A skalpgyűjtés már az ókorban létezett, de az indiánokhoz köthető igazán. A legyőzött ellenség skalpjai nem csak véres győzelmi ereklyék voltak, úgy tartották, hogy a hajban erő lakozik, az ember személyisége, így az eltávolítás után megfosztották ettől a tulajdonost és önmagukat ruházták fel annak erejével. Ilyen célt szolgáltak a vérfürdők is. Napjainkban a skalpgyűjtést szexuális aktivitásra is értik.

Mai cikkemben két filmet fogok bemutatni, melyekben a főhős szintén skalpokat gyűjtött, hogy ne érezze magát egyedül.

Az 1980-as Maniac (Mániákus/Elmebeteg) egy kevésbé ismert slasher. Frank Zito sorozatgyilkosra fókuszál, aki prostituáltakat és szép hajú nőket gyilkol, majd levágja a skalpjukat és a lakásában próbababákra erősíti azokat. Az alapötlet zseniális, a kivitelezésben nincs kivetnivalóm, mégis van egy óriási hibája a filmnek. Az alig több mint 70 perces játékidő alatt sikerül megfelelő atmoszférát teremteni, ez köszönhető a néhol már-már fülsértő zenének, Frank folyamatos nyögéseinek, zihálásának és a gyilkosságok kivitelezésének. 80-as évekhez képest nem fukarkodtak a gore bemutatásával, szépen meg vannak tervezve. A színészi játék nem kiemelkedő, de nem is válik ripaccsá.

A hiba viszont az, hogy a gyilkosságokat összekötő jelenetek teljesen érdektelenek és értelmetlenek. Nem tudjuk meg egyértelműen, hogy Frank miért beszél sokszor egyes szám második személyben magában, nem ismerjük meg a háttértörténetét, csak pár utalást kapunk, hogy az anyjával történhetett valami, ami kiváltotta belőle ezt a skizofrén mániákus viselkedést. Érdektelen a fotósnővel való kapcsolata. Látjuk a nőt a parkban, Frank leolvassa a táskájáról a nő címét és nevét (ezt sem értem, ennyi erővel ne is zárja az ajtaját és adja ő oda a gyilkos fegyvert, ha ennyire felelőtlen), és a másik jelenetben már hirtelen nagyon jóban vannak. Nem értem, miért fogadja minden nő a bizalmába a minimum szatírnak tűnő Franket. A hibái ellenére ez egy élvezhető darab, és tud igen hajmeresztő, vérfagyasztó jeleneteket produkálni.

Mint megígértem, minden héten lesz egy francia új hullámú, extrém horror, melynek egyik legfrissebb képviselője nem más, mint a Maniac-remake. Én személy szerint sosem vetettem el a remake-eket, én tudok örülni egy-egy felújítással kapcsolatos hírnek. Nagyon vártam a Maniac új változatát, beharangozták, hogy teljesen új szemszögből fogjuk megkapni. Nagy sajnálatomra a marketing csapnivaló volt, 2012 körül kész lett a film, bemutatták pár fesztiválon, utána 2013. elején Franciaországban, majd az év végén sikerült megszerezni. Óriási hiba a készítőktől, hogy nem vetítették le nagy mozikban, nyilván nem rajtuk múlott, de hihetetlen élményt nyújthatott volna szélesvásznon.

Én a valaha készült legjobb feldolgozások első helyét a Maniacnek adnám. Hogy miért? Már a régi filmnél próbálgatták, hogy a gyilkos szemén át kövessük az eseményeket, de csak pár jelenet erejéig. Az új film ezzel ellentétben végig belső nézetes kamerabeállítást használ. Merész húzás a gyilkos szemszögéből mesélni el egy történetet, sok a buktató, de itt nagyon szépen működik. Csak egy-két jelenetben láthatjuk Franket, ha tükörbe néz vagy tükör van a közelében, és néhol a kamera kifordul, hogy third person view-ban is láthassuk. Miután a szemszögbeli újításokat elmondtam, térjünk rá magára a filmre. Egy felújításról van szó, így nem csoda, hogyha hasonlít elődjére. A zene motívumai szinte ugyanazok, mégis meg van spékelve egy kis futurisztikus, romantikus felhanggal. Nagyon 80-as évekbeli hangulata van, és én úgy tudnám jellemezni, mint egy, az űrben komponált szerelmi ballada. A gyilkosságok koncepciója ugyanaz, mint elődjéé, mégis más szemszögből, más megközelítésből láthatjuk. Két kedvenc gyilkossági jelenetem, amikor az elején Frank - és mi is - egy buliból hazafelé tartó lányt követünk, aki egyre jobban retteg, az őt követő férfi miatt, majd a saját lakásánál éri el végzete. A másik pedig az idős művésznő halála, ahol, mint a régi filmben is, elhangzik Frank ars poeticája: „Nem foglak megölni, inkább megtartalak.”. Frank a skalpokkal a próbababákat az áldozatok személyiségével ruházza fel, így örökké vele maradnak, nem úgy, mint anyja.

Míg a régi változatban kreatív gyilkosságok voltak egymásra dobálva, itt megkapjuk az értelmes, áttekinthető keret- és háttértörténetet. Frank édesanyja éjjeli pillangóként dolgozott, és fia fésülgette a légyottok előtt a haját (innen eredeztethető a hajhoz való kötödés miértje), illetve a szekrényből nézte az aktusokat. A próbababákat Frank készíti, boltjának köszönhetően, próbababa-felújítással, -eladással foglalkozik. Így találkozik a fotós Annával. Ez a szál is tökéletesen ívelt és kibontott, az előző filmhez képest. Anna kiállításra szeretne próbababákat használni és Frank segítségét kéri ennek a kivitelezésében. A színészi játék kifogástalan, nagyon nehéz lehetett Elijah Woodnak is úgy játszania, hogy szinte soha nem látjuk őt, az ő szemén át kell átéreznünk helyzetét, indítékait. Nagyon jól bemutatják, hogy Frank képtelen megbirkózni anyja miatt a női nemmel és az intimitással. Mikor erekciója lesz, migrénes fejfájást kap, és akkor vált át személyisége és kezd el gyilkolni. Bele tudjuk élni magunkat a gyilkos szerepébe a kamerabeállítás miatt végig. A női szereplők is díjat érdemelnének, főleg Anna, a gyönyörű Nora Arnezeder, nem lehetett egyszerű végig a kamerának beszélni és hitelesnek maradni.

Erről a filmről egyszerűen nem tudok negatívan nyilatkozni, annyira tökéletes szerintem, még a beszédstílusuk is tökéletes, mintha újraszinkronizálták volna, kristálytisztán érthető minden szó.

Csak ajánlani tudom, míg a régi csak egyszeri szórakozást nyújt, az új elvarázsol, mintha egy drámát néznénk, annak ellenére, hogy premier plánban láthatunk skalpolást, fejtetőletépést.

Maniac (1980) 6/10 IMDb | mafab

Maniac (2012) 10/10 IMDb | mafab