A nyolcvanas évek számos kultikus alkotást adtak nekünk a horror/slasher terén. Elég csak a Péntek 13-ra vagy a Rémálom-franchisera gondolni, esetleg A dolog, ami egyből eszünkbe juthat az érából, a kicsit rutinosabbak az Erdei fantomot vagy épp a Pumpkinheadet is felhozhatják példának. Ezeket javarészt azóta kultstátuszba emelkedett rendezők, producerek készítették, így nem véletlen, hogy a kapott végeredmények azóta is hivatkozási alapként szolgálnak egy-egy készülő produktum számára. Azonban voltak olyan celluloidszökevények is szép számmal, amelyek vagy direkt a trash vonalra szántak (a Gyilkos bohócok az űrből, a Maniac Cop vagy épp a Troma filmjei, a Toxikus bosszúálló és társai jellemzően ilyenek), vagy csak szimplán egy hozzá nem értő személy agymenése miatt látott napvilágot. Utóbbi tábort gyarapítja jelen alanyunk is, amelyet hazájában szintén a fentebb említett, kultgagyi filmjeiről híres Troma Entertainment forgalmazott, és egy mai napig aktív kaszkadőr, bizonyos Tom DeWier készített, valószínűleg baráti fogadásból.

Történetünk egy amerikai birtokon játszódik, mely egy világutazó öregember tulajdonában álló preparátumoknak és ritkaságoknak ad helyet. A bácsika útjai során számos relikviát halmozott fel, melyek közül egy ládika a legkülönlegesebb: egy elhunyt újságíró hamvait tartalmazza, akit egy Amazonas melletti indián törzs gyilkolt meg. Mivel a zsurnaliszta teste nem kapott méltó búcsúztatást, a lelke kiszabadulván az urnából beleköltözött a birtokon heverő forgatókönyvbe, amelyen keresztül sorra gyilkolássza a birtokra tévedő embereket. A bácsikához érkező rokon és barátai szintén sorra áldozatul esnek a gyilkosnak, és a megmaradt túlélők kétségbeesve keresik a megoldást a megfékezésére.

A nem túl acélos sztorit szintén a rendezésért felelő DeWier alkotta, amely kissé hajaz Peter Jackson Hullajójára. Ám míg az említett kultklasszikus igazán bevállalós jeleneteket tartalmazott, és nem burkoltan a kőkemény horrorparódiák egyik legjobbika, A forgatókönyv fantomja még viccnek is rossz.

Kezdve a klisés sztorival, amelynél talán egy ötödikes is jobbat találna ki. Hiszen mit várunk egy olyan „horrortól”, amiben az egyik karaktert szó szerint elnyeli a föld, de az ehhez kapcsolódó poreffekt egy méterrel előtte látszódik? Vagy ha az egyik áldozat szénné ég egy udvarban, miért egy ösvény végén találják meg a fűben heverve? Illetve ha a gonosz megjelenésére már annyi időt áldoztak, a halálát miért oldották meg egy rögtönzött vágással?

Ezektől a bakiktól még simán el lehetne tekinteni, hiszen sokkal nagyobb volumenű filmekben is akadnak neccesebb dolgok, ha a megvalósítás minősége ellensúlyozná valamicskét. Az apró, de figyelmes ötletektől (mint pl. a gyilkosságok számával egyre növekvő forgatókönyv címének változása vagy a változatos halálnemek) eltekintve a filmről messziről ordít az iszonyatosan alacsony költségvetés. A legszembetűnőbbek a végtelenül puritán helyszínek, amikből mindössze hármat-négyet kapunk, és azok is eléggé semmilyenek. Ócska díszletek tömkelege és iszonyatosan gagyi vizuális effektek sokasága jellemzi, amiken javarészt a füstgépnek akadt rengeteg dolga.

