Előző
[Sorozatok]
The Walking Dead 10x07
A sorozat második és harmadik részében a slasher alműfajt járta körül Eli Roth és társasága. Nem véletlen, hogy ennek a témának két részt szántak, hiszen iszonyat mennyiségű slasher film készült és készül. A részben először a zsáner legkiemelkedőbb alkotásával foglalkoztak, majd kitértek az előzményekre, a főbb művekre és végül átvették, hová csúcsosodott ki a slasher és milyen elágazásai lettek. Továbbra is tartsuk szem előtt, hogy a sorozatban komoly spoilerek vannak. Én azért igyekeztem ezeket kikerülni. :)
Ha slasher, akkor nem is kezdhették mással, mint John Carpenterrel és a filmmel, ami meghatározta ezt a zsánert és a 80-as évek horrortrendjeit is. Michael Myers személyével megszületett A slasher és a Halloween megkerülhetetlen horrortörténeti mérföldkő lett. Ennek a zsánernek a legfontosabb jellemzője, hogy itt bizony a gyilkos a főszereplő. Rá építenek fel mindent, rá emlékezünk. Minden slashernek a meghatározó eleme tehát a gyilkos, aki igazi ikonná válik ebben a műfajban. Egy ember, aki valójában már nem az, sőt lehet, hogy sosem volt igazán ember. Az ő szemszögéből látjuk a történteket, ezt a Halloweenban mesterien megcsinálták. A kamera, pontosan úgy, mint Hitchcocknál, igazi cselekvővé vált, a történet aktív részese lett.
Természetesen minden éremnek két oldala van, így a gonosz mellé kell egy jó is, aki képes felvenni a kesztyűt és legyűrni a gyilkost. Szintén a Halloween film volt az, ami megadta nekünk ezt a karaktert és megszülethetett a sikolykirálynő kategóriája. Nagyon fontos, hogy ez a karakter tényleg szerethető, ártatlan és törékeny legyen úgy, hogy közben hihető legyen, hogy fel tudja venni a kesztyűt a kínzója ellen. Carpenter az érzelmekre épített, hiszen Laurie-t tényleg mindenki szerette, míg a többi tinikarakter halála senkit nem érdekelt. Pontosabban az ő esetükben az volt a lényeg, hogy Michael, hogyan gyilkolássza le őket.
A sorozatban Jamie Lee Curtis beszél a forgatásról, az élményeiről, arról, hogy mit várt el tőle a kultrendező és hogyan értette meg, hogy ez a szerep lett élete szerepe. Nagyon szép a párhuzam is, amit közte és az édesanyja között vázolnak. Janet Leigh halálakor úgy szóltak a szalagcímek, hogy: meghalt a Psycho színésznője. Curtis biztos benne, hogy amikor ő fog meghalni, akkor azt fogjuk olvasni: meghalt a Halloween főszereplője. Neki ez volt élete szerepe, a szerep, amivel azonosítják mind a mai napig.
Rob Zombie ebben a részben már sokkal többet beszél, látszik, hogy neki a slasher a kedvenc műfaja (mondjuk a munkásságát elnézve ez egyáltalán nem meglepő), de sokat elárul a rendezéseiről, hogy számára A texasi láncfűrészes mészárlás volt a mérföldkő. Az a mocsok, elmebetegség, redneckség, aljasság és kegyetlen ábrázolásmód ragadta őt is magával, mint mindannyiunkat. Annyira valóságos volt, hogy sokan tényleg elhitték, hogy mindez megtörtént. Kétség sem férhet ahhoz, hogy Tobe Hooper filmjénél kevesebb erősebb gyomros van, ami teljesen padlóra küldi a nézőjét. Itt bevágnak egy interjút is a rendezővel, ami megint sokkal közelebb hozza ezt a filmet hozzánk. Nagyon szeretem a sorozatban, hogy sok interjút használnak, Hitchcock-ot is többször bevágják.
Fontos itt kitérni, hogy mind a mai napig folynak a viták arról, hogy melyik film volt az első slasher. Én magam is sokat gondolkodtam már ezen, de csak most láttam be, A horror történetét nézve, hogy valóban a Halloween volt az első. Mert ott van ugyan előfutárként a Psycho, a Peeping Tom, A texasi láncfűrészes mészárlás és a Fekete karácsony, de a Halloween volt az, amiben minden kitétel adott volt és amit a bemutatását követően alapul vett az összes slasher. Az viszont kétségtelen, hogy Carpenter sokat merített ezekből a filmekből. Kezdve azzal, hogy a veszélyt most már nem valami idegen faj vagy kísérletek jelentik, hanem bizony a veszély már ott bújkál a szomszédban. A fent felsorolt filmek közös jellemzője ez, ez adja a félelemfaktoruk alapját és Carpenter is erre az elméletre épített, amit aztán kiegészített a kedvenceiből átvett dolgokkal.
