Mint minden műfajnak, a horrornak is megvannak a maga ikonikus nagy nevei, legyen szó rendezőkről, írókról, vagy színészekről, akik megannyi filmen át öregbítették a zsáner hírnevét. És őszintén, melyik horror rajongó nem álmodozott már arról, hogy ezen nagy idolok közül többen is összeállnának egy nagy közös, vérgőzös produkció erejéig, ami a műfaj egyik jellegzetes képviselője lehetne? Az akció filmeknek megadatott ez a lehetőség a Feláldozhatóknak köszönhetően, és utána többen is eljátszottak azzal a gondolattal, hogy ez a recept kedvenc műfajunk esetében is megvalósítható lehetne. Végül úgy tűnt ez az álom megvalósulni látszik, amikor bejelentették a Death House című produkció elkészítését, aminek alapsztoriját az azóta megboldogult Gunnar Hansen írta, és számtalan ismert és kedvelt színészt vonultat fel a horror világából. Sokan várták ezt a filmet, és ilyen elvárások mellett elkerülhetetlen a végletekben való gondolkodás, miszerint a végeredmény, vagy az egyik legőrültebb, legepikusabb horrorfilm lesz, vagy pedig egy orbitális nagy csalódás.

Boon (Courtney Palm) és Novak (Cody Longo) különleges ügynökök rutinlátogatásra érkeznek egy szigorúan titkos, maximálisan őrzött börtönbe, aminek a neve Death House. A kilenc szintre osztott földalatti létesítményben a világ leggonoszabb és legelvetemültebb bűnözőit tartják fogva, akiken az intézmény kutatói is örömmel kísérletezgetnek, számtalan vitatható módszerrel. A rutinlátogatás mellett Boon ügynök még egy általa elfogott, különösen veszélyes rab, Sieg (Kane Hodder) átszállítását is felügyeli, akinek viszont megvannak a maga sötét tervei. A börtönön belül Sieg rövidesen teljesen elszabadítja a poklot, a rabok kiszabadulnak, és rátámadnak a fogvatartóikra. Ebben a kilátástalan helyzetben a túlélők utolsó esélyét az életben maradásra az épületkomplexum legalsó szintjén fogvatartott öt ördögi teremtmény jelentheti. Ők az öt gonosz, akik annyira elvetemült és elfajzott alakok, hogy már egyáltalán nem valók semmilyen társadalomba, és talán még különleges, emberfeletti erővel is rendelkeznek, amikhez képest a börtön összes többi rabjának gonoszsága is eltörpül.

Nagy érdeklődéssel tekintettem a film elé, még a korai negatívabb visszhangok ellenére is, de végül azt kell mondanom, hogy a végeredmény közel sem lett olyan jó, mint amit az ígéretes alapötletből feltételeznénk. Nyilván nem vártam egy világmegváltó produkciót, hiszen egy ilyen koncepcióval nem is lehetne a felsőbb kategóriás filmekkel versenyezni, de ha már a régi grindhouse filmek, vagy az ikonikus B horrorok szintjét és báját sikerül elérni, én már boldog ember lettem volna. A kész produkció viszont hatalmas csalódást okozott. Ennek a negatív élménynek pedig, akárcsak magának a Death House-nak, több szintje is van. Ebből az egyik maga a történet. A bűnözőket, pszichopatákat és egyéb gonosz lényeket tömörítő börtön ötlete alapjáraton érdekes, de az e köré felhúzott cselekménnyel már vannak gondok. Szinte csak úgy roskadozik a logikátlanságoktól és ostobaságoktól, amire mondhatnánk, hogy a műfaj sajátjai, de azért mindig van egy bizonyos szint, amit nem érdemes tovább feszíteni. Néhány jelenet pedig kifejezetten gagyi, amik közül van, ami még unalmassá is tud néhol válni. Ilyen téren itt sem jutunk el a katasztrofális végletekbe, de bőven van min bosszankodni. Főleg, hogy ezekre az elemekre erőteljesen rá tesz az a tény, hogy a sztori nem kicsit zavaros, és végtelenül kusza. Néhol már azt sem lehet tudni, hogy pontosan mi történik, annyira követhetetlen a dolgok fő csapásvonala. A film vége még így is felvet egy jó pár kérdést, és erős wtf effektust is tud okozni.

