Hála Istennek mostanában nagyon sok könyvet kapunk feltörekvő hazai szerzőktől kritikaírásra. A nagy öröm mellett mindig félve veszem kézbe ezeket a köteteket, mert tudom, mennyi munka áll egy ilyen szerzemény mögött. Nehéz dolgunk van ilyenkor, hiszen nem akarjuk letörni a lelkesedésüket, ugyanakkor meg kell írnunk a véleményünket, hiszen az olvasókat sem csaphatjuk be. Amikor egy ilyen kötetet fogok a kezembe, mindig kicsit összeszorul a gyomrom. Nem volt ez másképpen a Delírium kapcsán sem. Ráadásul, amikor megláttam a borítót akkor a félelmem egyre csak fokozódott. Sajnálom, de nekem nagyon nem jött be, annak ellenére sem, hogy nyilván, miután elolvastam a könyvet, azért lett értelme a kinézetnek.

Csak azt hajtogattam, hogy nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet, nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet...  Jelen esetben ez tényleg működött.

A Delírium ugyanis egy baromi érdekesen megírt könyv, ami szinte beszippantja az olvasóját, aki sokszor nem is tudja, hogy pontosan, milyen történetbe csöppent bele. Az író nem finomkodik, igen szaftos sztorikból tevődik össze a kötet, amik aztán kiadnak egy nagy egészet. A fejezetek ugyanis különállnak, mégis egyben kell őket kezelni, amit egy vissza-visszatérő kerettörténet kapcsol egybe. Vannak visszatérő szereplőink is és egy New Eden nevű városunk, ami bármelyik Stephen King regény fő helyszíne lehetne. Pont annyira nem akarok itt lakni, mint amennyire Castle Rockot is kerülném. Ugyanakkor mindig vissza akarok ide térni, miközben egyre jobban elmélyülök a helyszínben.

Lehetne ezt a kötetet sok különálló történet elemzésével bemutatni, de én nem szeretném. Igazság szerint nem akarnám elvenni az olvasóktól azt a zavart és azt az élményt, ahogyan egymásba simulnak a történeteket. Ráadásul olyan sztorik ezek, amik egyedül is tudnak működni, elgondolkodtatják az olvasót, néha nem is árt megáll egy-egy fejezetet követően és kicsit elmélkedni az olvasottakon. Nyilván vannak erősebb-gyengébb történetek, de az tény, hogy mindegyikben van valami roppant zavarba ejtő és magával ragadó.

A nyelvezet szokott a vesszőparipám lenni, mert sokan vagy nagyon irodalmárkodnak és amiatt érthetetlen és mesterkélt lesz a mű, vagy nagyon ponyvára veszik az írásmódot, amivel rontják az élményt. Hála Istennek itt ezzel sem volt semmi baj. Olvastatta magát a kötet, amiben jól adagolta a szerző a horrort, thrillert, misztikumot, okkultizmust, vallást és még humorforrás is akadt. Nagyon emberi történeteket kaptunk, miközben egy sokkal komplexebb világ kezdett kirajzolódni előttünk. Kicsit olyasmi volt az érzésem, mintha a Supernatural első évadai lennének könyvformában megalkotva, csak a főszereplő testvérpár nélkül. A világ azonbana sorozathoz volt hasonló, egy jó nagy adag Stephen King és némi Clive Barker utóérzéssel.

Látszik, hogy a szerző elkötelezett a műfaj iránt, ismeri a főbb toposzokat, jól használja őket, nem fél kísérletezni, érdekes kombinációkban gondolkodik és fantázia is van bőven. Talán néha túl sok is. Ugyan tényleg szépen egybesimul a kötet, mégis elég tömör, sok minden van belevegyítve, vannak olyan elgondolások, történetek, amik önmagukban megérnének egy-egy kisregényt. Nem is beszélve a kerettörténetről, amiről pedig még többet és többet akarnék. Ezt leszámítva azonban tényleg egy nagyon okosan és jól megírt könyvet vehet az a kezébe, aki leemeli a polcról Gabriel O. Grande Delírium című kötetét.

Pontszámom: 7,5/10.

Aki szeretne tenni vele egy próbát annak íme egy link, ahonnan ingyenesen letöltheti a művet, illetve itt van a regény Facebook oldala is.