A Psychoból a vágás és a zene erejét, valamint a kaszabolós zuhanyzós jelenet erősségét, a Peeping Tomból és a Fekete Karácsonyból a gyilkos szemszögéből való történetmesélést, míg A texasi láncfűrészes mészárlásból a gyilkos karakterének kiemelését vette át a rendező és aztán ebből alkotta meg azt a zsánert, amit slasherként ismerünk. Szóval abszolút nem érzem erősnek azt, amikor azt mondják a részben, hogy a "Halloween a slasher filmek Cadillacje". Még akkor sem, ha nekem nem Myers úr kalandja a tinikkel a kedvencem. Viszont fény derült egy dologra: nem mindenben értek egyet Tarantino mesterrel. :D (Nyilván ettől a rajongásom töretlen az irányába.) Na, de vissza a lényeghez.
Roth, Zombie és Nicotero is egyetértett abban, hogy a slasher műfaja kielégíti a társadalom legalantasabb vágyait, egyfajta feszültséglevezetésként is szolgál. Félelmek, titkos vágyak fejeződnek ki benne. Hiszen: "Néha jó nézni, ahogy Jason lekaszabol egy csomó idióta tinédzsert." Érdekes, hogy ugyan a Halloween mennyi mindent kölcsönzött a Psycho-ból (még a főszereplőnőjét is ezért választotta Carpenter), ugyanakkor a Péntek 13 az, ami tökéletesen egyesítette a Psycho-t és a Halloweent. Nekem speciel ezért tetszett mindig jobban, mint a Halloween. Na meg persze azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy egy Myers vs Jason összecsapás esetén, Jason szétkaszabolná Michael seggét. Simán kettékapná az tuti. :)
A Péntek 13 nem titkoltan tisztelgés volt a Halloween előtt, mégis tudott újat mutatni ebben az alműfajban. Nem arról volt szó, hogy lemásolták Carpenter művét, hanem kicsit továbbgondolták azt. A gyász feldolgozhatatlansága és a társadalom érzéketlensége fejeződik ki benne, valamint az ebből fakadó düh. Az, hogy elég volt és pusztítani akarunk, mindent és mindenkit, amit és akit csak érünk. Jelen esetben pár nagyképű, nagypofájú fiatal kapja meg a magáét. Ehhez kellett megint Tom Savini mesteri munkája. Külön kitérnek a kedvenc gyilokomra is benne és arra, hogyan alkották meg. Mindemelett pedig ne feledkezzünk meg az ikonikus dallamról sem, ami szintén összeforrt a Péntek 13 filmekkel. Harry Manfredini zeneszerző meséli el, hogyan találta ki azt a bizonyos dallamot. Igazán érdekes megtudni, hogy milyen egyszerű dolgokból tudnak csinálni feledhetetlen passzusokat.
Aztán, ahogyan haladunk előre a Péntek 13 részekkel, úgy egyre több és több tinédzsert kapnak szét és ott már tényleg nem az lesz a lényeg, mint az első részben. Kane Hodder meséli el nekünk egyébként, hogyan formálta meg Jasont és ne gondoljuk azt, hogy könnyű dolga volt. Elvégre mindent elvettek tőle, amitől egy színész át tudna alakulni. Nem beszélt, maszkban volt, tehát az volt a célja, hogy minél fenyegetőbb jelenség legyen. Hogy tényleg azt érezzük, semmi esélyünk sincsen Jason ellen. Erős, betonkemény, magabiztos, megállíthatatlan. Egy kegyetlen gyilkológép. Ez Jason.
