A filmtörténelem során az alkotók többször is szabadjára engedhették kreativitásukat ezáltal pedig olyan mozik születtek, amelyek megértése, illetve befogadása néhány esetben nehézségekbe ütközhetett. Az ilyen filmek szerkezete, története vagy éppen mondanivalója éteri volt, megfoghatatlan. Ezek az alkotások nem adták magukat könnyen a nézőknek, elvárták és a mai napig elvárják nemcsak a nyitottságot, de a maximális figyelmet is, éppúgy, mint azt az eredendő kíváncsiságot, ami előrehajtja a közönséget az egyre csak pergő képkockák tengerén. Az alkotók által megálmodott koncepció rétegeltsége általában mégis igyekszik egy masszív tengely köré szerveződni. Ötvözze az akár egy vagy több műfaj stílusjegyeit vagy éppen támaszkodjon egy következetesen megalkotott és megírt történetre. Ezek segítségével születhetnek meg azok az alkotások, amikben kényelmesen megfér a művészfilmes jelleg éppúgy, mint az éjfekete humor és a zsigeri iszonyat is. Szerencsé csillagzat és értő alkotók kezei alatt olyan remek filmek születhetnek, mint például Lars von Trier 2018-as alkotása. A műfajok keverékéből igazi gyémánt születik. Egymást emelik ki, egymást erősítik, hogy a jelentés és ezáltal a hatás is drasztikussá váljon. Igazi élménnyé. Ez a szerencsésebb forgatókönyv. Tudatos alkotói fogások összessége, olyan csodálatos bűvésztrükk, ami mindig arra készteti befogadóját, hogy ismét higgyen a varázslatban. Sajnos ezt azonban nem mindig sikerül megvalósítani. Az alkotók keze megremeg, a koncepció tengelye megreped – vagy darabokra hullik – és csak tanácstalanság marad, amit a legkevesebb járulékos veszteséget szem előtt tartva próbálnak meg értékelhető egésszé tapasztani. Nem hinni vágyott varázslat, csak illuminált állapotban előadott olcsó kártyatrükk egy füstös vendéglátóegység leghátsó asztalánál. Jó példa erre a – véleményem szerint – jelentősen túlértékelt, 2018-as Hereditary - Örökség. Szerencsére a 2019-ben fesztiválokon, majd 2020-ban a Netflix kínálatában debütált spanyol film az előbbi alkotások táborát erősíti.

A Gödör. Egy vertikálisan tagolt börtön. Számtalan emelettel. Szintenként két ember. A „zárka” közepén végtelen mélység tátong, amit csak egy időnként érkező platform tölt időlegesen be, rajta a fogvatartott emberek kedvenc fogásaival. A masszív étkezőasztalként is funkcionáló betontömb a nulladik szintről indul, ahol elhelyezik rajta a szigorú minőségi követelményeknek megfelelő, kulináris remekműveket. A platform nem marad túl sokáig egy adott szinten és lefelé tartó, hosszú útján az étel egyre csak fogy. Akik a felsőbb szinteken töltik idejüket szerencsések. Akik nem azokra éhség és őrület vár. Ezen a helyen még egy törött tányér éles szilánkja is ajándékká válik, hiszen lehetőséget biztosít arra, hogy az éhezők táplálékhoz jussanak. Társuk – vagy éppen saját maguk – életet adó húsához. Ebbe a földi pokolba lép be önként Goreng (Ivan Massagué - A faun labirintusa), hogy hat hónap bezártság után, immár a cigaretta iránti függőségétől megszabadulva, egy titokzatos tanúsítvánnyal a zsebében távozhasson. Gyorsan rá kell azonban döbbennie, hogy hatalmas hibát követett el, hiszen az adott szinteken való elhelyezés nem állandó, az éhség pedig mindenkiből képes előcsalni a vérszomjas fenevadat…

David Desola történetét – aki Pedro Rivero mellett a forgatókönyvet is jegyzi – Galder Gaztelu-Urrutia, spanyol filmrendező álmodta vászonra, meglepő erővel. A kezdetben sci-fi thriller fokozatosan válik kegyetlenül őszinte társadalomkritikává, majd húsba vágó horrorrá végül pedig fájdalmasan maró gondolatoktól terhes, képi világában is nyomasztó művészfilmmé, amit a remek operatőri munka és a színészek játéka tesz igazi élménnyé. Élménnyé, amit nem mindig nézünk szívesen, de aminek megtekintése után talán gazdagabbakká válhatunk.

A film megtekintése során sok gondolat járt a fejemben, mégis ami először fel fogja kelteni a néző figyelmét az egyértelműen a nagybetűs TÁRSADALOMKRITIKA. Szociális helyzetünk – kisebb vagy nagyobb mértékben – predesztinál minket. Hova születtünk? Kikkel és hol nőttünk fel? Milyen iskolába jártunk? Milyen tanulmányi eredményeket értünk el? Mind-mind kijelöl egy utat számunkra. Egy utat, amiről csak nehézségek árán léphetünk le – ha leléphetünk egyáltalán… Hiszen társadalmunk vertikálisan tagolt, a szintek között – bár elviekben a lehetőség adott – az átjárhatóság olykor embert próbáló feladat. Társaink érdekei nem egyeznek a mieinkkel, gyakran pont ők azok, akik hátráltatnak, vagy éppen taposnak el. Az egyenlő jogok és lehetőségek csupán táncoló árnyak emberségünk pislákoló gyertyájának fényében. Elhisszük, hogy többek vagyunk egyszerű vadállatoknál, hogy az értelem átragyog a sötétségen, hogy harcunk megnyerhető. A fájó igazságot azonban legbelül talán mindannyian jól ismerjük.

A platform engem mégsem a fentiekkel nyűgözött le igazán. Nekem felidézte a régi emlékeket. A börtönben töltött évek emlékeit – amiket egykor hivatásosként éltem át. A hierarchiát, a farkastörvényeket, sőt még a vertikális tagoltságot is. Voltak pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt, mégsem cserélném el semmiért. Ezeknek köszönhetően vagyok az az ember, aki ma vagyok és részben ezeknek is köszönhető, hogy ezeket a sorokat írom. A rácsok mögött megtanultam, hogy valamiért mindig küzdeni kell. Önmagunkért, a célunk elérésért, egy eszméért vagy éppen a szabadságunkért. Mindegy miért. Cél nélkül semmik vagyunk. Ha nincs cél, ha nincs küzdelem, elragad az ár és olyanokká válunk, amivé talán soha nem szerettünk volna… Egy ilyen küzdelem tökéletes prezentációja A platform. Nehéz mozi, kellő nyitottságot vár el nézőjétől, de maximálisan képes meghálálni a figyelmet. Művészi pokoljárás, elmerülés nemcsak magunkba, hanem a társadalom rejtett rétegeibe és őrületébe is. A legfájóbb az, hogy ezt a poklot közösen hoztuk létre. Magunknak. A kérdés az, hogy mennyire tudnánk elmerülni benne, azért, hogy végül győztesként emelkedjünk ki mocskából? Meddig tartanának ki erkölcsi irányelveink? Meddig tartana hitünk vagy éppen emberségünk? Mennyi idő után válnánk egy hasonló hely vicsorgó démonaivá? Lehetséges válaszainkat csupán elképzelni tudjuk, sőt talán szépíthetjük is azokat, egy azonban biztos, aggasztóan kevés idő kell ahhoz, hogy az általunk viselt maszkok darabokra törjenek és, ami mögöttük vár az minden képzeletünket felül tudja múlni…

9/10

IMDb | mafab