Ha már Tobin Bell visszatért, akkor megünnepeljük ezt a jeles alkalmat és duplakritikával jelentkezünk Gaerity és K-ED jóvoltából.
A torture porn egy rendkívül érdekes szubzsánere a horror műfajának. A klasszikus splatter filmek modern kori leszármazottai ugyanis – híres őseikhez hasonlóan – egyáltalán nem finomkodnak a nézőikkel. A fizikai erőszak és kegyetlenség legszélsőségesebb formáit öntik egy olyan audiovizuális formába, ami nem csak, hogy feszegeti, de több esetben át is lépi a befogadhatóság olykor túl vékonynak tűnő határmezsgyéjét. Érdekes pszichológia kérdés, hogy miért is találja meg a célközönségét ez a műfaj. A válaszokat azonban mindenkinek magában kell keresnie. Vonzanak minket a tabuk, éppúgy, mint az azok átlépésével járó – vélt vagy valós – szabadság érzése, az, amikor azt tehetünk, úgy és akkor, amit csak akarunk. Valahol mindannyiunk erre vágyik igazán, ez motivál, ez foglalkoztat. És emiatt kötnek le a hasonló filmek is. A pozitív és a negatív hősök is átléptek már minden határt, semmi sem számít igazán, azt teszik, amihez kedvük van. Ezekkel a gondolatokkal játszunk el mi is azokban a pillanatokban, amikor a betegebbnél betegebb képsoroknak valamiféle viszolygást kéne kiváltaniuk. Mi azonban mégis élvezzük. Halvány mosollyal az arcunkon habzsoljuk a kegyetlenkedést, hiszen úgy sincs tanúja feltörő lelkesedésünknek. Mi baj történhet? A lelkünk legsötétebb szörnyetegét simogató alkotások száma pedig igencsak terjedelmes, így kedvünkre válogathatunk. Vonzódhatunk igazi klasszikus finomságokhoz, mint a ’80-as Cannibal holocaust, a távol-keleti őrülethez, mint a Guinea Pig széria vagy éppen a Grotesque. Azonban ott vannak az öreg kontinens zseniális darabjai is, mint a 2007-es À l'intérieur és még inkább az egy évvel később debütált Martyrs. Mind-mind megismételhetetlen darab, olyan élmény – bár néha hívhatjuk sokkhatásnak is –, amit a néző soha sem fog elfelejteni, bármennyire is szeretné… Valami hasonlót alkotott egykoron James Wan is 2004-ben, a híres Saw című munkájával. A film szerencsés csillagzat alatt született és a – teljesen megérdemelt – siker nem is maradt el. Amanda fordított medvecsapdája, Billy a bábu, az ikonikus zene és természetesen Jigsaw. Ezeket valószínűleg minden horrorrajongó ismeri, bár szerintem nem csak ők. A siker pedig arra predesztinálta a filmet, hogy további folytatásai is szülessenek, sajnos – mint az általában lenni szokott – egyre gyengébb minőséget képviselve. (Ennek ellenére én nagyon szeretem a szériát, évente igyekszem újrázni az összes részt.) A legutóbbi 2021-ben bemutatott Spiral sajnos azonban már csak a klasszikus részek tűnő árnyékának illúziója volt csupán. Az alkotók idén viszont meglépték azt, amire a szériának igazán szüksége volt. Visszatértek az alapokhoz és visszahozták azt az embert, aki nélkül egyszerűen nem funkcionálhat egy Saw-film, John Kramer-t, azaz Tobin Bell-t.