Aztán beindult a 80-as években a slasher dömping. Mindenki igyekezte kivenni a részét a sikerből, de ezek a filmek már olcsó másolatok voltak. Nem akartak hozzátenni a műfajhoz, pusztán nekiláttak megcsapolni a pénzcsapokat. Ebből a folyamatból lett aztán az, hogy kiüresedett a műfaj és egyre nagyobb lenézettség társult hozzá a kritikusok felől, miközben a nézők meg rohantak a mozikba. Persze voltak azért kivételek is, mint a Maniac, bár ez meg aztán nagyon kiverte a biztosítékot. Stephen King és Eli Roth is nagy rajongója ennek a filmnek és ezzel kapcsolatban kifejtik, hogy ez tényleg egy elszabadult, brutális darab. 18-as karika felett nem tudhatod, mire számíts, ott aztán mindent lehet és a Maniac abszolút élt ezzel a lehetőséggel. Tette ezt úgy, hogy ez egy nagyon minimalista darab. Viszont ennek a műnek a kapcsán kezdett egyre elterjedetebbé válni az a nézet, hogy a slasher műfaj nőgyűlölő. Ami azért is vicces, mert a slashert nézők több, mint fele nő. Ráadásul ugye ne feledkezzünk meg a sikolykirálynőkről sem. Ez az a műfaj, amiben nem egy erős férfi védi meg a hősnőt. A nők nem várják meg a fehér lovon érkező lovagot, hanem ők mennek neki a gyilkosnak és mentik meg magukat. Ez aztán a Maniac végén igencsak erőteljesen jelenik meg.
Érdekes elgondolkodni ezen, hiszen nyilván a sikolykirálynő toposza abból indult ki, amit a Psychoban láttunk. Hitchcock hatalmas rendező volt, de tény, hogy a nőkhöz való hozzáállása finoman szólva sem volt ideális. Éppen ezért ő minden próbálkozást az önálló, erős női karakterekre nézve csírájában elfojtott. Gondoljunk csak arra, mi történik a Psychoban? Nyíltan megmutatja nekünk, hogy Leigh karaktere házasságon kívüli szexuális kapcsolatot folytat és a maga kezébe akarja venni az élete irányítását. Át akarja venni a férfi szerepét és ő akarja megoldani a problémákat, egyedül. Láttuk, mi lett ennek a vége és azt is, hogy a nő testvére pedig maga volt az ártatlanság, kedvesség, kellem, aminek meg is lett a jutalma. Ezt ültették át aztán a slasher műfajába, és ebből alkották meg azokat a karaktereket, akiknek kampó és azt a hősnőt, aki túléli. Hogy ez nőgyűlölet lenne? Erős túlzás, viszont ez a hisztéria aztán kihatott a műfajra és annak megítélésére is.
Bemutatják nekünk, mennyi vita alakult ki a slasher nőábrázolása és erőszakossága körül. És azt is, milyen hatással van ez szerintük a kritikusokra. Roth úgy véli, hogy a kritikusok azért vannak ki a slashertől, mert tetszik nekik, amit látnak. Minél több az erőszak, minél több a vér, annál jobban zavarja őket, hogy tetszik nekik. Ezért inkább átmennek erkölcscsőszbe és a kritikát arra használják fel, hogy prédikáljanak. Érdekes volt ezt a gondolatmenetet is végighallgatni és amúgy nem mondom, hogy nincsen igazuk (kivéve persze a CreepyShake szerkesztőségét XD). Jól tudjuk, mi is, mennyire elvetemültnek tartanak minket, mert imádjuk a horror műfaját. Ugyanakkor az öncélúság és az agyatlanság mellett nem lehet szó nélkül elmenni és bizony vérengzés és vérengzés között is van különbség. Nem mindegy, hogy történetet mesélünk el bizonyos eszközök felhasználásával, vagy csupán ezeket a bizonyos ábrázolásmódokat akarjuk kiélni a filmjeinkben abszolút cél nélkül.
Szóval, megindult a slasher dömping, de azért voltak olyan alkotók, akik igyekeztek frissességgel megtölteni a filmjeiket és valami új irányba elvinni a zsánert. Ilyen volt 1988-ban a Gyerekjáték is. Amiben megint megjelent némi társadalmi reflekció, hiszen megmutatja nekünk, hogy a gyerekek agyát mennyire átmossák a reklámok. Ezektől kis követelőző szörnyekké és a társadalom aktív szereplőivé válnak. Don Mancini a családot szedte ízekre. Megjelent benne az egyedülálló szülők nehézségei, valamint az, hogy mennyire nem figyelünk oda a gyerekekre. Ne felejtsük el, hogy Chucky egy "Jó fiú", aki aztán ámokfutásba kezd, ennél egyértelműbb utalás a mondanivalóra már nem is kell. Ráadásul mindezt úgy kellett megcsinálniuk, hogy közben egy baba gyilkolászik. Erről is beszélnek, milyen nehéz volt hihetővé tenni az üldözéseket és a gyilkosságokat. Rengeteg trükköt kellett bevetniük, hogy a néző tényleg elhiggye, hogy az a baba él és mozog. Szerintem sikerült is nekik, így pedig a slasher ikonikus gyilkosainak listája tovább bővült Chucky nevével.
