Fede Alvarez, aki a 2013-as Gonosz halott vérbő remake-jével tette le a névjegyét, három évvel később, 2016-ban rukkolt elő Vaksötét című filmjével, ami egy fordított home invasion thriller volt, melyben a betörők váltak a házban élő világtalan háborús veterán prédájává. A nagyrészt Magyarországon forgatott film betalált a közönségnél és a kritikusoknál is, 9.9 milliós költségvetésére pedig 157 millió dollárt termelt világszerte, úgyhogy finoman szólva is az év egyik meglepetés sikerévé vált. Öt évet kellett várni a folytatásra, amit ezúttal Rodo Sayagues, az első rész társírója rendezett saját és Alvarez forgatókönyvéből, a produceri székben pedig többek közt ismét Sam Raimi ült.

A Vak Ember (a szerepben visszatérő Stephen Lang) - akit egyébként Norman Nordstromnak hívnak - nyolc évvel ezelőtt magához vett egy kislányt, Phoenixet (Madelyn Grace), aki egy tűzvész túlélője. Azóta saját lányaként neveli és óvja őt, valamint túlélési technikákra tanítja. Kissé túlzásba is viszi az atyáskodást, ugyanis csak néha engedi el a házból Phoenixet Hernandezzel (Stephanie Arcilla), aki kiszállítással foglalkozik. A lány, bár szereti Normant, mégis magányos, barátokra vágyik. Néha virágot visz halott édesanyjának a leégett házba, mely egykor az otthona volt. Egyik útjuk során Hernandezzel felfigyel Phoenixre egy helyi drogkereskedő banda feje, Raylan (Brendan Sexton III), aki miután követi őket, egy este az embereivel betör a Vak Ember házába, hogy elrabolja a lányt.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a Vaksötét 2. kiválóan működik önálló filmként, akárcsak az első rész esetében, most is egy feszült, izgalmas thrillert készítettek az alkotók, ami nem fukarkodik az erőszakkal, ha a helyzet megkívánja, de nem is viszi túlzásba azt. Az első harmadban van egy vágás nélküli szekvencia, ami a leleményes Phoenix balettját követi, amint három betörő elől bujkál a sötét házban. Zseniálisan megkomponált jelenetsor, és az izgalmak csak fokozódnak egészen a második harmad végéig. Aztán ahogy a cselekmény elhagyja a Vak Ember házát, sajnos az események már nem olyan szórakoztatóak, a puskapor javát addigra már ellövik, de annyi baj legyen, kapunk még egy hasonlóan megrázó csavart, mint az előző felvonásban.

A probléma a Vak Ember személyében rejlik. Mindazokat az alapokat és mítoszt amit az alkotók első részben építgetni kezdtek, itt most csúnyán lerombolják. A 2016-os filmet többek közt az tette igazán félelmetessé, hogy Stephen Lang karaktere jobban hasonlított egy ösztönei által hajtott állatra, mint egy emberi lényre. A megtestesült gonosz volt, aki egyetlen neszből vagy pusztán szagok alapján tudta, merre lapul a prédája, és amint elkapta, kegyetlenül és érzelemmentesen igyekezett elpusztítani azt. A film végén ugyan kapott némi motivációt, és egy pillanatra mintha kikúszott volna a fényre emberi mivoltának utolsó darabkája, de ez sem tartott sokáig. Ezzel szemben a második részre a férfi egy törékeny, mi több, megtört ember képét mutatja. Még a hangja is egy aszalódó öregemberére emlékeztet. Amikor beindul az akció, akkor ugyan előtör belőle az állat, de inkább már csak túlélő, semmint vadász. Többször is felülkerekednek rajta, földre küldik, sokszor csak brutális küzdelmek árán éli túl az összecsapásokat. Az is igaz, hogy most az ellenség is erősebb, képzettebb, mint korábban, és ez a megközelítés talán reálisabb is, mégis, óriásit csökkent az a fajta kilátástalan fenyegetés, ami az első részben jellemezte a figurát. Ott még bőven megvolt benne a potenciál, hogy olyan ikonikus gyilkosok mellé kerülhessen a horrorfilmek panteonjában, mint Freddy Krueger, Jason Vorhees vagy John Kramer.

A dolog nem Stephen Langen múlt, ő továbbra is nagyszerű alakítást nyújt a Vak Ember szerepében, a hiba a forgatókönyvben van, amiért mély érzelmekkel ruházták fel a karaktert, és tulajdonképpen egy tragikus, bűnbánó hőst csináltak belőle. A vicces az, hogy egy más típusú filmben mindezt üdvözölhetnénk, mint az indokolt karakterfejlődés ékes példáját, az első részben megismert, könyörtelen Vak Ember személyéhez viszont ez egyszerűen nem illik. Azért még így is jut neki egy-két jelenet, ami felidézi azt a megállíthatatlan szörnyeteget, akit néhány éve megismerhettünk.

De ahogy azt már korábban mondtam, ha képesek vagyunk eltekinteni attól, hogy egy folytatást látunk, és önálló filmként kezeljük a Vaksötét 2-t, akkor egy pazarul fényképezett, izgalmas, kellően nyers filmet kapunk, ami továbbra sem fordítja el szégyenlősen a kamerát a durvább részeknél. A történet is szolgál egy kisebb - elég beteges - meglepetéssel, mindezt pedig megfejelik egy kiváló Stephen Langgel. Sajnos az már ez eddigi mozis szereplésen is látszik, hogy a film nem annyira rezonál a kritikusokkal és a nézőkkel sem, ami meggyőződésem, hogy legalább részben a fenti okok miatt van, én azonban továbbra is arra bíztatnék minden horrorrajongót, hogy adjon egy esélyt a Vaksötét 2-nek, és legyen vele kicsit elnézőbb, mert újat ugyan nem mutat, mégis egy remek kis thriller/horror a maga nemében.

IMDb