A franchise idővonalán az aktuális rész története az első és a második rész közötti időszakban helyezkedik el. John Kramer (Tobin Bell) már elkezdte gyilkos játékait – amiknek sosem a büntetés, sokkal inkább a megváltás a célja – az agyában burjánzó daganat azonban gyorsan növekszik ezért egy utolsó, kétségbeesett lépésként aláveti magát egy kísérleti orvosi kezelésnek. Azonban a remény gyorsan semmivé foszlik, amikor kiderül, hogy megvezették. Egy csaló csoport áldozata lett, akik Dr. Cecilia Pederson (Synnøve Macody Lund) vezetésével több, a férfihoz hasonló, súlyos beteg szenvedéseiből húztak már hasznot. Kramer pedig azt tesz ezúttal is, amihez a legjobban ért. Kinyilatkoztat és tanít. Megmutatja a csoport tagjainak, azt, hogy mi rejlik bennük igazán – a szó legszorosabb értelmében…
A filmet dirigáló amerikai rendező, Kevin Greutert munkája jó iparosmunkának tekinthető, hiszen különböző módokon ugyan, de minden Saw-film születése felett bábáskodott már az elmúlt közel húsz évben. A fényképezés és az operatőri munka is hozza a kötelezőt, semmi kiemelkedő, csak már az, amit megszokhattunk és meg is szerettünk. Ugyanez mondható el a színészi játékról is, bár igaz, hogy Tobin Bell nélkül valószínűleg más lenne a véleményem. Viszont Jigsaw visszatértével egyszerűen nincs kérdés. Bell ellopja a show-t, teljes mértékben uralja a vásznat. Nekem, mint rajongónak ez bőven elég volt. Viszont mindenképp szeretném megemlíteni, hogy Amanda karaktere ezúttal mintha halványabbra sikerült volna, ez valószínűleg legalább annyira köszönhető a felületes írói munkának, mint Shawnee Smith kicsit unott játékának. (Ez nem okozott ugyan problémát, de feltűnt.)
Egy Saw-film bemutatása során nem hagyhatóak ki a kreatívabbnál kreatívabb csapdák, azonban sajnos ezzel kapcsolatban sem voltam teljesen elégedett. Az utolsó ilyen sajnos félkésznek és gyorsan lezártnak érződik – ezt mondjuk számomra valamelyest orvosolta a stáblista közben látható extra jelenet. Azzal már nagyobb baj van, hogy a film legötletesebb – és legkegyetlenebb – csapdája… nos, maradjunk annyiban, hogy leginkább csak elméleti síkon működik. A többi inkább csak hozza a már megszokottat. Ez nem óriási probléma, de örültem volna, ha jobban szárnyalt volna az alkotók és Jigsaw képzelete is.
Az új Saw nem reformálja meg a franchise jól bejáratott sémáit, cserébe nem is ígér sokat. Amit viszont vállal, azt maradéktalanul képes teljesíteni. Kapunk egy – olykor meglepően drámai – történetet, néhány érdekes és kreatív csapdát, kellő gore-t és brutalitást és visszakapjuk régi kedvencünket is, Jigsaw személyében. Rajongóként ez nekem elégnek bizonyult, de azok sem fognak csalódni, akik csak egy kis borzongásra vágynak. Aztán a moziból kilépve talán elgondolkoznak majd azon, hogy hasonló helyzetben, ők mit tennének. Harcolnának-e az életükért egy reménytelennek tűnő játékban vagy inkább megalkotnák annak szabályait és eszközeit? És ha már eddig eljutottak, akkor milyen eszközöket alkotnának ők? Vagy, ami a legfontosabb: kik lennének a megváltás alanyai? Kik lennének azok, akiket bármikor szívesen próbára tennének? Aztán egy gonosz kis mosoly kíséretében elszállnak majd ezek a gondolatok és mindannyian visszatérnek a realitás gyakran sokkalta fájóbb talajára. Azonban ott, abban a pillanatban megláthatják azt, aminek létezéséről talán nem is tudtak – vagy inkább folyton csak ignorálni próbálják annak létezését –, énük árnyoldalát. Ez volt a Saw igazi ereje egykoron és még most is az… (Gaerity)
A 19 éves múltra visszatekintő Fűrész-sorozat az elmúlt évtizedben jelentős visszaesést ért el, köszönhetően az ilyen-olyan spinoffoknak és elsősorban Tobin Bell hiányának. James Wan és Leigh Whannell maga sem hitte volna, hogy egykori kísérleti filmjük egy hatalmas franchise-zá növi ki magát, melyben a számozott részek mellé számítógépes játékok formájában is érkeztek újabb felvonások. A csúfos Spirál után azonban nem volt kérdés, hogy ha tovább akarják ütni a vasat, bizony vissza kell nyúlni a gyökerekhez, ami egyben a címszereplő Jigsaw (nálunk Kirakós) feltámasztását jelenti.
