerepben, aki így a film igazi főgonoszává válik, és egyben az egyik legnagyobb fénypontjává. Ezáltal a rendező bűntárssá tesz minket, nézőket is, hiszen azt a vágyat éri így el bennünk, hogy a négy férfi halálát kívánjuk, és ne is legyen egyetlen olyan körülmény sem, ami miatt rosszul kéne ezért éreznünk magunkat. Amikor pedig megtörténik a jogos igazságszolgáltatás, az minden egyes alkalommal kielégítő, de egyúttal rémisztő is. És itt mutatkozik meg a rendező zsenialitása, mert bár az áldozatokat egyenesen utáljuk, és várjuk, hogy kegyetlen véget érjenek, ezek a pillanatok még is hátborzongatóak, és valahogy sikerül együtt rettegnünk ezekkel a kétes figurákkal. Ezt pedig a jól felépített feszültségteremtéssel sikerül elérnie a rendezőnek.

A fenyegetés annyira idegtépően átérezhető, hogy egyszerűen nem tudjuk kivonni magunkat alóla, bármennyire is nem kedveljük az áldozatokat. Lassan, komótosan építkezik, teret adva a hangulat, és a baljós atmoszféra megteremtésének, amik folyamatosan érzékeltetik, hogy itt hamarosan valami nagyon rossz dolog fog történni. A zene nagyon minimalista, de még is hatásos tud lenni, és szerencsére a horror jelenetek és a rémisztgetések sincsenek túltolva, minden tökéletesen a helyén van kezelve. Magát a madárijesztőt egyszer sem látjuk akcióban, végig sikerül rejtélyesnek maradnia, és inkább úgy jelenik meg, mint egy testetlen, feltartóztathatatlan, és megfékezhetetlen erő. Ebből kifolyólag olyan jelenetekre tényleg ne is számítsunk, hogy a madárijesztő kaszával meg sarlóval kezdi el aprítani áldozatait. Az elhalálozások inkább szerencsétlen baleseteknek tűnnek, amik körül persze épp eléggé sok a furcsa véletlen, ahhoz, hogy ténylegesen baleseteknek lehessen nyilvánítani őket. Igazán véres jeleneteket nem is kapunk, ami betudható a tévés körülményeknek is, de igazából a filmnek erre nincs is szüksége.

A televíziós forgalmazásnak persze így is megvoltak a maguk kisebb-nagyobb hátulütői. Az egyik ilyen a cselekményszövés, ami a feszültség felépítésére tökéletesen alkalmas volt, de ezzel együtt maga a történet túlságosan lassan, kicsit öregesen halad. Néha inkább érezzük vontatottnak a látottakat, hiába tesznek hozzá jó pár karakterek közti viszonyhoz. És bár hiába remekel a feszültségteremtés és a hátborzongató atmoszféra megteremtésében, a hatás még így is jóval erőtlenebbnek érződik, ha a korszak jó pár nagyobb, vagy kevésbé nagyobb horrorfilmjével hasonlítjuk össze. Sajnos ugye a tévés keret sokmindenben korlátokat szabott, és itt fel is vetődhet a jogos kritika, hogy mi értelme összehasonlítani ezt a tévés horrort a műfaj igazi nagyágyúival. Talán az, hogy ez a sztori tényleg megérdemelt volna nagyobb költségvetést, és igazi mozis forgalmazást. Persze így is nagyszerű, hogy ehhez hasonló csodák tévé képernyőre kerülhettek, de még is ott motoszkál az emberben az érzés, hogy ha ezt a történetet mozis körülmények között készítik el, akkor könnyen lehet, hogy igazi klasszikussá vált volna. A film az évek során így is kultstátuszba emelkedett, teljesen jogosan, és kijelenthetjük, hogy valóban ez a legjobb madárijesztős horror a műfajon belül. Nem mintha mondjuk olyan sok versenyképes vetélytársa lenne. Így a Dark Night of the Scarecrow lehet nem fog a legnagyobb és leghíresebb horrorfilmek közé emelkedni, de kár lenne emiatt megfeledkezni róla, mert egy nagyon is hangulatos, és kellemesen hátborzongató kis horrorról van szó. Egy igazi kis gyöngyszem a horror fénykorából, ami az arra fogékony nézőknek nagyon is tud maradandó élményt nyújtani.

IMDb| mafab