A vágás szintén egy borzalom, mivel nincs semmilyen logika a jelenetekben: éjszaka és nappal össze-vissza váltogatja egymást egy szkénán belül, indokolatlanul felbukkanó rockzenekar ad hirtelen koncertet (ám semmilyen hangszerhez nincs kábel csatlakoztatva), illetve időhúzásként egy komplett videóklipféleség is található a röplabdázó fiatalokról. A hangzás a film „non plus ultrája”, mivel egy rendes hangmérnökre sem futotta a pár ezer dolláros büdzséből: csupán pár másodperces taktusokból és hangeffektekből álló katyvaszt ismételgetnek, ami már az első pár percben az idegeinkre megy, így néhány dalbetéttől eltekintve abszolút idegőrlő a teljes hangzásvilág. A magyar szinkron ugyan kissé segít rajta, ám az eredeti még a gagyi jelzőt is alulmúlja.

A színészgárda sem Oscar-díjazottakból áll össze, az egyetlen húzónév (hahaha) a Rémálom az Elm utcában 3-4-ben Kincaidot alakító Ken Sagoes (ő a pufi fekete srác), rajta kívül még az Ive bácsi szerepében tetszelgő Ted Lehman ért valamicskét a szakmájához (az öreg 2018-as haláláig rengeteg sorozatban és filmben látható volt (Alkonyzóna, Androméda-törzs)), illetve megemlítendő még Laura Albert, aki azóta számtalan alkotásban szerepelt kaszkadőrként. Rajtuk kívül a többiek csupa ZS-kategóriás színészek, a tipikus sztereotíp karaktereket felvonultatva, melynek megfelelően a színészi játékok a nullához konvergálnak. A rendkívüli odafigyelésre jellemző, hogy az egyik színész nevét (Lenny Delducca) sikeresen elrontották a stáblistán: a film kezdetekor még egy, a végső stáblistán már kettő „c” betűvel sikerült leírni.

Két pozitívuma azért csak akad ennek a förmedvénynek: a főgonosz újságíró megtestesülése baromi jól sikerült, a két méter magas, fekete köpenyes kopasz figura a hatalmas kardjával telitalálat volt, ha kapott volna egy kalapot, elmehetett volna a Resident Evil 2 Remake Mr. X.-ének kasztingjára. A másik plusz pont a mostani horrorfilmekben nullával egyenlő jelenlét, ami nélkül nem horror a horror: a csöcsök. Ó, a 80-as évek dicsőséges elveszett filmcsodái! Fiatal színésznőink ugyanis egész gyakran megvillantják kebleiket, férfitársaim nagy örömére. És ennyi.

Érdekesség, hogy a filmet soha nem mutatták be mozikban (a végeredményt látva talán jobb is), így a film egybőli VHS premierje Németországban volt 1988. november 25-én. Megváltozott címmel, Evil Nightmare-ként debütált az európai piacon, amely Magyarországon a HungaroVideo kiadásában egy évvel később jelent meg (természetesen A forgatókönyv fantomja magyarított címmel). Később kapott egy németországi DVD megjelenést is, illetve 5 éve az angolok is kiadták egy remasterelt formában, digitálisan felújított képpel és hanggal, ott már az eredeti, Death by Dialogue címmel piacra küldve (csekély 10 dolcsiért már beszerezhető eBayen).

A nagy sikert követően DeWier még rendezett egy hasonlóan siker nagy kultfilmet, a Contra Conspiracy-t (ne keressétek, magyarul nem jelent meg), aztán visszatért rendes szakmájához, a kaszkadőrködéshez, és a több mint 180 filmje között olyan blockbusterekben vállalt dublőrködést, mint az X-Men: Az elsők, a Mortal Kombat vagy az Amerika kapitány: Polgárháború. Ahogy a mondás is tartja: a suszter maradjon annál a fánál, amelyiket kapta. A film pedig méltán merült el a feledés homályába, mígnem pár éve ismét elkezdte reneszánszát érni a retro korszaknak köszönhetően.

Aki esetleg kíváncsi lenne erre a csodára, a cikk szerzőjének Youtube csatornáján elérhető az eredeti magyar szinkronnal.

3/10

IMDb