Bár a kezdő alkotópáros most el van foglalva a többi univerzumuk építésén (Wan épp az Aquaman folytatásán ügyködik, Whannel pedig az Insidious-szériát zárta le nemrég), szerencsére kéznél volt Kevin Greutert, aki nemcsak a hatodik-hetedik felvonást dirigálta, hanem kezdetektől bábáskodik az éppen aktuális részek felett, ezért kisujjból tető alá hozott egy újabb történetet. Figyelgetve a széria sorsának alakulását és a rajongói visszajelzéseket, a tökéletes recepthez sikerült megnyernie ismételten Tobin Bellt és Shawnee Smitht, vagyis John Kramert és hű segítője, Amanda párosát (no meg egy meglepetés karaktert, aki már a spoilerek előtt beköszönt az előzetesekben is, a filmben viszont csak a stáblistás jelenetben bukkan fel).
Mint fentebb olvashattátok, a történet nincs túlbonyolítva, nyoma sincs az első rész nagy csavarjainak, sőt, aki látott már Fűrész-filmet, az előre le fogja lőni a fordulatokat. A meglepetés nem itt rejlik, hanem a meglepően személyes hangvételű, karaktercentrikus forgatókönyvön. Az antagonista Jigsawból most protagonista lett, ezzel a húzással pedig egy egyszemélyes kamaradrámába öntött gyilokpornót kapunk Greutert rendezésétől. A végső stádiumú Kramer bosszúhadjáratát sikerült érzelmesen, földhöz ragadóan végigvezetni, akinek módszereivel nem teljesen értünk egyet, de az okozott lelki sebeit magunkénak érezzük.
Amanda feltűnése sem csak a rajongóknak szól, az idő előrehaladtával az eddigiekhez képest sokkal mélyebben kibontakozik saját motivációja és Kramerhez fűződő kapcsolata, sőt, empátiáját is felvillantja egyes játékosok iránt. Remek egyensúlyt kapott a brutális, ámde kreatív játékok és az egyes szereplők lelki világa, ez a kettősség vált a franchise védjegyévé, ám ezúttal jelentős szintet lépve.
Az áldozatok kis kivétellel mind a Kramert átverő "tudósok" és segítőik közül kerülnek ki, amelyhez nem titkoltan hozzájárult az Amerikában hatalmas botrányt kiváltó Theranos ügy, vagyis pontosabban Elizabeth Holmes személye és "munkássága". Az egy csepp vérből mindenféle betegségeket kimutató szupergép ígéretével és (kamu) demonstrálásával Holmes kisasszonynak a szeretője/élettársa segítségével számos nagy céget sikerült palira vennie, hogy a később kirobbant botrány során sorra derüljenek ki a piszkos kis trükkjeik, kezdve a lefizetett "tudósokon" át a hangzatos, valójában semmiféle kézzelfogható eredményeken át, a szponzorok hihetetlen naivitásáig és pénzcentrikusságáig bezárólag. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Kirakós újabb kalandja és az említett hölgyemény között: a Theranos minden egyes darabkáját sikerült átadaptálni a Fűrész X karaktereire, eseményeire.
A kis csapat mindegyik szereplője igazi tenyérbemászó karakter, közülük is kiemelkedik a főkolompos Dr. Cecilia Pederson, aki a fent említett Theranosos Holmes kisasszony megtestesítőjeként funkcionál. A szőke szépség álarca mögött egy igazi tenyérbemászó spiné lakozik, kinek kapzsiságánál csak finomkodó modora undorítóbb. Synnøve Macody Lund (Ragnarök, Ami nem öl meg) norvég színésznő zseniálisan hozza a karaktert, mimikája, beszéde és reakciói teljesen természetesnek hatnak mind a beetetés, mind a kínzószobában történtek folyamán. Említésre méltó még Renata Vaca mexikói színésznő is, akinek ez az első blockbustere, ám ehhez képest meglepően jó alakítást nyújt Gabriela, a drogfüggő lány szerepében. Amandához hasonló sorsuk miatt szimpátiát érzünk iránta, és talán az ő büntetését érezzük az egyetlen feleslegnek. Jigsaw azonban nem hagy elvarratlan szálakat…
A csapdák sokfélesége parádés összefoglaló, illetve válogatást ad az eddigi részekben látottakból: a mexikói istenséget ábrázoló vasszűz-fejcsapda, a drótköteles vagy a hőlégfúvós szerkezet valamilyen formában szerepelt a régebbi epizódokban, pici csavar azonban, hogy ezúttal maga Kirakós is aláveti magát az egyik kínzóeszközének. A kivitelezésük hozzák a megszokott színvonalat: trükkösek, brutális méretük mellett látványosak és félelmet keltőek. Visszatérnek Jigsaw ikonikus kellékei is, így feltűnik a sajnos meglepően kevés játékidőt kapó tricikliző Billy, illetve a diktafonok, disznóálarcok és köpenyek, valamint megkapjuk a zártláncú biztonsági kamerarendszert is, monitorostól, hangszóróstól. Vérben és belsőségekben sincs hiány, a premiervetítésen az Annabelle-en és MEGAN-on edződött fiatalok bizony szemüket eltakarva 'nézték' a brutális képsorokat. Szerencsére megmaradtak az őrültséget szimbolizáló kapkodó-rángatózó kameramozgások, effektek, és természetesen az ikonikus, Charlie Clouser által komponált eredeti dallamok is felcsendülnek, amelyek még jobban emelik az epizód hangulatát, élményét.