Chuckynak azért akadt egy előfutára, aki ahhoz kellett, hogy meg merjék lépni a gyilkos baba vonalat. Ő volt 1984-ben Freddy Krueger, aki teljesen kitágította a slasher határait. Felülírták a karakterével ezt a zsánert, felrúgták a szabályokat azzal, hogy az álomvilág lett a középpont, hiszen itt aztán már tényleg bármi megtörténhet. Ehhez pedig adtak nekünk megint egy feledhetetlen gonoszt. Ahogyan fogalmazott Englund: olyannak kellett lennie, mint mindenki mocskos mostohaapja. Englund elmesélte, hogy milyen sokáig tartott, mire elmaszkírozták és hogyan érezte magát ebben a szerepben. Elmondta, mennyire utálta Heather Langenkampot és Johnny Deppet, akik fiatalok és gyönyörűek voltak. Ezt a dühöt használta aztán fel Freddy karakteréhez.
Wes Cravent látnoki képességű rendezőnek nevezték, aki képes volt arra, hogy megreformálja a horror műfaját. Mert megint ne menjünk el a tény mellett, hogy Craven erőteljes kritikával élt. Elvégre egy kertvárosban élő gyönyörű és tiszta lányt láthatunk, akinek az élete a felszínen tökéletes, de ha leásunk a mélyére, akkor rohad az egész. Ebből a hazugságból akar kitörni, de ehhez le kell győznie a legnagyobb félelmét: Freddyt. Heather Langenkamp sokat beszélt arról, hogyan hatott ez a film a fiatalokra és neki, mit jelentett Nancy szerepe.
Az 1990-es évek is adtak nekünk slasher gonoszokat. 1992-ben jött Kampókéz. Ez a baromi vonzó, ugyanakkor rohadt félelmetes gyilkos, akitől megfagyott bennünk a vér, de nem tudtunk nem vonzódni hozzá. Tony Todd meséli el, hogyan építették fel a karakter mítoszát úgy, hogy a 45. percig nem is látjuk őt. Ez a film beszél a rabszolgaságról, annak hatásairól, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a szegénységről, a közönyről és a létbizonytalanságról. Nagyon szélsőséges érzelmekkel operál és megint egy kicsit kiszélesítették a slashert. 4 évvel később pedig felrúgtak mindent.
1996-ban jött Wes Craven-Kevin Williamson párosa és jött a Sikoly. Az volt a cél, hogy mindent felrúgjanak, amit eddig ismertünk és ami eddig jellemezte a slashert. A szabályokat írták át és ezt még az orrunkra is kötötték. Gondoljunk csak bele, mit láttunk? A slasher gonoszok mindig kérlelhetetlen gyilkosok, itt azonban Ghostface állandóan elesik. Hodder kiemelte, mennyire vigyázott rá, hogy Jason karaktere ne legyen ügyetlen vagy szerencsétlen. A Sikolyban pont az ellenkezőjét látjuk annak, amit Myers vagy Jason eddig megtestesített. A hősnő pedig itt bizony megszegi a sikolykirálynők íratlan szabályát és bizony átadja magát a testi örömöknek. A gyilkos helyett pedig a nézőket helyezik a középpontba. Őket akarják kvázi főszereplőkké tenni és előttük akarnak tisztelegni. Beemelik a műfaj iránti rajongást is a képbe, ez pedig eddig nem volt jelen.
Ahogyan haladunk előre a részben és az időben úgy tágul a slasher fogalma. Ezt az utat veszik végig és a fent említett filmek egytől-egyig egy-egy állomása volt a zsáner fejlődésének. Sokkal többről van itt már szó, mint egydimenziós karakterekről, kérlelhetetlen gyilkosról és mindent elborító vérről. A slasher több ennél és itt egy kicsit visszakanyarodnak az alkotók, hogy megmutassák nekünk, vannak olyan filmek ebben az alműfajban, amikről elhitették velünk, hogy nem is azok.
