A művészet fogalmát többféleképpen is értelmezhetjük, de alapvetően alkotó célú emberi igyekezetként tekintünk rá. A fogalom meghatározása és a művészet, mint gyűjtőfogalomba tartozó képességek, mesterségek és tudományok az idők során változtak, napjainkban a fogalmat elsősorban esztétikai értelemben használjuk. A művészetet gyakorló személy, az alkotó, a művész szerepe azonban nem sokat változott az évszázadok során. Személyét elismerés, tisztelet és gyakran rajongás övezte, legyen szó egy múlt homályába vesző ötvösmesterről, egy híres énekesről vagy egy kortárs íróról. Személyükkel kapcsolatban azonban az elismerés mellett megfigyelhető egyfajta távolságtartás is, hiszen az igazi tehetség, a zsenialitás lenyűgöz és kissé meg is rémít minket. Az alkotás folyamata gyakran lehet destruktív jellegű is, a felszabaduló energiák pedig nem csak katalizátorai a mű elkészültének hanem – negatív pólusuk estén – képesek elemészteni az alkotót és közvetlen környezetét is. A mű elkészültéig tartó alkotófolyamat is lassan épül fel és olykor hosszú ideig is eltarthat, de eljuthat egy olyan fázisba is, ami transzszerű állapotot eredményez, egyfajta megszállottság, olyan már-már vallásos révület, ami joggal lehet taszító a külső szemlélők számára. Ez az a pont, amit nagyon jól megért ez a film és tinihorror gyökereitől merőben eltérően, csodálatosan ábrázol.

Kit (AnnaSophia Robb– Charlie és a csokigyár /2005/, Hipervándor /2008/) problémás kamaszlány, akit azzal gyanúsítanak, hogy megpróbálta felgyújtani iskoláját, ennek ellenére mégis kap egy utolsó esélyt. Lehetőséget kap arra, hogy a következő iskolai évet egy különleges iskolában, az elszigetelt Blackwood-ban tölthesse el. A bentlakásos intézetet Madame Duret (Uma Thurman – Ponyvaregény /1994/, A ház, amit Jack épített /2018/) kemény kézzel vezeti, mégis igyekszik megtalálni és felébreszteni Kitben és a négy, hasonlóan nehezen kezelhető lányban, a tehetséget. Kis idő múlva a fiatalok ráébrednek arra, hogy kellő támogatással valóban képesek felemelkedni magukon és bámulatos eredményeket elérni választott területükön, legyen az akár az irodalom, akár a matematika vagy éppen a festészet. Zsenialitásuknak azonban nagy ára van és forrása is sokkal baljósabb, mint amit valaha is el tudtak volna képzelni…

A spanyol rendező, Rodrigo Cortés filmje Lois Duncan 1974-es azonos című könyve alapján készült. Alapvetően egy „young adult” műről beszélhetünk, ami olyan fontos kérdéseket jár körbe, mint a család fontossága, a gyász és annak hatásai a gyermekek lelkivilágára, a kirekesztettség érzése vagy éppen az útkeresés. Ezek mindegyike fontos és jelentős téma, olyan, amire szilárdan fel lehet építeni a történet katedrálisát. Ez pedig működik is a filmben… egészen a kicsivel több, mint másfél órás játékidő feléig…

Amikor a mozi sötétjében néztem a filmet arra gondoltam, hogy ez nekem tetszik, érdekes karakterek, bámulatos képek a természetről és Blackwood ódon kastélyáról, sejtelmes hangulat és egy megfejtetlen titok, mindez jól válogatott színészek meggyőző prezentációjában, hangulatos színfalak előtt. Úgy éreztem, hogy ez még igazán jó is lehet. Tévedtem. A titok ugyan üdítően hatott az ügyeletes gonosz azonban meglepően súlytalan. Nem olvastam a könyvet, ott bizonyára jobban is megismerhetjük az indítékai mellett a személyiségét is, ha mégsem így van, akkor a könyv és a film készítői is nagyon nagyot hibáztak. A film körülbelül a felétől lejtmenetbe kapcsol és meg sem áll egészen a „drámai” végkifejletig, ami talán a valódi célközönségének sem fog könnyeket csalni a szemébe. Elvesztegetett lehetőség lett ez a film, ami szereplőihez hasonlóan túlnőhetett volna önmagán, de nem sikerült neki, és ami a legrosszabb, talán nem is ez volt a célja…

A moziból hazafelé tartva azon merengtem miért érzem magam csalódottnak, hiszen nem voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatban valamint a 16-os besorolás sem volt túl biztató. Később rájöttem miért érzem ezt. Az elmúlt évek miatt. Azok miatt az évek miatt, amik életem talán legszebb évei voltak és ahová még most - lassan húsz évvel később is - kérdés nélkül visszamennék. Volt szerencsém ugyanis – fiatal felnőttként - egy hasonló iskolába járnom, mint a filmbeli Blackwood. Nem a mozi ódon, negatív értelmében, hanem az abszolút pozitív, diákközpontú megközelítésben, olyan iskolába, ahol nemcsak mi tanultunk a tanárainktól, hanem kicsit ők is tanultak tőlünk, ahol hosszú távú barátságok és kapcsolatok szövődtek, ahol a művészet kényelmesen elfért a számítástechnika vagy éppen a marketing mellett és rengeteg hozzám hasonló diák számára volt inspiráló környezet. Az érdekes az, hogy mindezt Nógrád megye székhelyén, a Meredek út 9. szám alatt találtam meg. Akik ott voltak akkoriban tudják, mire gondolok…

Ilyen emlékeket ébresztett fel bennem a film és ezeknek köszönheti az írás végén látható pontszámot is. Aki horrorra számít, az inkább kerülje el, ez az alkotás inkább misztikus jellegzetességeket magán viselő dráma, ami mikor igazán meg kéne mutatnia erejét, mégis erőtlenné válik, összecsuklik és csak a korlátot fogva képes újra felállni, hogy gyenge lábain botorkálva vesszen el a sötét folyosókon…

5/10

IMDb | mafab