A magyar nyelvű előzetesek láttán sokan felszisszentek, mivel Tobin Bell hangja - érthető okból – megváltozott, ám kár volt aggódni: a szinkron nagyon is jól sikerült. Habár Végvári Tamás orgánuma pótolhatatlan, Fodor Tamás hangja csak az első pár percben tűnik szokatlannak, a film végére teljesen eggyé olvad Bellével, így továbbra is szívesen vennénk, ha ő maradhatna az esetleges folytatásoknál is. A többiekkel sincs gond, nagyjából eltalálták az eredeti hangszíneket, bár némi csúszás és félrefordítás előfordult, ám ez nem túl jelentős. Negatívumként annyi róható fel, hogy ennyi évet kellett várni egy korrekt részre. A nyolcadik X-ét taposó Tobin Bell rendesen megöregedett, Shawnee Smith-en is látszik a kora, ez pedig kissé keserű szájízt hagy maga után a vásznon. A cselekmény ugyebár az első és második rész között játszódik, így nagyon furcsa látni, ahogy Kramer kis túlzással már agonizáló vénemberként tündököl, miközben a 2-3. részben mondhatni még ereje teljében van. A film hosszából is lehetett volna csippenteni egy öt-hat percnyit, de ez csak szőrszálhasogatás. Ha továbbra is ilyen színvonalas folytatások érkeznek (mert biztosan lesznek), ez legyen a legnagyobb gondunk.
A Fűrész X az a film, aminek a negyedik-ötödik felvonás után következnie kellett volna. Az erősen lejtmenetbe kapcsolt szériának jót tett a régi szereplők visszahozatala és Kramer főszereplővé avanzsálása. A legnagyobb erénye, hogy érzelmesebbé, ezáltal emberközpontúbbá varázsolta Jigsaw és Amanda személyét, így nem csupán egy sablonos sokadik részt kaptunk némi csapdával, hanem egy vérbeli drámát horrorelemekkel megfűszerezve. A mindössze 13 millió dollárból készült alkotás már most a dupláját hozta vissza, így szinte garantált a folytatás, amelyre már a készítők is előszeretettel utaltak. A Fűrész megannyi bukdácsolás után ismét régi fényében tündököl, amelyet a kritikai, a bevételi és közönségindexek mind-mind megerősítenek. Nem is kérdés, hogy akarunk még játszani. (K-ED)
- Pro
- Tobin Bell.
- Visszatérés a széria alapjaihoz.
- Amanda feltűnése.
- A drámai elemek.
- A „mindig vidám” játékok…
- Kontra
- …amik ezúttal lehettek volna néhol kreatívabbak is.
- Kicsit zavaró a főszereplő színészek kora.
- A lezárás elsietettnek hat.
Pro | Kontra | 81% |
Tobin Bell. | …amik ezúttal lehettek volna néhol kreatívabbak is. | |
Visszatérés a széria alapjaihoz. | Kicsit zavaró a főszereplő színészek kora. | |
Amanda feltűnése. | A lezárás elsietettnek hat. | |
A drámai elemek. | ||
A „mindig vidám” játékok… |