1991-ben a színre lépett ugyanis Hannibal Lecter, akit Sir Anthony Hopkins keltett életre. Mellette ott volt a tiszta hősnőt alakító Jodie Foster és az elismert filmrendező Jonathan Demme. A bárányok hallgatnak pedig tarolt minden téren, miközben egy slasher film volt. Csak ezt mindenki gondosan elhallgatta, mert az nem lehet, hogy szeressünk egy lenézett műfajba tartozó alkotást, amiben ráadásul A-listás sztárok vannak. Az meg pláne nem lehet, hogy erre Oscart adjunk, ezért nem is nevezték a nevén a gyereket. Pedig megint a műfajt okosan használó és megreformáló filmről volt szó, ami kicsit visszakanyarodott a Psycho vonalához, de ugyanakkor megtartott mindent, ami ezt a zsánert jellemezte. Abban viszont változtattak, hogy nem a gyilkosra, hanem Clarice karakterére építették, még a zenét is az ő éppen uralkodó lelkivilágához igazították és a gyilkost mellékszerepbe rakták. Csak csavartak a dolgokon egy kicsit, kifinomultabbá tették és máris kitört a horror a gettóból. Jordan Peele kiemelte, hogy Lecter mekkora arc, pedig alig szerepelt a vásznon. Tehát adtak nekünk ismét egy ikonikus gonoszt, aki simán egy ligában játszik a nagyokkal és felsorakozik Myers, Jason vagy éppen Freddy mellé. Ehhez pedig elég volt negyedórányi játékidő.
A 2000-res évekre aztán megint átalakult ez a zsáner és újabb alműfajokat teremtett. 2001. szeptember 11-e után hihetetlen, addig nem tapasztalt félelem, düh és frusztráció urakodott. Ne feledjük, hogy A horror történetét amerikaiak készítették, így nyilván amerikai nézőpontból közelítik meg a kérdéskört. Szeptember 11-e pedig megrengette az addigi világukat, de szerintem minden nemzetét. Ez pedig egy új korszakot hozott el a horrorfilmekben: bejött a gore és a torture porn. Ennek pedig az egyik úttörője a Fűrész volt. Leigh Whannell elmeséli, hogy az egyetemen ismerte meg James Want. Imádták a horrorfilmeket, a csavaros befejezéseket és arra jutottak, hogy ők is ezt akarnak csinálni. A legolcsóbb pedig az volt, hogy két férfit raktak egy szobába. A rájuk is kiható frusztráció pedig abban mutatkozott meg, hogy itt nem ártatlanok voltak az áldozatok. Mert ok-okozat van. Csinálunk valamit, ami másokra is kihatással van és lehet, hogy mi megússzuk, de ártatlanok szenvedhetnek miattunk. Ennek pedig kell, hogy legyen következménye.
Ha pedig már a torture porn műfajánál vagyunk, akkor egyet kell értenünk Rob Zombie azon kijelentésével, amit Eli Rothnak mond: ez a tiéd lehet. 2005-ben Roth elkészítette a Motelt, amiben már az volt a kérdés: meddig bírod úgy nézni, hogy nem fordítod el a fejedet? A műfaj ezen ágában már nem egy ember, hanem a többi ember lett a félelmetes. Mindenkitől félünk, miközben ezt nem mutathatjuk ki. Roth egyfajta levezetésnek szánta a filmjét, amiben azért görbe tükröt mutat saját társadalma felé. Azt mondja: nézzétek csak, ilyennek látja a világ Amerikát. Lássuk be a Motel áldozatai nem túl szerethetőek és ellenük fordítják az amerikaiak saját fegyverét: a kínzást. A film a hatalomról és az azzal való visszaélésről szól. Érdekes koncepció az már biztos, most mindegy, hogy szeretjük-e ezt a műfajt vagy nem.
Nos, amiért én nagyon szerettem ezt a két részt az az, hogy nyíltan beszélnek a horror gettóba szorításáról, arról, hogy egyébként, miről szól ez a műfaj és miért szeretjük. Még arra is kitérnek, hogy a feketék, hogyan gondolkodnak ezekről a karakterekről és a slasher zsánerről, miket látnak másképpen. Jordan Peele nagyon nagy arc lehet amúgy az életben, azt meg külön bírom, amikor Zombie-ék olyanokat mondanak, hogy "mi ilyen filmekben akarunk élni". :D De az egyszer biztos: a slasher műfajon keresztül tudunk reflektálni a saját halandóságunkra, a bennünk felgyülemlett feszültségekre. A filmekben felvázolt veszély pedig teljesen valóságos, hiszen a biztonságos környezetünkben törnek ránk és bárki lehet áldozat, mint ahogyan bárki lehet a gyilkos is. Ennek pedig sosincsen vége. Mindig lesznek újabb gyilkosok és mindig lesznek újabb áldozatok.
A kérdés csak az: "vajon én leszek az okos túlélő vagy csak egy újabb áldozat?"