Több ponton érezhető, hogy kicsit a kilencvenes évek trash horrorjainak receptjét próbálták alkalmazni, de ez nem sikerült valami fényesen. Azoknak a filmeknek, még ha véresen gagyik is voltak, volt egy groteszk bájuk, ami szerethetővé tudta tenni őket. Ez viszont a Death House-ban egyáltalán nincs meg. Hiába próbálnak a klasszikus módokon javítani a gagyifaktoron, ha ebből a próbálkozásból hiányzik a hozzáértés és a lélek. A filmnek így igazából egy teljesen semleges hangulata van, ami nehezen tudja megtartani a nézőjét. Párszor még a fájdalmasan olcsó, már majdnem Asylum színvonalú filmeket is eszünkbe juttathatja a minőség. Van pár jelenet, amire valószínűleg emlékezni fogunk, de annak más okai vannak. Az egyik ilyen a gore. Sok mindennel lehet vádolni a filmet, de azzal, hogy nem pakolták tele látványosan véres jelenetekkel, azzal biztos nem. Rengeteg vérben és belekben gazdag jelenetet kapunk, amikhez egészen pofás maszkok és trükkök is párosulnak. Egyedül az a nagyon kevés CGI, ami ront az összképen, de többségében itt is inkább a hagyományos trükkökhöz ragaszkodtak, ami azért dicsérendő.

Egyszerre erősítik a negatívumok és pozitívumok táborát a színészek is. A két főhős, Cody Longo és Cortney Palm teljesen jellegtelen karaktereket alakítanak, és sajnos itt a színészi képességeik sem valami meggyőzőek. Mindketten érdektelenek, nem is nagyon tudunk igazán miért izgulni értük. Ellenben vannak mások, akiknek a feltűnésével is reklámozták az egész filmet. Még pedig egy csomó, ismertebb színész a horror és B filmek élvonalából. Itt van nekünk név szerint Kane Hodder, Tony Todd, Bill Moseley, Dee Wallace, Barbara Crampton, Sid Haig, Michael Berryman, Vernon Wells, Felissa Rose és Camille Keaton. Még a börtön számítógépes rendszerének is Adrienne Barbeau adja a hangját, és Gunnar Hansent is láthatjuk egy rövid cameo erejéig. Annak idején ebből a névsorból én még hiányoltam Robert Englund, Bruce Campbell, Doug Bradley és Brad Dourif nevét, de utólag nem bánom, hogy ők kimaradtak ebből a produkcióból. Ők mind egytől egyig olyan színészek, akiket bármikor, bármiben hajlandó vagyok elnézni. Még ha nem is mindenki tudja kellően megcsillogtatni színészi kvalitásait, az valamennyiüknél igaz, hogy csak a puszta jelenlétük is elég ahhoz, hogy javítsanak valamit a helyzeten. Nem véletlenül ők a műfaj nagy veteránjai, és nem is okoznak nekünk csalódást. Kane Hodder játéka kifejezetten szórakoztató és élvezetes volt, mint az őrült, neonáci főgonosz. Wallace és Crampton az intézmény dolgozóinak oldalát erősítették, de amikor ők szerepeltek, nem kicsit halványították el maguk mellett a két főszereplőt. A többiek hozzájuk képest jóval kevesebb játékidőt kaptak, de mindenki megkapta a maga kis szegmensét, amiben borzolhatta a kedélyeket, és mosolyt csalhatott a rajongók arcára. Tony Todd és Sid Haig feltűnései például pont ilyen jellegzetesebb pillanatok voltak. Az öt gonoszt viszont jobban is kifejthették volna. Túl keveset kapunk belőlük és rengeteg dolog nem lett megmagyarázva velük kapcsolatban.

Mindent összevetve, a Death House-t én egy hatalmas kihagyott ziccernek tartom. Rengeteg fantázia és lehetőség volt az alapötletben, de a végső megvalósítás siralmas lett. Sokkal többet érdemelt volna ez a koncepció és a színészek is. Az elvetemültebb nézők biztos meg tudják látni ennek a filmnek is a jó oldalát, és tudnak rajta szórakozni, de a legtöbb rajongóban azért ott lesz az a keserű szájíz, hogy ezt azért meg lehetett volna csinálni sokkal jobban, és sokkal méltóbb módon.

3/10

IMDb | mafab